A katonák és az eb harcászati műveletet hajtottak végre. A művelet mulatságos elnevezése önmagáért beszél. Ritkán részletezik, hogyan is fest ezen merész emberi tevékenység. Ha hírekben hangzik el, ha a történelemkönyvekben bukkan fel, a sok háborúrajongó orgazmus utáni kielégülés állapotába kerül tőle. Az erőszak hívei képzeletben azt a mennyeien oldott cirógatást élik át, amely a győzelem ejakulációját szokta követni. „Tisztogatás.” Így emlegetik.
Az eb németjuhász szuka volt. Csaholása a téli távolból vérszomjas fenevad ugatásának hangzott. Most épp reszketett. Farkát lába közé húzta. Aznap reggel egy gazdától kérték kölcsön. Életében először háborúzott. Elképzelni sem tudta, mi a játék lényege. Princessnek hívták.
A németek közül kettő tizenéves fiúgyermek volt, de közelebb a tízhez, mint a húszhoz. Két nyáladzó aggastyán is jött velük, fogatlanok, akár a ponty. Afféle önkéntesek. Katonai gönceiket és fegyvereiket vagy a komód aljából, vagy frissen elesett valódi katonákról szedték össze. Így megy ez. Közelben lakó farmerek voltak a német határ túloldaláról.
Középkorú tizedes irányította őket. Vöröslött a szeme, vézna volt, de inas, mint a szárított marhahús. Gyűlölte a háborút. Négyszer sebesült meg. Mind a négyszer valahogy összefoltozták, és visszazavarták a frontra. A kiváló harcosnak elege lett. Karikalábán aranyszínű lovassági csizma ragyogott. Az orosz hadszíntéren, egy halott magyar ezredesről ráncigálta le. Így megy ez.
Gyakorlatilag a szép pár csizma képezte minden vagyonát. Bennük lakott. Íme, egy anekdota. Történt pedig, hogy egy újonc figyelte, amint a tizedes pucolgatja, viaszolja az aranyozott csizmát. A tizedes az újonc orra elé tartotta az egyiket. „Ha elég mélyen nézel belé, megpillantod Ádámot és Évát.”
Billy Pilgrim nem hallotta ezt az anekdotát. De amint ott feküdt a sötét jégen, belebámult a tizedes csizmájának ragyogásába. És oly ártatlanok, oly védtelenek voltak. Annyira iparkodtak, hogy rendesen viselkedjenek. Billy Pilgrim megszerette őket.
Az aranycsizmák melletti lábakat rongyokba bugyolálták. A rongyokat keresztbe-kasul vászoncsíkokkal rögzítették. Zsanérokkal és fából faragott peckekkel meg is talpalták. Billy felnézett a faragott peckekhez tartozó személyre. Szőke angyal arcát látta. Egy tizenöt éves fiúét.
Ugyanolyan gyönyörű volt, mint Éva.
Ez az égből alászállt önbeporzó, a szépséges fiú segített Billynek talpra állni. Majd a többiek is odajöttek. Leporolták róla a havat. Átkutatták a zsebeit, hogy kiderítsék, van-e nála fegyver. Nem találtak. Legveszedelmesebb eszköze egy négy centiméter hosszúságú ceruzacsonk volt.
A távolból három ártalmatlan durr hallatszott. Nem éreztek semmit. Alattuk málnafagylalt lett a hó. Így megy ez. A három testőr Roland Wearyre fogyatkozott.
A félelemtől kigúvadt szemű Wearytől sorban minden fegyverét elvették. A tizedes az angyalfiúnak ajándékozta Weary pisztolyát. Utána megcsodálta Weary ádáz tőrét. Német nyelven közölte, hogy Weary kétséget kizáróan szívesen kipróbálta volna rajta a kést. A tüskés bokszerrel lehámozta volna az arcát, a pengét pedig a torkába vagy a hasába döfte volna. A tizedes nem tudott angolul. Billy és Weary nem tudott németül.
– Neked aztán szép kis mütyürkéid vannak – mondta Wearynek a tizedes. A kést átadta az egyik vénembernek. – Ugye, milyen csinos jószág? – kérdezte.
Feltépte Weary nagykabátját és zubbonyát. A rézgombok szálldostak, mint a pattogatott kukorica. A tizedes Weary fedetlen mellkasa felé nyújtotta a kezét, mintha ki akarná tépni lüktető szívét. De nem tépte ki.
A golyóálló Biblia kisméretű Szentírás. Belefér a katona felső zubbonyzsebébe. Takarja a szívtájékot. Acél a borítója.
A tizedes Weary farzsebében megtalálta a pónilovas képet.
– Micsoda mázlista ez a póniló – elmélkedett. – Hát nem az? Hát nem az? Ugye, örülnél, ha te lehetnél a póniló? – Azzal a képet a másik aggastyánnak nyújtotta. – A háború örömei! Nesze! A tiéd, te szerencsés kamasz!
A tizedes a hóra ültette Wearyt, és levetette vele a bakancsát. Az angyalarcú fiúnak adta. Weary cserébe megkapta a zsanéros és fapeckes talpú rongycipőt. Már se Wearynek, se Billynek nem volt tisztességes katonai lábbelije. Rótták a kilométereket. Egyiket a másik után. Weary fatalpa minden lépésénél csattant egyet. Billy bicegve haladt. Fel és le. Fel és le. Időnként beleütközött Wearybe.
– Elnézést – szabadkozott. – Bocsánat.
És végül megérkeztek. Egy útelágazásnál kőházikó állt. Ide gyűjtötték a hadifoglyokat. Billyt és Wearyt bekísérték az épületbe. Meleg volt odabent és füst. Nagyjából húsz amerikai ült a padlón, és bámulta a lángokat. Mi járt az eszükben? Ami ilyen helyzetben az emberek eszében jár: az égvilágon semmi.
Senki nem beszélt. Senki nem állt elő valami csattanós kis háborús történettel.
Billy és Weary helyet találtak maguknak. Billy egy százados vállára hajtotta a fejét, és elaludt. A tiszt nem tiltakozott. Tábori lelkészként szolgált. Rabbi volt. Átlőtték a kezét.
Billy utazott az időben. Épp világoszöld gépbaglyának üvegszemébe meredt. A bagoly egy rozsdamentes acélrúdon függött fejjel lefelé. Billy iliumi rendelőjében a bagoly volt az optométer. Az optométer a szem fénytörési hibáinak mérésére szolgáló látszerészeti eszköz. A hibák mérése azért szükséges, mert az adatok alapján lehet felírni a látásjavító lencséket.
A bagoly túlsó oldalán egy asszony ült. Billy páciense. Billy őt vizsgálta, de egyszer csak elaludt. Nem először fordult elő, hogy szemvizsgálat közben elnyomta az álom. Melyik év az idei? Ezt se tudta.
– Doktor úr? – szólalt meg félénken a páciens.
– Én?
– Olyan csendben van.
– Elnézést.
– Idáig folyamatosan beszélt. Aztán meg úgy elnémult.
– Én?
– Súlyos a betegségem?
– Súlyos?
– A szembajom. Súlyos?
– Dehogy. – Billy szeretett volna újra elszundikálni. – Kitűnő a szeme. Csak olvasószemüvegre lesz szüksége. – Billy azt tanácsolta az asszonynak, hogy menjen át a folyosó másik oldalára, ahol széles keretkínálatból válogathat.
Az asszony távozása után Billy elhúzta a sötétítőfüggönyt, hogy megnézze, mi van odakinn. De hiába húzta el, nem lett okosabb. Útban volt a leeresztett redőny. Billy felhúzta. A redőny csattogott és kattogott. Ragyogó napfény tűzött be. Az ablakon túl sok ezer autó parkolt. Csillogtak a hatalmas aszfalttavon.
Közvetlenül az ablak előtt állt Billy saját kocsija, egy Cadillac El Dorado Coupe de Ville. Olvasni kezdte az ütközőjére ragasztott matricákat. „Keresse fel az Ausable Chasm tájvédelmi körzetet.” „Támogassa városa rendőrségét!” Volt egy harmadik matrica is. Billy elolvasta. „Ítéljék el Earl Warrent.” A két utóbbi matricát Billy az apósától kapta. Apósa belépett a John Birch Társaságba. 1967. Ez állt Billy autójának rendszámtábláján. Billy Pilgrim kiszámolta, hogy negyvennégy éves. Hová tűnhetett az a sok esztendő? – tépelődött.
Billy az asztalát vette szemügyre. Egy kinyitott Látszerészeti Közlönyt pillantott meg. A szerkesztőségi vezércikknél volt nyitva. Billy elkezdte böngészni. Olvasás közben alig észrevehetően mozgatta az ajkát.
Az európai látszerészek sorsát legalább fél évszázadra meghatározza, mi történik 1968-ban – olvasta Billy. – A Belga Látszerészek Nemzeti Szövetségének főtitkára, Jean Thiriart ezen figyelmeztetéssel sürgeti az Európai Látszerész Szövetség megalapítását. Mint mondja, két lehetőség között választhatunk. Vagy a szakmai rang elérése, vagy 1971-re lesüllyedünk a szemüvegárusok szintjére.
Billy Pilgrim erősen iparkodott, hogy belegondoljon.
Felbőgött egy sziréna. Úgy gondolta, hogy a harmadik világháború bármelyik percben kitörhet. De a szirénaszó csupán a delet jelezte. Az eszközt Billy irodájával átellenben, az utca túlsó oldalán álló tűzoltóság kupolájában szerelték fel.
Billy lehunyta a szemét. Amikor kinyitotta, újra a második világháborúban volt. Feje a sebesült kezű rabbi vállán pihent. Egy német épp a lábát rugdosta. Így hozta tudomására, hogy ébresztő, ideje továbbindulni.
Kurt Vonnegut: Az ötös számú vágóhíd
Helikon, 2017
Kiemelt kép: iStock
