Ahogy sorra érkeznek a hasonló történetek, ahogy egyre többet beszélünk a szexuális zaklatásról, úgy kezdünk aprócska tyúklépésekkel bár, de haladni a tabusítás felől a kibeszélés felé. Ám a kollektív traumák feldolgozása időigényes folyamat lenne még akkor is, ha nagy érzékenységű, tapintatos közösség tömegesen és tevékenyen dolgozna rajta bátor szembenézéssel, önreflektíven – ez pedig nincs így. A valóság sokkal inkább azt mutatja, hogy a feldolgozást az egyének, ritkán kisebb közösségek felől indulva piciben, bukdácsolva kezdte el a társadalom vékonyka rétege, jelentős ellenszélben, miközben a status quót őrzők, nos, őrzik a status quót. Ezzel együtt tévedés ne essék, épp egy fontos társadalmi változásban vagyunk, még ha végtelen lassúnak és sziszifuszinak tűnik a folyamat, és ez a változás, hacsak nem tör ki egy gileádi jellegű teokrácia – ennek esélye azért nem egyenlő a nullával – maradandó javulást hozhat abban, ahogy a szexuális visszaéléseket kezeljük, mi több, abban is, hogy mennyi ilyen eset történik.
Ennek a folyamatnak, ahogy az a múlt- és traumafeldolgozásban lenni szokott, a művészet jár az élén: sorra készülnek – már itthon is – a téma különböző aspektusait felvillantó filmek és színdarabok. Kónya Klára Ráolvasás című alkotása is ilyen: ahogy azt az író-rendezővel készült interjúnkban körüljártuk, a mű saját élmény alapján készült, a szerző egyike volt annak a két lánynak, akikkel annak idején, fiatal tanár korában a nemrégiben nyilvánosan „vezeklő” Vári György visszaélt. Kónya azonban a saját személyes történetét alaposan megdolgozta, és azt átszűrve megannyi hasonló történeten, elemelve gyúrta színdarabbá, ezzel kiterjesztve érvényességét. A darab az Affér Színház előadásában decemberben a Stúdió K színpadjára állt, megnéztük.
A Ráolvasás egy „szerelmi” háromszög története, és az idézőjel hangsúlyozottan fontos, itt ugyanis szó sincsen szerelemről. Amit látunk, az kőkemény manipuláció, ami csak az érintett lányok gyakorlatlan szemének nem teljesen átlátszó: két végzős gimnazista főhősünk, Hanna és Alina egy jobb nevű fővárosi gimiben a fiatal, laza magyartanár befolyása alá kerül. A férfi más és más módszerrel környékezi meg a befolyásolható korban lévő, érdemi családi védőhálóval nem rendelkező, önmagukat kereső lányokat, éket verve az addig elválaszthatatlan barátnők közé, hogy még egymást, egyetlen bizalmasukat is elveszítsék, míg egyikük előbb nyílt titokként kezelt, majd teljesen nyílt kapcsolatot kezd a férfival, aki egy gyomorforgató jelenetben a szüzességét is elveszi, míg a környezet szemellenzős és/vagy néma szemtanúként asszisztál mindehhez.
Kónya Klára darabjának egyértelműen a társadalmi érzékenység és az emberismeret a legnagyobb erőssége: bár egy konkrét történetet látunk, egy konkrét folyamattal, dramatizálva és elemelve, borzongatóan ismerős helyzeteket, szociográfia-jelleggel megrajzolt környezetet látunk, és életszerű figurákat, akik ráadásul – és ilyet ritkán látunk még alternatív színházban is – néhány kivételtől eltekintve tényleg úgy beszélnek, mint a hús-vér emberek. A társulat tagjai közösen gyűjtötték össze a használt tolvajnyelvi elemeket, de nem csak ebben mutatkozik meg az életszerűség. Az iskola vezetősége, mely a munkaerőhiány miatt nem engedheti meg magának, hogy elveszítsen egy országosan elismert tanárt, még ha ismeretes is, hogy tanár-diák viszonyban korántsem feddhetetlen, az egyedülálló anya, akit annyira nyomaszt a kenyérkeresés kötelessége, hogy épp arra nem figyel, amire legfontosabb lenne, a megromlott házasságban egymást maró szülők, akik a gyereküket használják ütközőfelületként, mind pontosak.
De ugyanilyen élők és valóságosak a főszereplők is, a határait feszegető, de erős önvédelmi rendszerrel megáldott Alina és az alkata, félszegsége miatt bizonytalan, elismerésért bármire hajlandó Hanna alakja is mély emberismeretről és gondos karakterépítésről árulkodik, voltak ilyen osztálytársaink nekünk is, ha nem épp mi magunk voltunk ilyenek. Ami azt illeti, Hannában olyannyira magamra ismertem, hogy a darab csúcsjelenetét a csaknem teljesen nyíltan ábrázolt zaklatásról fokozódó hányingerrel néztem végig, ráébredve, hogy pusztán a szerencsén múlt, hogy nem kerültem egy efféle manipulátor útjába kamaszkoromban. Az persze, hogy engem speciel triggerelt a darab, ahogy mondani szokták, egyéni szociális probléma, ugyanakkor a jelenet ereje azokat is ráébresztheti az efféle manipulatív karakterek hatalmára, akiknek nincsen ilyen élményük, erre pedig nagy szükség van a „minek ment oda” és a „tehetsz róla, tehetsz ellene” korában.
A remekül kitalált karaktereket fő- és mellékszereplők egyaránt nagy érzékenységgel keltik életre, miközben a jelzésszintű díszletet is mozgatják, és sokszor egymás jeleneteinek arctalan, néma statisztáiként is megjelennek, nem éppen burkoltan jelezve a környezet felelősségét egy efféle képletben. Ezzel együtt a darab nem bízza a finom utalásokra a cinkos hallgatás jelentőségének érzékeltetését, a téma konkrét jelenetekben, párbeszédekben is megjelenik, miközben azért a kulcsszereplők hibái sincsenek elhallgatva. Nem kell nagyon keresni az áthallásokat a darab zenei felhozatalában sem, hogy mást ne mondjak, a toxikus kapcsolatot éltető, Disney-féle Szépség és a szörnyeteg leghíresebb betétdalára táncol a szalagavatón zaklató és áldozata.
A darab arányérzéke csak a tempóban bicsaklik meg néhányszor, néhol belassul, máskor feltorlódik a tempó, és a fokozódásban elvész néhány olyan finomság, amely a folyamat megértését segítené elő. Ez elsősorban a tanár motivációiban, az ő lelki folyamatainak ábrázolásában érezhető, így a zaklató belső okfejtését nem ismerjük meg eléggé, és nem látjuk azt a pillanatot sem, amikor eldönti, hogy átlépi azt a határt, amiről pontosan tudta, hogy nem léphetné át, pedig ez fontos lenne a teljes kép átlátásához. Ugyanakkor ez a dramaturgiai egyenetlenség a darab érésével még kiegyenlítődhet, és még a mostaninál is súlyosabb, lánctalpasabb előadás születhet, pedig már most is nagy szükség van mind a jelenetek közti átállásra, mind a szünetekre a nézők fellélegzéséhez. A remegő megfelelni vágyás emlékét, a tehetetlen dühöt, és a gyomor kavargását így is napokig hurcoljuk magunkkal.
…
Kiemelt kép: Vass László Ádám
