Kultúra

Rambo halomra öli a mexikóiakat, de az igazi áldozat a néző

– Az megvan, hogy lehet a Rambo-filmeket megkülönböztetni egymástól?

– Nagyon egyszerűen: meg vannak számozva!

Ez a találós kérdés járt a fejemben, mikor beültem a Rambo 5 – Utolsó vér vetítésére. A vicc persze kissé igazságtalan, hiszen az is fontos különbség, hogy Rambo épp Amerikában, Vietnamban, Afganisztánban, a burmai dzsungelben vagy a mexikói határnál lövi halomra a rosszfiúkat, és Sylvester Stallone ráncai is támpontot jelentenek a tippeléshez. De az alapképlet azért nem változott túl sokat az elmúlt négy évtizedben: adott egy kiégett, súlyosan traumatizált vietnámi veterán, aki mindent és mindenkit elvesztett már ebben az életben, és csak arra vágyik, hogy egy kicsit békén hagyják. Ám a gonosz világ sosem bír magával, addig provokálja szegényt, míg újra és újra kénytelen előkapni kését, és tenni az egyetlen dolgot, amihez igazán ért: ölni.

A Rambo-franchise gyönyörűen demonstrálja, hogy ebben az ötletben pontosan egy filmre való drámai potenciál rejlett. Ez volt az 1982-es Első vér, amely Andy Vajna és producertársa, Mario Kassar számára meghozta a hollywoodi áttörést, és ami a faék egyszerűségű sztori ellenére is működött. Ezt a dramaturgiai hitelességet már a 80-as évekbeli folytatások kivéreztették, Rambo mégis a Reagan-korszak ikonikus akcióhősévé vált: egy emberi ronccsá, aki puszta kézzel rendet vág a világ távoli pontjain, ha felhúzzák. Csakhogy elfelejtett nyugdíjba vonulni, és a szerencsésebben öregedő Rocky Balboával együtt ő is visszatért: először a kétezres években, majd most, 2019-ben is. Hogy a figura mára mennyire idejétmúlttá vált, jelzi, hogy a Rambo 5 már nem is a korábbi részek utánérzésének tűnik, inkább olyan tucatakciófilmek olcsó másolatának, amik eleve Rambo (terepszínű) köpönyegéből bújtak elő. Az Utolsó vér akár az Elrabolva harminckilencedik része is lehetne, ha az öregedő Sylvester Stallonét az öregedő Liam Neesonre cserélnénk. Aligha lehetne megmondani a különbséget.

Fotó: Vertigo Média

Ezúttal is melankolikus idillel indítunk: John visszatért Dél-Kelet-Ázsiából, és már tíz éve az apjától örökölt arizonai ranchon él. Nem  egyedül, hanem mexikói pótcsaládjával, Mariával (Adriana Barraza), egy idősebb nővel, és Gabrielle-lel (Yvette Monreal), a főiskolára készülő ártatlan kamaszlánnyal. Eleinte Rambo nem is tűnik olyan elgyötörtnek: ha épp nem eltévedt turistákat ment a viharban, lovakat idomít, ráadásul az első kés, amit kezébe fog a filmben, nem is torokmetszésre, hanem levélbontásra való. De azért még nem heverte ki  teljesen a vietnami traumát, amit finoman jelez, hogy szabadidejében bunkert és alagútrendszert épít a birtoka alá, és az egy négyzetméterre jutó automata fegyverek száma meghaladja a világ bármelyik hadi övezetének átlagát. Mert Rambót persze nem lehet megtéveszteni a béke illúziójával, ő pontosan tudja, hogy az élet szüntelen háború. Ezt a fontos információt nem is késlekedik Gabrielle tudtára adni: a film viszonylag nyugis első harmadában arcpirítóan blőd bölcsességeket süt el arról, milyen romlottak az emberek, akiknek ő már belepillantott a szívébe, és bizony látta, hogy egytől-egyig fekete, mint az éjszaka.

Rambo mélységes mizantrópiával ötvözött paranoiája nem bizonyul túlzásnak, hamar visszaigazolást nyer: Gabrielle ugyanis az intelmek ellenére is átmegy Mexikóba, hogy megkeresse vér szerinti apját, aki rég elhagyta őt. Ahogy az várható, a határ túloldalán pillanatok alatt elrabolják és szexmunkára akarják kényszeríteni, mit sem sejtve arról, hogy a lánynak van egy fehér „nagybácsija”, aki kulcscsontokat és szíveket tép ki puszta kézzel, ha feldühítik. Azt most hagyjuk is, ez a leegyszerűsítő kép milyen szépen passzol a Donald Trump által gerjesztett idegengyűlölő narratívába, mert nem ez a fő probléma a filmmel.

Sokkal inkább az, hogy az érzelgősen felskiccelt idill és az ebbe belerondító bűnözők kontrasztja minden ízében nevetséges és hiteltelen. Tele van üresjáratokkal, a cselekmény második harmada például kizárólag azt szolgálja, hogy a karikatúraszerűen kegyetlen mexikói kartelltagok megágyazzanak a véres bosszúhadjáratnak, morálisan előre is felmentve Rambót mindazért, ami elkerülhetetlenül közeleg. A véres katarzis azonban még olcsó, cirkuszi formájában is elmarad. Az összecsapott finálé ugyanis a film leggyengébb pontjának bizonyul.

A nagy leszámolás leginkább egy Tom és Jerry-epizód és egy Fűrész-film kombinációjára emlékeztet, ami hiába hagy medencényi vért és megcsonkított hullákat maga után, semmiféle feszültséget nem tud teremteni.

Az agyatlan és ritmustalan mészárlás egyedül paródiaként lenne értelmezhető, de a blődséget zseniális magaslatokba emelő John Wick-trilógiával ellentétben, itt az önirónia nyomokban sem fedezhető fel. Ezt hangsúlyozza az erőszakorgiát lezáró szentimentális monológ és az ezt követő montázs is, amely a franchise teljes hanyatlási ívét szépen összefoglalja pár percben. Ennél nyomósabb érv nem is kell, hogy meggyőződjünk, Rambo túlélte önmagát: ez a figura már sosem fogja Stallonét megmenteni a B-filmek poklából, inkább csak egyre mélyebbre húzzák egymást.

Fotó: Vertigo Média

És mindezt úgy mondom, hogy erős személyes kötődésem van a figurához, hiszen a Rambo 3 volt az első akciófilm, amit szüleim engedtek megnézni egy apróbb gyerekkori műtét fájdalomdíjaként. Szóval nekem sokáig tényleg a kúlság esszenciáját jelentette, amikor Sylvester Stallone lenyilaz egy páncélozott harci helikoptert, és az olyan frappáns mondatok is, mint Trautman ezredes riposztja egy Rambo kilétéről érdeklődő orosz tisztnek:

– Ki ez az ember? Talán Isten?!

– Isten könyörületes, ő nem lesz az.

Na jó, ez a válasz még mindig elég menő, de akkor is azt mondom: itt az ideje, hogy Rambo nyugdíjba vonuljon. Sőt, talán az lenne az igazi, ha végleg elszenderülne ott a verandán, a karosszékben ringatózva, miközben a nap utolsó sugarai megcsillannak a büszke amerikai lobogón és a tövében heverő ellenséges hullahegyeken. Kell ennél méltóbb búcsú egy elcsigázott pszichopatának – akarom mondani: patriótának –, aki már számtalan véres háborúban kiszolgálta egyetlen igazi hazáját, Hollywoodot?

Rambo 5 – Utolsó vér, 100 perc. Értékelés: 2/10

Kiemelt kép: Vertigo Média

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Feldolgozottság 00:48 órakor: 99,93%

Főpolgármester-jelöltek

Karácsony Gergely
50,87%
MOMENTUM-DK-MSZP-PÁRBESZÉD-LMP
Tarlós István
44,09%
FIDESZ-KDNP
Puzsér Róbert
4,46%
ÁLLAMPOLGÁROK A CENTRUMBANEGYE
Berki Krisztián
0,58%
Független