Kultúra

A hatalmas agy teszi gonosszá az embert

Ez kellően messziről, úgy egymillió év távlatából nézve teljesen világos. Nem, a másik irányból. A zseniális Kurt Vonneguttal matinézunk.
Korábban a témában:

1.

Így állt a dolog:

Egymillió évvel ezelőtt, Krisztus után 1986-ban, az Andok bércein létezett egy apró dél-amerikai demokrácia, Ecuador. Fővárosa, Quito is jó magasan volt. Az ország legnagyobb kikötőjét Guayaquilnak nevezték. Guayaquil az Egyenlítőtől két fokra délre feküdt. Az Egyenlítő a bolygó képzeletbeli haskötője volt, Ecuador is e haskötőről kapta a nevét. Folyton hőség tombolt arrafelé, a levegő egy merő pára. Guayaquil széltől védett, süppedős lápra épült, a lápot a hegyeket lekopasztó, majd egybevegyülő folyók táplálták.

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár. Hogy most nem is vasárnap van? Sebaj. Ünnepkor, év végi pihi alatt naponta jár olvasnivaló.

A Matiné eddigi termését itt találni.

A kikötő a nyílt tengertől jó pár kilométerrel beljebb terpeszkedett. Posványos vizében hínáros csomók lebegtek, mindenbe beleakadtak, a cölöpöknél feltorlódtak, a horgonyláncokra rátekeredtek.

 

Egymillió évvel ezelőtt az emberi lényeknek még sokkalta nagyobb volt az agyuk, ezért a rejtélyeket elbűvölőnek találták. Íme, az egyik ilyen rejtély: Hogyan lehetséges, hogy oly sok úszni alig képes teremtmény valahogy csak eljutott Galápagosra, holott a szigeteket a kontinenstől ezer kilométernyi mélységesen mély víz választja el, amely ráadásul mindig jéghideg, mert egyenesen az Antarktisz felől jön? A szigetcsoport nem egyéb, mint Guayaquiltól nyugatra húzódó vulkáni kúpok füzére.

Amikor az emberi lények először felfedezték Galápagost, már éltek rajta állatok. Gekkók, leguánok és egyéb gyíkok, rizspatkányok, pókok, hangyák, bogarak, szöcskék, atkák és kullancsok laktak itt, nem is szólva az óriási szárazföldi teknősbékákról.

De vajon mi módon utaztak ide?

Akkortájt sok-sok emberi lény ennek a rejtélynek a megoldására használta hatalmas agyát.

 

Közülük többen is megnyugtatónak tekintették ezt a választ: az állatok természet alkotta tákolmányokon tutajoztak a szigetekig. Mások vitába szálltak ezzel a tétellel, mondván, hogy az efféle tutaj jól megszívja magát vízzel, és pillanatok alatt darabjaira mállik. Lám, soha senki még nem látott ilyen vízi alkalmatosságot a parttól távol, különben is, a szigetcsoport és a kontinentális talapzat közötti áramlat nem nyugati irányú, hanem északra tart, vagyis a tutaj semmiképpen sem sodródhatott Galápagosra.

Megint mások úgy vélekedtek, hogy a megannyi, távúszásra képtelen szerzet egyszerűen száraz lábbal átsétafikált azon a természet által felkínált hídon, amely egykor a két földet összekötötte. Ha pedig a gyík vagy atka alól éppen elfogyott a híd, a rövidebb szakaszokat valahogy mégis átúszták. Idővel azután a híd, pontosabban az annak is beillő földtani képződmény, alámerült a habokba. Csakhogy a hatalmas agyú tudósok elmés eszközeikkel 1986-ra feltérképezték az óceán fenekét. Kijelentették, hogy soha semmiféle geológiai összeköttetés nem létezett Galápagos és a kontinentális talapzat között.

 

Akadtak továbbá az óriás agyú emberi lények idején olyan briliáns gondolkodók, akik szerint a szigetcsoport egykoron a szárazföld része volt, de egy óriási természeti katasztrófa leválasztotta róla.

 

A szigetek azonban nem így keletkeztek. Nem tépődtek azok le soha sehonnan. Inkább fiatal tűzhányókból képződtek, azon a szent helyen, ahol a föld mélye felböfögte őket. És olyan újak, hogy bármikor újra tüzet hányhatnának. Akkor, régen, 1986-ban, még korallok sem mutatkoztak, sem kék lagúnák, sem fehér parti föveny, noha ezen kellemetességek nélkül az akkori emberi lények el sem tudták volna képzelni az élet utáni lét helyszínét.

Millió esztendő múltán persze van már ott kék lagúna, van fehér parti föveny is. Amidőn azonban ez a történet kezdetét veszi, púpok, kúpok, gidres-gödrös, csűr-csavaros, törékeny és érdes lávahalmok alkották a talajt. Kátyúit, gödreit, repedéseit, üregeit és vájatait nem mosta édesvíz, nem fedte termékeny televény. A partot végtelenül apró szemű és száraz vulkáni hamu lepte be.

 

Létezett akkoriban még egy elmélet. Ennek hívei azt vallották, hogy a mindenható Isten teremtette Galápagos lakóit. Éppen oda, ahol a kutatók rájuk leltek. Hát ezért nem volt szükségük tutajra, miegyébre.

 

Más nagy gondolkodók azt hirdették, hogy Noé kettesével seprűzte ki őket a bárkájából.

Ha csakugyan létezett Noé bárkája – és már miért ne létezhetett volna? –, akkor ezen írásműnek akár „A második Noé bárkája” címet is adhattam volna.

 

 

2.

Egymillió évvel ezelőtt nem kellett rejtélyt megfejtenie a James Wait nevezetű, harmincöt éves amerikai férfiúnak, pedig a dél-amerikai kontinensről el akart jutni Galápagosra, de éppen csak annyira tudott úszni, mint egy kőbalta. Az bizonyára meg sem fordult a fejében, hogy felkuporodjék valami növényi fonadékra, mint valami tutajra, aztán lesz, ami lesz. Az imént vásárolta meg a hajójegyét Guayaquilban, belvárosi hoteljában. Kétheti hajókázásra váltott jegyet. A vadonatúj utasszállítónak ez volt a legelső útja. A hajó neve Bahía de Darwin, ami spanyolul annyit tesz, hogy Darwin-öböl. A Bahía de Darwin ecuadori lobogó alatt hajózott. Első galápagosi útját már az előző esztendő óta világszerte óriási hírverés kísérte. „Az évszázad természeti expedíciója” – így hirdették.

Wait magányosan utazott. Korán megkopaszodott. Potrohos alkat, arcszíne beteges, akár a külvárosi cukrászdák üveg alatt búslakodó almás pitéjén a lepedék. Szemüveget viselt. Külseje alapján bármikor nyugodtan állíthatta volna, hogy ötvenes éveit tapossa, ha úgy érzi, hogy ebből az állításból éppen előnye származik. Azt akarta, hogy ártalmatlannak és félénknek tartsák.

A széles főutcán, a Calle Diez de Agostón állt a Hotel El Dorado. Itt vett ki szobát. Kanadainak adta ki magát. Egyedül ült a bárban. „Szerencsétlen flótás, nincs egy barátja sem – gondolta Jesús Ortiz, a húszéves mixer, büszke inka főurak ivadéka. – Biztosan nagy méltánytalanság esett meg vele, vagy tragédia érte, attól tört meg a lelke.” Wait pontosan ezt az érzést akarta kelteni másokban.

Történetem szereplői között Jesús Ortiz az egyik legkedvesebb alak. Inkább sajnálta ezt a szerencsétlen turistát, nem nézte le. Szomorúnak találta, hogy Wait épp az imént vert el egy rakás pénzt a hotel ajándékboltjában. Szalmakalapot vett, spárgaszandált, sárga rövidnadrágot meg egy kék, fehér és bíborszínű gyolcsinget. Tüstént fel is vette a szerzeményeit. Wait remélte, hogy aki meglátja, elszomorodik. „Pedig milyen méltóságteljesnek tűnt, mikor a repülőtérről megérkezett – tűnődött Ortiz. – Elegáns öltöny volt rajta, most meg, kerül, amibe kerül, bohócot csinál magából. Íme, az amerikai turista megjött a trópusokra.”

Wait ropogós új inge szegélyéről árcédula fityegett. Szándékosan nem tépte le. Azt akarta, hogy fityegjen.

Ortiz udvarias modorban és kitűnő angolsággal figyelmeztette a vendéget, hogy ingén még ott az árcédula.

– Csakugyan? – álmélkodott Wait. Eljátszotta, hogy mekkora zavarba jött. Nekiveselkedett, hogy letépje az árcédulát, de hirtelen felhagyott vele, mintha el is feledkezett volna róla. Nyilvánvaló volt, hogy nagy bánata újra erőt vett rajta.

 

***

 

Wait horgász volt, az árcédulát csalinak használta. Ezzel idézte elő, hogy idegenek megszólítsák őt, ahogy Ortiz is tette. „Bocsásson meg, uram, egész véletlenül vettem észre, hogy az ingén…”

Wait hamis kanadai útlevéllel jelentkezett be a szállodába. Az útlevél szerint Willard Flemmingnek hívták. Wait igen kiváló szélhámos volt.

Ortiznak nem kellett tartania tőle, annál inkább az olyan hölgyeknek, akik egyedül utaztak, volt pénzük, már túljutottak azon a koron, hogy gyermeket szüljenek, és nem voltak férjnél. Wait ezidáig tizenhét ilyen asszonynak tette a szépet. Nőül is vette mind a tizenhetet. Tisztára söpörte ékszeres ládikójukat, bankszámlájukat, széfjüket, azután kereket oldott.

Oly sikeres volt a maga szakterületén, hogy milliomos lett. Különböző álneveken Amerika-szerte bankbetéteket kamatoztatott. Soha nem tartóztatták le. Tudomása szerint még csak nem is gyanakodtak rá, meg sem próbálták elkapni. Wait úgy vélte, hogy a rendőrség sokkal inkább a tizenhét hűtlen férj egyikének tekinti őt, nem pedig megrögzött bűnözőnek, a tizenhét házasságszédelgés egyetlen elkövetőjének, akinek a valódi neve James Wait.

 

Manapság persze elképzelni is nehéz, hogy akadhasson bárki emberfia, aki annyira briliánsan csalárd lehetne, mint James Wait. Folyton emlékeztetnem is kell magam, hogy akkoriban szinte az összes felnőtt emberi lénynek mintegy három kilogrammot nyomott az agyveleje. Megannyi túlméretezett gondolkodógép. Se vége, se hossza nem volt a gonoszabbnál gonoszabb agyalmányoknak, és persze meg is valósították őket.

Ezért hát felteszem a kérdést, pedig ma már senki sem tudná megválaszolni: Nem nyilvánvaló-e, hogy az emberi faj evolúciója során csaknem végzetes hibának bizonyult a sok-sok három kilogrammos agyvelő?

Még egy kérdés: Mi volt az eredete annak a mérhetetlen gonoszságnak, amely akkoriban egyszerűen mindent, de mindent elborított, ha nem éppen ez a túlfejlődött agyberendezés?

Íme, a válaszom: De bizony, éppen a túlfejlődött agyberendezés lehetett az eredet. Nem más. Ha leszámítjuk azt a sok hatalmas agyvelőt, a bolygó nagyon is ártatlan hely volt.

Kurt Vonnegut: Galápagos

Helikon, 2017

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.