Különcnek érzi magát?
Bizonyos értelemben igen, de ezt nehéz objektíven megítélni. Még az ismerősöktől sem tudhatja meg az ember, mert ez olyasmi, amit mindig a másik háta mögött mondunk. Én is így vagyok vele, és ha forró vízbe mártogatnák a kezem, akkor sem mondanám senkinek a szemébe. De bizonyára sok szempontból különc vagyok, pedig különcködni nem akarok. Erre elég kísérletet tettem kamaszkoromban és ifjú egyetemistaként.
Hogyan különcködött?
Senki sem tanul ógörögül? Akkor majd én ógörögül tanulok! Senki sem tud latinul? Hát én latinul fogok verseket olvasgatni! Senki sem hallgat komolyzenét? Én juszt is csak Wagnert hallgatok! Mindenki farmerban jár? Akkor én Ecserin vásárolt öltönyökben fogok járni. Működött bennem egy ilyen programszerű különcködés, ami aztán lecsengett, és ma már némi szégyenkezéssel emlékszem vissza erre az időszakra. Most a külső megjelenésben is inkább a kompromisszumra törekszem, jól érzem magam átlagos fickóként.
Azért kérdeztem, mert ez a könyveiben is fontos motívum. A kitömött barbár és az új regény is tele van különcökkel, akik képtelenek elvegyülni. A klasszikus műveltség mintha egyszerre lenne áldás és átok: egyfelől identitást ad, másfelől sorscsapás, ami el is rekeszt a többiektől.
Kétségtelenül egyszerre van benne a bosszantó elitizmus, a dühítő különcködés, és az a tartalom, ami ennek a műveltségnek elvitathatatlanul sajátja. Én a deklasszált polgárság dunsztjában szocializálódtam a 70-es évek Kádár-kori Magyarországán, így volt honnan merítenem. Nyilván nem közvetlenül, ezek fiktív karakterek, fiktív helyszíneken, de az atmoszféra megjelenik. Ez a fajta „Nem keveredünk a világgal”, „Aki a pártba beállt, azzal soha többet nem állunk szóba”, vagy ahogy Horatius mondja: „Odi profanum vulgus”, „Gyűlölöm az elvetemült népet és távol tartom magam tőle”. Ez egy erős családi vonás volt, a maga rettentő következményeivel. Nekem nem volt kedvenc focicsapatom, azt sem tudtam, milyen érzés meccsre járni. Ferde szemmel néztek rám, ha bármi olyasmivel állítottam haza, ami a rendszerhez tartozott. Ez elzárt és magányossá tett, ugyanakkor egy olyan perspektívát is adott, aminek íróként óriási hasznát veszem. De a könyv pontosan arról szól, hogy semmi sincs a saját helyén.
Akárcsak a főszereplők: senki nem azt az életet éli, amit szeretne, valahogy mindenki mellé megy a sorsának.
Mert rossz helyre születtek. Legalábbis a könyv mintha ezzel magyarázná a sok önpusztítást, ahogy korábbi regényei, publicisztikái is. Ez a Kelet-Nyugat ellentét nem ugyanolyan mítosz, mint a különféle rezsimek leegyszerűsítő világmagyarázatai?
Dehogynem. Ez egy hatalmas mítosz, a nagy kelet-európai eposz egyik sarokköve, amelynek évszázadok óta ezerféle árnyalatát ismerjük az orosz, a román, a cseh és a lengyel stb. irodalomból is. Gazdag, jól bányászható irodalmi alapanyag, de pontosan azért, mert van valóságalapja. Hiszen a tapasztalatok mégiscsak azt mutatják, hogy felénk számbelileg jelentősen több sors siklik félre, többen lesznek alkoholisták, depressziósak, vagy mondják azt, hogy nem ezt akarták, nem így akarták. Muszáj, hogy ennek legyen valamilyen objektív oka, ami mélyen összefügg a történelem töredezettségével.
A folytonosság hiányzik?
Mikor épp beindulna valami építkezés, jön egy diktatúra, ami mindent letarol. Ez arra is magyarázatot adhat, hogy miért az anekdotizmus határozta meg a magyar irodalmat olyan sokáig. Nagyon érdekes kérdés, hogy miért nincsenek nagy egységes elbeszélései, csak kis szilánkos sztorijai ennek a kultúrának. Miért csak a vicc, az anekdota, a poén szintjén tud működni? Talán épp azért, mert nincsenek összefüggő erővonalak, minden elszakad egy ponton és újra kell értelmezni.
Minden nézőpont át van ideologizálva, és az ideologikus elbeszélések mentén derékba törnek az életutak. Ezzel minden generációnak van dolga, nem lehet megúszni. Mikor Mészölyék nemzedéke állandóan közép-kelet-európázott a 90-es években, azt gondoltuk, hogy ez egy régi mítosz, ami hamarosan meghaladott lesz. A diktatúrák elmúltak, a történelem véget ért, így hamarosan újfajta algoritmusok irányítják az életünket és az elbeszéléseinket is. Aztán kiderült, hogy a francokat.
Ön is „mellé ment”, vagy sikerült a saját útját járnia?
Én az ornitológus vagyok, aki ezt a folyamatot mindig csak megfigyelni és lejegyezni akarta. Persze egyszer csak az ornitológus rádöbben, hogy ő is madár. Rettenetesen igyekszem kimaradni, de nem lehet, ez mindenféle hajszálrepedésen beszivárog az ember életébe. Viszont azt csak a történet végén lehet megmondani, pontosan hol és mint ment félre. Most még nyakig benne vagyok, így egyelőre nem tudok végleges választ adni.
Klubrádiós műsorában külföldön élő magyarokkal beszélget, és a regényben állandó téma a kivándorlás. Önök gondolkodtak rajta valaha, hogy elhúzzanak innen Nyugatra, ahol még a Horatius-idézetek is szervesebben ülnek?
Állandó töprengés, inga, ami hol erre billen, hol arra, de sosincs nyugvóponton. Sokszor jutottunk el a pontra, hogy kész, ezt már nem lehet bírni, aztán mindig találtunk okot a maradásra. Nyugaton járva mindig érezzük, hogy megtelik a tüdőnk szabad levegővel, visszatérve pedig ránk tör a depresszió. Valahogy úgy, mint a nagyszüleink generációjánál. Látjuk, hogyan vádolták magukat sokan, akik 56-ban nem mentek el, és hogy mentek tönkre itthon. Persze azt is látjuk, hogy aki elment, hogy ment tönkre külföldön. És azért ott van bennünk, hogy nem feltétlenül a legjobb húzás egy írótól, ha azt mondja, „Szevasztok!”. Ezt a történetet mégiscsak innen kéne végignézni.
A regény történelmi távlatokból indul, de aztán a ma ismert valóságunkba torkollik. Ez miért volt fontos?
Iszonyatosan kíváncsi voltam, mi ez, amiben élünk, és hogyan állt elő. Amíg nem írom meg, addig nem tudom. Lehet, hogy csak én vagyok így ezzel, de a véleményemet sem ismerem, amíg papírra nem vetem. Nyilván van egy előzetes sejtelmem róla, ami a világnézet nevű nem létező talapzatra épül, de végig kell mennem az érveimen, hogy tudjam, tényleg egyetértek-e magammal. Hasonlót éreztem a regény írása során: végig kell vinnem ezeket a karaktereket a jelenig, hogy lássam, mi történik velük.
Nem tudta előre?
Néhány motívumot tudtam, de nem mindent. Evett a kíváncsiság, hogy is vagyok én ebben a világban. Mikor kérdezték, miről szól a könyv, amin dolgozom, kínomban mindig azt feleltem: az életről. Én is éreztem, hogy ez hülye válasz, mégse tudtam jobbat adni. Arra voltam kíváncsi, hogy elő tudom-e állítani a mai atmoszférát. Mert minden kornak van egy atmoszférája. Teljesen máshogy éreztem magam tíz éve, húsz éve vagy tegnap. Ha az itt és most zamatát ki tudom csiholni a nyelvből, akkor tényleg megérkeztem a jelenbe.
És nem félt attól, hogy a napi politika felfalja a szöveget? Azon mennyit hezitált például, hogy Orbán Viktort is megemlítse?
Sokat hezitáltam. Az efféle nevek a történelmi háttér megrajzolását szolgálják, hogy tudja az olvasó, hogy a Kádár-korban, az MDF-kormány idején, vagy a NER-ben járunk-e. Ám abban a pillanatban, hogy ezek a szavak bekerülnek a szövegbe, irgalmatlan lejteni kezd a pálya a publicisztika irányába. Orbán neve eredetileg két helyen is szerepelt, aztán mindkettőt ki akartam húzni, mert visszaolvasva hülyén festett a papíron. A szerkesztőm, Mészáros Sanyi viszont azt mondta, hogy be kell vállalni, mert egy regény nem csak a mának szól.
Az irodalom mégiscsak egy másik dimenzióban mozog, mint a politika. Végül kompromisszumos megoldás született: az egyik Orbán-utalást kivettem, a másikat benne hagytam.
Pintér Béla mondta, hogy ez a hatalom ugyan pénzt nem ad a színházaknak, témát viszont annál inkább. Ismerős ez a skizofrén helyzet? Tud íróként hálás lenni azért, amin állampolgárként felháborodik?
Maximálisan. Kétségtelen, hogy nem egy tingli-tangli, langyos időszakot élünk, a NER felkavarta az állóvizet azzal, hogy rendkívül erős emberi konfliktusokat generált. Úgy is mondhatnánk, hogy elválik a szar a májtól, és megmutatkozik, kinek mennyire hajlik meg a gerince, és miért. Persze kellett a fenének ez a tisztánlátás, de az biztos, hogy a bátorság és a hitványság működésébe egyaránt őrülten izgalmas betekintést enged.
A zsarnokoskodás nemcsak politikai szinten, de a családban is megjelenik. A regény is alaposan ábrázolja, hogyan nyomorítják meg egymást a generációk a lehető legjobb szándékkal. Arra azonban nem ad választ a könyv, hogy vajon melyik szintű elnyomás fakad a másikból?
Szerintem erre nem is lehet egyértelmű választ adni. Ezek a rendszerek néha párhuzamosan, máskor egymással ellentétesen mozognak. Nem merném azt állítani, hogy a politikából szükségszerűen lesugárzik a negatív vagy a pozitív energia a családi szintre. Ezek sokkal ősibb energiák. Épp ezeket a gomolygó energiákat akartam megragadni, amelyek a mindennapjainkat és az életünket formálják. Olykor annyira ijesztően mélyről jönnek, hogy képtelenek vagyunk visszafejteni őket. Mintha tényleg az étellel és a levegővel, a hegyek formájával, a folyó kanyarulataival kerülnének az emberekbe. Ez tudós magyarázatnak meglehetősen halvány, irodalmi gyúanyagnak viszont bőségesen elég. Lehet, hogy ebben van egy szándékos mitologizálás, de szerintem ezt simán be lehet szívni a levegővel.
A könyv egyik kulcsmondata, hogy a hatalommal szemben egyetlen eszközünk van: a nevetés. És persze magunkat is rendszeresen ki kell nevetnünk. Mégsem hahotáztam a könyv olvasása közben, sőt. Nem feszül itt ellentmondás?
Dehogynem, tele van ellentmondással. Maga Waldstein Péter is az, akitől a mondat elhangzik, ám egyszer sem látjuk nevetni a történet során. Megpróbálja átadni az ősök tudását, amiben totális kudarcot vall, mert az ősi bölcsesség csikorgó tételmondatokká forgácsolódik. Ráadásul egy kislánynak mondja mindezt, ami már eleve groteszk, kétségbeesett és tragikomikus helyzetet eredményez. A könyv részben épp erről szól, hogy nem mennek át az üzenetek a generációk között, hiányoznak az átadási pontok. Lekésik, nem ér oda, rosszul szól, nem működik. Hiába kapják meg az ősök nagy receptjeit az utódok, képtelenek vele mit kezdeni.
Ha a hősei nem is, ön képes a hatalom arcába nevetni?
Az abszurdon, ostobaságon, a ripőkségen, pojácaságon lehet nevetni, mi is elég sokat kacagunk Évával. A politikusok időnként hatalmas standupokat nyomnak. Nyilván szándékaik ellenére teszik, és a saját közönségük számára ez nem is vicces, de mi olykor jól szórakozunk rajtuk. Ez is jelzi, milyen viszonylagosak a nézőpontok: ami innen nézve nemzetmentő hősi eposz, az a túloldalról már örkényi egypercesnek tűnik.
És önmaga kinevetésével hogy áll?
Nagyon igyekszem. Néha elfog a pulykaméreg, és képes vagyok a saját hülyeségeimbe belelovalni magam, de szerencsére itt van Éva, aki ilyenkor oldalba bök, hogy semmi értelme. Szerintem jó úton járok, de időnként azért visszaesek. Mint egy klasszikus addiktológiai programban: a végleges gyógyulásról nem tudok beszámolni, de van egy-két plecsnim, amit felmutathatok.
„Nem olyasmit kell most írnom, amilyet szeretnék, hanem amilyet szükséges” – mondta A kitömött barbárról. A golyó, amely megölte Puskint melyik kategóriába tartozik a kettő közül?
Egyikbe se, inkább a „Nem tudom megírni ezt a könyvet”-kategóriába.
Lehetetlen vállalkozásnak tűnt?
Igen. A kitömött barbár sikere után ráállhattam volna a szériagyártásra. Kerestem volna egy jó kis lezárt történetet; mondjuk 18. századi sziámi ikrekről, vagy török kori zsidó kisközösségekről. Ezer ilyen sztorit gyűjtöttem, ami mind regényért kiált. Hegesztettem volna valamelyikből egy patent, színes-szagos, 3D-s regényt. De azt éreztem, hogy unatkoznék, amíg írom, és többek között mégiscsak azért írok, hogy elszórakoztassam magam.
Voltak mélypontok, mikor így érezte?
Ó, rengeteg. Még most is abban vagyok.
Nem felszabadult, hogy sikerült, megcsinálta?
Nem, mert még fogalmam sincs, mit csináltam. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy az olvasók elméjében hogy jelenik majd meg ez a történet. Mindig ez a kérdés, hogy vajon ez csak az én dilim, vagy mást is képes beszippantani. Ha mákom van, akkor az utóbbi.
Az egyik szereplő a Medal of Honor lövöldözős videojátékokba menekül az ilyen szorongások elől. Önnek mi a Medal of Honorja?
PUBG.
Pap micsoda?
Ez egy telefonos lövöldözős játék: PUBG. A fiaimmal szoktunk online meccseket játszani. Ilyenkor kimegyek a kertbe, egyik kezemben metszőolló, másikban mobil, és akkor itt egy vágás, ott egy lövés. Igyekszem kisütni az agyamat, de úgy, hogy azért közben valami hasznot is hajtsak.
És ki a jobb a harcban?
Néha vannak jó megoldásaim, de érzékelhetően lassabb vagyok náluk. A reflexeimen látom, hogy nem tudok olyan gyorsan reagálni a helyzetekre. Söprögető háttérember szoktam lenni, vagy mesterlövészként behúzódom valahova és fedezem őket. Tehát klasszikus öregnek való feladatokat látok el a családi munkamegosztásban. A másik hely, ahol le tudom ereszteni a gőzt: az edzőterem.
Ha jól rémlik, lopott is onnan egy figurát. Na meg egy vállfát is.
Igen, Braun Antal tapolcai ruhanagykereskedő alakját, aki épít egy villát a Dunakanyarban, „ahol öreg napjait kamarazenéléssel akarta tölteni, de ebben a történelem és személyesen Rudolf Höss megakadályozta”. Az ő figurája nem fikció, tényleg létezett, a neve olvasható a tapolcai zsinagóga emléktábláján. Ezzel a névvel egy szentendrei edzőterem öltözőjében találkoztam először, ahol éveken át szemeztem egy vállfával, amin ez a felirat állt: „Braun Antal férfi- és fiuruha nagyáruháza, Tapolcza”. Töprengtem, hogy vajon miért kerülhetett ez az utamba – mert szeretek ilyen misztikusan gondolkodni –, és arra jutottam, hogy ez biztos valami üzenet, így semmiképp nem hagyhatom ki Braun Antalt a könyvből. Végül a vállfát is a táskámba tettem és elhoztam. Azóta a dolgozószobámban lóg, hogy figyelmeztessen az emberi gonoszságra és a történelem megfejthetetlenségére.
A golyó, amely megölte Puskint a Kalligram adta ki, és a Margó Irodalmi Fesztiválon mutatják be június 14-én.
Kiemelt kép: Farkas Norbert /24.hu
