Amióta az eszemet tudom, pontosabban azóta, hogy – valamikor a korai tinédzserkor minden ideára fogékony időszakában – bekerült a tudatomba a Trianon-fogalom, változatlan és ambivalens az az érzelmi hőfok és minőség, amivel a témában találkozom. Kezdjük azzal a nem is olyan finom ellentmondással, hogy míg Trianon a közmegegyezés szerinti legnagyobb történelmi tragédia, ami a hazámmal történt, a téma oktatása úgy járt, mint általában minden, ami az éves tananyag vége felé jön elő: felületesen, a kulcseseményeken átnyargalva, dátumokat, négyzetkilométer- és lakosságszámokat bebiflázva tanultuk a békeszerződést. A világháborúhoz, majd a békediktátumhoz vezető évek társadalmi folyamatai, a nemzetiségi eszmék forrongó felemelkedése, a világpolitika megajátszmái szóba sem kerültek, vagy legfeljebb annyira érintőlegesen, hogy abból tini legyen a talpán, aki megérti, miért is születhetett meg ez az első, sőt második látásra is ordító igazságtalanságnak tűnő döntés.
Írom ezt úgy, hogy mivel emelt szinten érettségiztem történelemből, az átlag gimnazistánál lényegesen több, mélyebb ismeretet kaptam a témában – ami a minimum kellene legyen, ha tényleg olyan meghatározónak tartjuk ezt az eseményt. Magyarán Emellett az is érdekes, hogy a Trianonnal kapcsolatos megszólalások még ma is olyan nosztalgikus hangvételűek, mintha tegnap történt volna meg az ország szétszakítása, és nem lenne mögöttünk száz év minden demográfiai, társadalmi, gazdasági és kulturális változása. Mintha Afrikáról a mai napig a gyarmati idők képe élne a fejekben, ami egyébként, ahogy a Trianon előtti időszak, messze nem volt olyan idilli, ahogy arra hajlamosak vagyunk visszagondolni.
Akárhogy is, a békediktátum ma is az egyik legveszélyesebb puskaporos hordó a közbeszédben, és máig sokan vannak, akik akár egy tollvonással visszavennék mindazt, amit Trianonnál elveszítettünk. Hogy mi lehetett volna másként, és mely változások miként hatottak volna, arról a történészek is csak meglehetős óvatossággal elmélkednek, nem annyira a kérdés kényelmetlensége, inkább a szakmailag ingoványos terep miatt. Erről egyébként elképesztő izgalmasan ír Ablonczy Balázs történész a cikkünk témájául szolgáló kötet előszavában, ami már csak azért is nagy dolog, mert az előszó mint műfaj ritkán tud átlépni az udvarias, álmosító unalmon. A Nézzünk bizakodva a múltba – alternatív Trianon című kötetben azonban az előszóval véget is ér ez a tudományos alapú óvatosság: a kötet további részében az irodalomé a főszerep, ott pedig sok minden belefér. A szerzők – Egressy Zoltán, Zoltán Gábor, Csabai László, Papp-Zakor Ilka, Berniczky Éva, Szélesi Sándor, Kácsor Zsolt, Mán-Várhegyi Réka, Selyem Zsuzsa, Szalay Zoltán és Horváth László Imre – nem is fogják vissza magukat az ötletek terén, és meglehetősen sokrétű választ adnak a sokat hangoztatott, és még többet szidott „mi lett volna, ha” kérdésre. A kötetből egyébként matinéztunk is, Zoltán Gábor novellája itt olvasható.
De miért is ne mernének elrugaszkodni a szerzők – a történelmet egy rakás véletlen, de még legjobb indulattal is egy rakás kevés információ alapján, indulatból hozott döntés formálja, és ha lehet így, akkor miért ne lehetne néhány hasonlóan véletlenszerű döntés mentén teljesen más a végkifejlet? Miért ne lehetne az, hogy egy idős politikus megunva a hivatalnak packázásait inkább régi ambíciójának engedve írni kezdjen? Miért ne írhatna, mondjuk, egy lángoló humanizmustól fűtött, mélységesen békepárti színdarabot, mely olyan mélyen megérinti a nézőit – az átlagpolgároktól a katonai vezetőkig –, hogy világszinten megtanulják a kooperáció és a kompromisszum mélyen alábecsült képességét, és szervezik ezen az alapon újra Európa és a világ sorsát? De lehet az is – ne legyünk túlzottan optimisták –, hogy a trianoni döntések azért alakulnak másként, mert a magyar Tanácsköztársaság, Trockij véletlen közbenjárására sosem bukik el. Az ötletek száma végtelen.
És miközben ezek a novellák üdítően nélkülözik az említett álságos nosztalgiát, és többnyire derűs, keserédes hangulat árad belőlük, azért fel-feldereng némi szomorúság a sosemvolt, sosemlesz jövőalternatívák nyomán. Ezek közül talán a legfájóbb A volt-kávéfolt című Szélesi Sándor-novellában az az elképzelés, Ezeknek a jövőképeknek a hiánya hoz tehát némi bánatot a kötetbe, de ezzel együtt is inkább sírva vigadás ez.
Tele a kötet könnyed humorral, játékossággal, és némi – kivételesen nem rosszízű – bennfentességgel: magyar írók magyar íróknak tulajdonítanak történelmi fordulatokat, vagy éppen teszik III. Péter néven Magyarország és Horvátország királyává, Ausztria hercegévé, Erdély örökös fejedelmévé Esterházy Pétert. Aki egyébként király létére a Nyugatban közöl játékos, fiktív novellát az ország szétszabdalásán, a kommunizmus és Rákosi Mátyás eljövetelén fantáziálva. Minden egyes szöveg, már megszületésének tényével is – pláne, hogy több szöveget határon túli szerző jegyez – a minden veszteségen, történelmi tragédián túllépő túlélést, irodalmi, kulturális gazdagságot, ha úgy tetszik, a magyarság étoszát élteti. Elképzelni is nehéz jobb gyógyírt a Trianon miatti fájdalomra: sirathatjuk, persze, ami elveszett, de itt van egy sor dolog, ami dafke megmaradt, fejlődött, nem lett se szegényebb, se kevésbé magyar. Például az irodalmunk ilyen.
Nyilván, lévén szépirodalmi mű fiktív történetekkel, nem kell messzemenő következtetéseket levonni a kötetben felvázolt lehetséges végkimenetelekből, ám az még ezzel együtt is fontos – épp azért, mert hajlamosak vagyunk túlzott jelentőséget tulajdonítani a világpolitika alakulásának a személyes életünk alakulásában – hogy a kötet több szerzője is emlékeztet: saját, kicsinyke életünk legfontosabb eseményei, örömei, tragédiái legtöbbször pont tökéletesen függetlenek a világpolitika döntéseitől. Hát kit érdekel, mit döntenek holmi francia palotákban, ha itt, ebben a sötét, zajos bérházban éppen ma hal meg egy szerettünk?
A fentiekhez kapcsolódik a kötet másik fontos, és meglehetősen megnyugtató üzenete, éspedig, hogy száz évvel Trianon, és az azóta is zajló kesergés, düh, revizionizmus és minden után, tizenegy, határon innen és túl született és nevelkedett szerző sem tudott másra jutni, mintsem hogy akárhogy alakult volna a világháború vége, nem lenne más az életünk ma, és nem lennénk mások mi magunk sem, mint amilyenek vagyunk. Kicsinyes harcaink nem lennének kevésbé véresebbek, nem irigyelnénk se jobban, se kevésbé a szomszédét, és nem lenne másmilyen a magyarságot olyan nagyon meghatározó, a megalomániával keveredett kisebbrendűségi komplexusunk sem.
A Nézzünk bizakodva a múltba! – alternatív Trianon című kötet Cserna-Szabó András és Fehér Renátó szerkesztésében, a Cser Kiadó gondozásában jelent meg.
