Kultúra

Dugóba került a sztrádán, letért, eltévedt, ráesteledett, s egy csodás helyen találta magát

Könnyű kis vasárnap délelőtti kérdés: mi az élet értelme? Matiné egy világsikerrel.
Korábban a témában:

Néha, amikor a legkevésbé várjuk és a legnagyobb szükségünk van rá, új helyen találjuk magunkat új emberekkel, és új dolgokat tanulunk. Ez történt velem is egy éjszakán, egy sötét, elhagyatott úton. Ha belegondolok, az a helyzet az akkori életemet szimbolizálta. Ahogyan akkor eltévedtem utazás közben, ugyanúgy vesztem el az életben is – nem tudtam pontosan, merre tartok, és miért haladok abba az irányba.

Kivettem egy hét szabadságot. Ki akartam szakadni mindenből, ami a munkámmal kapcsolatos – nem mintha ez a munka olyan szörnyű lett volna, de kétségtelenül voltak frusztráló aspektusai. Napjaim nagy részében minden másnál többet tépelődtem azon, hogy az életnek többnek kellene lennie egy kalitkában napi tíz-tizenkét, munkával töltött óránál, ahol a potenciális előrelépést az a lehetőség jelenti, hogy majd tizenkét-tizennégy órát dolgozzam egy irodában.

A középiskolában a főiskolára készültem, a főiskolán pedig a munka világára. Azóta azzal töltöttem az időmet, hogy előrébb lépjek annál a cégnél, amelyhez felvettek. Most felmerült bennem a kérdés, hogy azok az emberek, akiknek a segítségével errefelé tartottam az utamon, talán egyszerűen csak azt ismételték meg nekem, amit korábban nekik ismételt meg valaki az ő életükben.

Valójában nem volt rossz tanács, de különösebben kielégítő sem. Úgy éreztem, mintha azon igyekeznék, hogy pénzre cseréljem az életemet, és ez nem tűnt különösebben jó cserének. Ebben a lélektanilag bizonytalan lelkiállapotban találtam rá a Miért kávézóra.

Amikor másoknak is elmeséltem ezt a történetet, olyan szavakat használtak, mint „rejtélyes” vagy „alkonyzónás” – utóbbi egy régi tévéfilmsorozatra utal, amelyben különböző emberek kerültek első látásra hétköznapinak tűnő helyekre, amelyekről egészen más derült ki. Vannak pillanataim, amikor eltűnődöm azon, hogy az élményeim valódiak-e. Ilyenkor előveszem otthon az íróasztalom fiókjából az étlapot, amelyet Casey-től kaptam, megnézem a feliratát, és pontosan tudom, mennyire valódi volt minden.

Sohasem próbáltam kideríteni, merre jártam, és ismét megtalálni a kávézót. Nem számít, mennyire volt valódi az az este, de lényem egy kis része szereti azt hinni, hogy még ha rá is bukkannék pontosan ugyanarra a helyre, akkor sem lenne ott – hogy megtaláltam, annak egyetlen oka az volt, hogy aznap este, abban a pillanatban meg kellett találnom, és csakis ezért létezett.

Lehet, hogy egyszer megpróbálok visszamenni – vagy egy este ismét ott találom magam előtte. Bemegyek majd, és elmondom Casey-nek, Mike-nak és Anne-nek, ha ott lesznek, hogy a velük töltött este mennyire megváltoztatta az életemet, és hogyan vezettek az általuk feltett kérdések olyan gondolathoz és felfedezésekhez, amilyeneket korábban elképzelni sem tudtam.

Ki tudja? Lehet, hogy amikor újra rábukkanok, valaki mással beszélgetek majd, aki ugyancsak eltévedt, és belebotlott a Miért Van Itt kávézóba.

Az is lehet, hogy egyszerűen írok egy könyvet az élményeimről, és ezzel járulok hozzá annak megértéséhez, miről is szól ez a hely.

Egy

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

Úgy vánszorogtam az államközi autópályán, hogy ahhoz képest az andalgás felért volna egy autóversennyel. Miután egy óra hosszat araszolgattam előre, teljesen leállt a forgalom. Intelligens élet jelei után kutatva megnyomtam a rádió csatornakereső gombját. Semmit sem találtam.

Húsz perc telt el úgy, hogy senki sem mozdult tapodtat sem, és többen is kiszálltak az autójukból. Ezzel semmit sem értek el, de így nemcsak az utasaiknak tudtak panaszkodni, ami legalább némi változatosságot jelentett.

Az előttem álló furgon tulajdonosa folyton azon siránkozott, hogy elveszti a szobafoglalását, ha este hat után ér oda a szállodába. Mellettem, a lenyitható tetejű kocsiban egy asszony mobiltelefonon a teljes autópálya-rendszer bénaságáról szónokolt valakinek. Mögöttem egy kocsirakományra való ifjú baseballjátékos már-már őrületbe kergette a kísérőjüknek szegődött hölgyet. Szinte hallottam, amint a nő megfogadja magában, hogy ez volt az utolsó alkalom, amikor önként vállalkozott valamire. Voltaképpen egy hosszú, zúgolódó kocsisor szalagjának kicsinyke darabja voltam.

Újabb huszonöt perc telt el az előrehaladás lehetőségére utaló legkisebb jel nélkül, amikor az autópálya két aszfaltcsíkja közötti füves sávon végre odajött egy rendőrautó. Néhány száz méterenként megállt – feltevésem szerint azért, hogy a benne ülők tudassák az emberekkel, mi történik. A rendőrök érdekében reméltem, hogy rohamsisakot és pajzsot is hoztak arra az esetre, ha kitörne az össznépi lázadás.

Türelmetlenül vártuk, hogy mi is sorra kerüljünk. Amikor a rendőrnő odaért a mi útszakaszunkhoz, közölte, hogy úgy nyolc kilométerrel előttünk felborult egy mérgező anyagot szállító tartálykocsi, és az utat teljesen lezárták. Kijelentette, hogy két lehetőségünk maradt: megfordulunk, és keresünk egy másik utat – ilyen valójában nem létezett –, vagy megvárjuk, amíg siker koronázza a takarítóbrigád erőfeszítéseit. Utóbbi valószínűleg további egy óra múlva esedékes.

Néztem, ahogy a rendőrautó továbbmegy a következő kétségbeesett csoporthoz. Amikor a furgonos fickó újra elismételte a hatórás szobafoglalás bukása miatti aggodalmait, úgy döntöttem, hogy elfogyott a türelmem.

„Mindig pontosan ez történik velem, valahányszor megpróbálok egy időre elszabadulni”, mormogtam magamban.

Elmagyaráztam újdonsült barátaimnak – akikkel gyerekes módon a közelség miatt lettünk barátok –, hogy tűrőképességem határára értem, és más úttal próbálkozom. A furgonos pasas még egyszer elsiratta a hatórás szobafoglalását, aztán félreállt, én pedig elindultam a középső füves részen. Ekkor vett új irányt az utam.

Kettő

Mielőtt elindultam erre az útra, kinyomtattam az útvonalat az internetről. Szuperintelligens megoldásnak tűnt. „Nem kell ide térkép – gondoltam –, mindössze annyit kell tennem, hogy követem ezeket az egyszerű és egyértelmű irányokat.”

Mivel a papír hasznavehetetlenné vált, bekapcsoltam a telefonomat, és el akartam indítani a térképalkalmazást. „A rendszer elérhetetlen” felirat megmakacsolta magát a kijelzőn. Vágyakozva gondoltam arra az autós atlaszra, amelyet minden utamra magammal szoktam vinni.

Miközben dél felé vettem az irányt, noha tudtam, hogy északnak kellene tartanom, egyre frusztráltabb lettem. Tíz kilométerig nem láttam egyetlen kijáratot sem, aztán tizenötig, huszonötig, majd harmincötig sem.

„Mire megtalálom a lehajtót, már úgysem számít, mert fogalmam sincs, hogyan jutok el oda, ahova eredetileg akartam”, mondtam magamnak hangosan, ami kiválóan bizonyítja elmém leépülését.

Végül negyven kilométernél feltűnt a kijárat.

„Ezt egyszerűen nem hiszem el! Valószínűleg a világ egyetlen olyan lehajtóját fogtam ki, amelynél nincs benzinkút, gyorsétterem meg hasonlók, mint minden tisztességes autópálya-kereszteződésnél”, dohogtam magamban. Balra néztem. Nem volt ott semmi. A jobb oldali látkép ugyanolyan ürességet mutatott.

„Na jó – sóhajtottam fel –, amúgy sem tűnik úgy, mintha számítana, merre tartok.”

Jobbra fordultam, és elmémben felvéstem magamnak, hogy most nyugat felé haladok, tehát a következő ígéretes kereszteződésnél ismét jobbra kell tartanom, és így végre-valahára újra észak felé veszem majd az irányt. A sáv hamarosan kétfelé ágazott – az egyik oldal távolabb vitt attól, ahonnan jöttem, a másik vissza. Nem igazán tudtam, mitévő legyek. Alig láttam autót, civilizációra utaló jelet pedig még annyit sem. Eleinte itt-ott még feltűnt egy-egy ház, néhány családi farm, aztán semmi, csak erdők és füves térségek.

Egy óra múlva hivatalosan is eltévedtem. Átmentem néhány útkereszteződésen, de a keresztező utak kicsik voltak, és olyan jelzésekkel látták el őket, amelyekből az ember egyből tudja, hogy bajba került. Amikor hetven kilométeren át senkit sem látok, és olyan úton haladok, amelynek a neve a „régi” szóval kezdődik, mint például „régi 65-ös”, akkor meglehetősen kilátástalanná válik a helyzet.

A következő kereszteződés semmivel sem látszott jobbnak, mint azok, amelyeken eddig áthajtottam, de jobbra fordultam. Kétségbeesett húzásomat az a gondolat motiválta, hogy így legalább az iránytű szerint jó irányba tartok, csak éppen fogalmam sem volt, hogy merre. Hamarosan ijedten kellett tudomásul vennem, hogy ennek az útnak a neve is a „régi” szóval kezdődik.

Majdnem este nyolc volt már, és a nap egyre lejjebb ereszkedett a láthatáron. Ahogy közeledett az este, úgy lettem egyre bizonytalanabb.

– Egyszerűen csak ott kellett volna maradnom a gyorsforgalmin. Annyira felhúztam magam az egyórás veszteség lehetősége miatt, hogy most kettő lett belőle, és még mindig nem tudom, hol a francban vagyok – mérgelődtem hangosan.

Öklömmel a kocsi plafonjára csaptam, mintha az autónak bármi köze is lenne a kialakult helyzethez, vagy mintha ez bármin is segítene.

Tizenöt, huszonöt, majd harmincöt újabb kilométer, és még mindig semmi. Több mint a fele benzinem elfogyott, ezért vissza már nem fordulhattam. A maradék üzemanyag akkor sem lett volna elég, ha visszatalálok, de ha mégis, akkor sem láttam egész úton egyetlen benzinkutat sem.

Csak azt tehettem, hogy továbbmegyek, és reménykedem benne, hogy találok egy helyet, ahol megtankolhatok és ehetek valamit. Közben frusztrációm szintje rendületlenül mozgott tovább a benzinével ellentétes irányba.

Azért utaztam el, hogy kieresszem a gőzt – odahaza elég sok felgyülemlett belőle a munkám, a számlák és bizonyos mértékig úgy általában az élet miatt. Semmi szükségem sem volt újabb gondokra. Ezzel az úttal akartam esélyt adni magamnak arra, hogy lazítsak, és „újratöltsem az elemeimet”.

„Milyen furcsa ez a kifejezés – morfondíroztam. »Újratöltsem az elemeimet.« Lemerül, újratölt, lemerül, újratölt… ez az egész hogyan mozog pozitív irányba?”

A fák mögött ekkorra már teljesen lement a nap, és kérlelhetetlenül rátelepedett a tájra az alkonyat. A felhőkön megvillanó rózsaszínű és narancssárga fények nyomokban még visszatükrözték a nap sugarait, de én alig vettem tudomást az égről, miközben az útra és egyre romló helyzetemre koncentráltam. Még mindig nem láttam egyetlen árva lelket sem.

Lenéztem a benzintank mutatójára.

– Nem egészen negyedig van, és egyre fogy – mondtam fennhangon.

Utoljára akkor aludtam kocsiban, amikor egyszer hazamentem a főiskoláról. Ennek már több éve, és nem terveztem újra átélni az élményt, pedig sajnálatos módon úgy festett, hogy valószínűleg ismét részem lesz benne.

„Szükségem van az alvásra – gondoltam. – Elég erősnek kell lennem ahhoz, hogy gyalog segítségért menjek, ha az autóból kifogy a benzin.”

Forrás: Park könyvkiadó

John P. Strelecky: Miért kávézó; Mese az élet értelméről

Fordította: Kelemen László 

Park Kiadó, 2019

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.