Kultúra filmkritika

Ha ilyenek az Úriemberek, suttyókra semmi szükség

Guy Ritchie visszatért a londoni gengszterekhez, akiknek a karrierjét köszönheti. De ahogy ő tapasztalt rendezővé érett, úgy már a hősei is elegáns kabátokat hordanak, és inkább nem mocskolnák be a kezüket. Az Úriemberek hősei kényelmes életre vágynak, a film pedig arról szól, hogyan maradhatnak ennek ellenére ők a legnagyobb bikák a környéken.

Az Úriemberek Guy Ritchie számára visszatérést jelent a gyökerekhez, a szó minden értelmében. Megint gengszterfilmet forgatott, mint pályája elején, és megint nagydumás, folyton keménykedő bűnözők a hősei. Igaz, most nem a kelet-londoni suttyók viselt dolgairól szól a történet, hanem nagykutyákról. Öltönyös, de minimum szövetkabátos bűnözőkről, akik csak akkor folyamodnak lövöldözéshez vagy az ordenáré káromkodás alantas kommunikációs eszközéhez, ha valami furcsa oknál fogva pénzzel ne tudnák elintézni, amit éppen el akarnak.

Az Úriemberek konfliktusa, az unásig ismert bandaháború éppen abból fakad, hogy a főhősnek, Mickey Pearsonnek (Matthew McConaughey) már nincs kedve gengszterkedni, sokkal szívesebben utazgatna Olaszországba, ropogtatná a kaviáros pirítóst és járna szórakozni a feleségével. Persze mindig akad olyan, aki szerint a dzsentrifikálódó bűnöző gyenge bűnöző, és a gyenge bűnözőnek könnyű lenyúlni az üzletét. Most is előkerülnek ezek a feltörekvő figurák, és kész a baj, Mickey-nek pedig újra bizonyítania kell, hogy Cardifftól keletre még mindig az ő farka a legnagyobb.

 

A gazdag emberek kényelmes és gondtalan életére vágyó bandavezér történetében nem nehéz felismerni Ritchie saját alkotói útját. A London környéki alvóvárosban felnőtt srác, aki nagypofájú kisgengszterekről szóló, az MTV klipjeiből és Tarantinótól egyformán sokat merítő filmekkel szerzett hírnevet, egészen odáig jutott, hogy feleségül vette Madonnát, majd Hollywoodba ment, ahol mostanában az Arthur király – A kard legendájához meg az Aladdinhoz hasonló, nagy költségvetésű stúdiófilmeket forgat.

Ritchie eljátssza, hogy a filmes pálya is olyan, mint a gengszterkedés: ha már nem harapsz úgy, mint régen, rögtön azt hiszik, hogy elpuhultál, és ha megbuksz, rögtön mehetsz is a levesbe.

Egyébként az Arthur király is arról szólt, hogy pont egy mosdatlan angol parasztfiú kénytelen viselni a koronát, tehát Ritchie nem először utal a filmjeiben a saját szerzői kételyeire, de az Úriemberek tele van ilyen jellegű utalásokkal.

A cselekmény döntő része flashback-keretben, a Hugh Grant által játszott magánnyomozó meséjeként elevenedik meg. Sőt, a Fletcher nevű, rém ellenszenves figura forgatókönyvet is ír Mickey Pearson sztorijából, amellyel a film végén a Miramax stúdiónál, egészen konkrétan egy Harvey Weinstein-szerű producernél házal (az Úriembereket tényleg a Miramax gyártotta). A filmes utalgatás nem áll jól a filmnek, pontosabban nem áll sehogy, mert teljesen leesik róla. Sokkal jobban működnek a szereposztás poénjai: Matthew McConaughey marihuána-báróként mindig kivételesen vicces, és az amerikai meg a brit közönség azt is pontosan tudja, milyen megfigyelési botrányt robbantott ki az a Hugh Grant, aki itt folyamatosan megfigyeli és lehallgatja a többi szereplőt.

Mindenesetre ezek a bennfentes poénok tesznek róla, nyilván az alkotói szándéknak megfelelően, hogy az Úriemberek történetét egy percig se tudjuk komolyan venni. Ez nem is lenne gond, az már sokkal inkább, hogy a karakterek sorsa jóformán egy percig sem válik érdekessé, pedig az azonosulás a gengsztervígjátékban éppen olyan fontos, mint a komolyan vett gengszterfilmekben. Ritchie első két filmjében ösztönösen remekül használt thrillermotívumokkal érte el, hogy szorítsunk a főhősöknek. A mai napig emlékszem rá, mennyire izgultam, hogy A ravasz, az agy és két füstölgő puskacső kóklerei elveszítik-e a muzeális értékű puskát, és azt is komoly veszteségként éltem meg, hogy a Blöff főgonoszai megölték Brad Pitt anutáját. Az Úriemberekben egy pillanatig sem érdekelt, mi lesz Mickey üzletével, arra pedig, hogy Mickey jobb keze (Charlie Hunnam) pontosan milyen emberi tulajdonságokkal bír azon kívül, hogy szereti a drága marhahússzeleteket, a film végéig nem jöttem rá.

 

Ezek a figurák nem többek karikatúráknál, de a buzizós viccek szintjén ábrázolt Fletcher kivételével mind nagyon kemények. Végre fellélegezhetnek a fehér, keresztény, heteroszexuális férfiak, mert az Úriemberek nekik szól.

Fegyverek! Autók! Káromkodás! Wagyu marha a kerti grillen!

Az Úriemberektől mindezt megkapjuk, és a célközönség tagjaként el kell ismerjem, ez a rémes hímsoviniszta vircsaft meglehetősen szórakoztató, pont azért, mert a vígjátéki hangnem ezúttal jótékonyan tompítja a férfias virtuskodás élét.

És azt is illik elismerni, hogy Ritchie stílusának immár része az a fajta könnyed elegancia, amely csak a tapasztalt rendezőkre jellemző, és nem keverendő össze a pályanyitó filmek erőltetett, vagy legalábbis ennél erőltetettebb lazaságával. Lehet, hogy az Úriemberek jelenetei elnyűtt gengszterfilmes sablonokra és lejárt szavatosságú viccekre épülnek, de a szcenírozásukban, ritmusukban magabiztosak. Ha valami férfias ebben a filmben, akkor ez a lezser, de biztos rendezői kontroll az. Kár, hogy amiről beszélek, az sokkal szebben és tisztábban kihallható a főcím alatt hallható David Rawlings-dalból, mint a film többi részéből.

Úriemberek (The Gentlemen), 2020, 113 perc. 24.hu értékelés: 5,5/10

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.