Hónapok óta nyilatkozol a Blue Heronról interjúkban és közönségtalálkozókon. Úgy képzelem, az ilyesmi a maga minden szépségével együtt is nagyon fárasztó lehet bármilyen film esetében, de egy annyira személyes történetnél, mint a te filmed, különösképpen. Hogyan változott a viszonyod a saját filmedhez, amióta tavaly augusztusban, a locarnói filmfesztiválon bemutattátok?
Jólesik, hogy kérdezed, mert éppen mostanra egy kicsit le is betegedtem a sok utazás meg interjú miatt. A testem jelezte, hogy pihennem kellene, amire tavaly augusztus óta nem volt módom. Persze elképesztően kiváltságos a helyzetem, mert olyan jól fogadták a filmet. Több fesztiválra kijutott, és a nemzetközi forgalmazása is beindult. Elég ritka ez egy ennyire kicsi filmnél, és nem is számítottam arra, hogy ilyen pozitív visszajelzéseket kapok. Próbálom segíteni a film útját, amennyire tudom. Ezt az időszakot különösen fárasztóvá teszi, hogy a Blue Heron nehéz témáról szól – egy kanadai–magyar családról, amelyikben a legidősebb fiú mentális zavarokkal küzd –, és sok olyan nézővel találkozom, aki magától mesélni kezdi a saját, hasonló jellegű történetét.
Sokan érzik úgy, hogy viszontlátják magukat vagy egy rokonukat a vásznon, emiatt meg szeretnék osztani velem, mi történt velük. Ami nekem megtisztelő és megterhelő egyszerre. Közben tudom, hogy ez a lehető legtöbb, amiben bízhattam: hogy megértik a filmet, és személyesen is tudnak kapcsolódni hozzá.
Változott az ilyen beszélgetések hatására, hogyan állsz hozzá a saját családi történetedhez? Azokhoz az eseményekhez, amelyekből kiindulva készítetted a filmet?
Most már látom, mennyire gyakori a családokban az, ami velünk is megtörtént. Szomorú felismerés volt. Ahogy az is, milyen sokan tartogatják magukban, fojtják el ezeket a családi traumákat, mert félnek a mentális betegségekhez tapadó előítéletektől.
