Miután sok magyar kollégámhoz hasonlóan a Wizzair menetrendjének köszönhetően kihagytam a fesztivál nyitófilmjét (Jim Jarmusch The Dead Don’t Die című zombifilmjét – akik látták, nem zengtek róla ódákat), a szerdán és csütörtökön bemutatott versenyfilmeket már meg tudtam nézni, és utólag nem igazán bánom, hogy Jarmusch kimaradt, ez a négy film annyira tökéletes egységet alkot. Biztosan nem véletlenül robbantotta be éppen velük a fesztivált Thierry Frémaux igazgató, nagyon erős politikai üzenetet hordoz ez a pakk, emellett szépen depresszióba lehet tőle esni.
Ha prózaian akarom összefoglalni, akkor mind a négy alkotás azt mutatja be, hogy mennyire elcsesztük magunknak a világunkat, és van, amelyik még azt is hozzáteszi, hogy már esély sincs arra, hogy bármi jobbra forduljon. Bár a négyből kettő elszakad a teljesen realista ábrázolástól, mégis mind az itt és mostról üzen, azokról a forró témákról, amik miatt nap mint nap rosszul alszunk, vagy rosszul kellene aludnunk.
Utolsó esély a tenger?
Növekvő tetszési sorrendben írok róluk, kezdve a szerintem negyedik legjobbal, az Atlantique című francia-szenegáli filmmel. Ha valaki az első egész estés filmjével a versenyprogramba kerül Cannes-ban (mint pl. Nemes Jeles László a Saul fiával), arra érdemes kiemelten odafigyelni, mert a kezdő rendezőket jellemzően inkább a Certain Regard nevű másodszekcióba teszik be, ahhoz vagy különlegesen nagyot kell villantani, vagy politikailag nagyon érzékeny témát kell megpendíteni, hogy valaki rögtön a versenyben landoljon. Az Atlantique rendezője, Mati Diop ráadásul nő, sőt, az első fekete nő, akinek az alkotása Cannes-ban versenyez.
A szenegáli származású, francia Diop egy megtörtént esetből indult ki, amiből először tíz éve készített egy kisfilmet: szenegáli barátai próbáltak illegálisan eljutni Spanyolországba egy hajón. A fikciós változat egy szerelmi történettel keretezi a menekültsztorit, majd egy ponton természetfeletti fordulatot vesz. Rögtön a sűrűjében indulunk: egy modern toronyház építésén dolgozó kizsigerelt építőmunkások követelik három hónapja késő bérüket a megbízótól, természetesen hiába. Dokumentarista stílusú közeliken lélegezzük be a munkások reménytelenségét, világos, hogy semmiféle eszköz nincs a kezükben arra, hogy jogaiknak érvényt szerezzenek vagy változtassanak helyzetükön. Pár órával később a főhősnő, Ada (a tökéletes alakítást nyújtó, mellesleg gyönyörű, amatőr Mame Bineta Sane) megtudja, hogy szerelme, Souleiman, aki szintén az építkezésen dolgozott, több társával hajóra szállt, hogy megpróbáljon átjutni Európába.
Adának ráadásul napokon belül hozzá kell mennie a gazdag üzletemberhez, Omarhoz, ami, bár a pontos részletek nem derülnek ki, nyilvánvalóan nem a saját ötlete volt. Az esküvőn tűz üt ki, egy fiatal nyomozó kapja meg az ügyet, és hamarosan a mellékszereplők egy része furcsa átváltozáson megy keresztül, beleértve a nyomozót is. A dokumentarista megközelítést innentől lírai-misztikus szakaszok törik meg, és Diop remekül vezényli le ezt a stílusváltást. Az éjszakánként manifesztálódó természetfeletti erő lehetővé teszi, hogy szimbolikusan mégiscsak kezükbe vegyék az irányítást azok a figurák, akiknek nappal esélyük sincs szembeszállni kizsákmányolóikkal, de az alkotó nem esik abba a hibába, hogy ezt arra használja, hogy mesterséges feloldást kínáljon a nézőnek. Hiába kapunk szépséges képeket, amikor vége a filmnek, lelki szemeink előtt az Európa felé tartó, kétségbeesett emberekkel telezsúfolt, rozoga hajók jelennek meg, vagy valami ennél is rosszabb.
Akár magyar is lehetne ez a rohadék polgármester
A Bacurau című, véresen szórakoztató brazil film közeli rokona az Atlantique-nak: ez is arról szól, hogy a gazdag kizsákmányolóval szemben tehetetlen szegény emberek hogyan próbálnak mégis kilépni a nekik leosztott szerepből, és itt is misztikusba hajlik a megoldás. A filmet közösen jegyzi Kleber Mendonca Filho, aki három éve a remekbe szabott Aquariusszal versenyzett itt, és Juliano Dornelles, aki az Aquarius látványtervezője volt. Trükkös, szellemes zsánerfilmet készítettek nekünk, amit, ha nagyon muszáj, westernként lehet meghatározni, de pont azért is élvezetes, mert nagyon ügyesen játszik különböző műfajok keverésével.
Egy Bacurau nevű brazil faluban vagyunk a közeljövőben, ahol időnként felbukkan hasznavehetetlen ajándékaival és üres ígéreteivel az újraválasztásra hajtó polgármester, aki közben elzárta a falut az ivóvíztől, szóval a helyiek nem igazán vevők a dumájára. A település különféle lakóit nem ismerjük meg alaposan, ez egy közösség története és nem az individuumoké, de kiemelkedik közülük a meghatározó szerepet betöltő doktornő, Domingas, akit az Aquarius alig felismerhetőre elmaszkolt főszereplője, a karizmatikus Sonia Braga alakít.
A részletek lelövése nélkül annyi írható le, hogy a településre az eddigieknél is sokkal nagyobb veszély leselkedik, és a pusztítás a szokásos figuráját ismét frenetikusan hozó Udo Kier vezényletével érkezik. Minthogy alapvetően westernről van szó, a jó és a rossz természetesen összecsap, olyan humorral vegyített, plasztikus erőszakábrázolással, amiről éppenséggel Tarantino is eszünkbe juthat. A Bacurau a legkeményebb valóságból táplálkozik, de a négy közül még ez kerül legközelebb ahhoz, hogy „feel-good” filmnek lehessen nevezni. Viszont ettől sem fogjuk elfelejteni, hogy a valóságban ezeknek az embereknek soha nem adathatna meg az, hogy visszavágjanak, és különösen fájdalmas, hogy a mai Magyarországról nézve mennyire ismerős a sztori, sajnos egyáltalán nem vagyunk messze ettől a kis brazil falutól. Csak szemben a film hőseivel, nekünk még fegyvert sem kéne fognunk ahhoz, hogy elüldözzük a politikai vezetőinket.
82 éves rendező vitte be nekünk a gyomrost
Nagyjából minden újságíró, akivel évről évre beszélgetek Cannes-ban, unja Ken Loach-ot. Ezzel én is hasonlóan vagyok, bármilyen jó rendező is, negyven éve vetítik a filmjeit a fesztiválon, és ugyan én még csak tizenöt éve járok ide, nagyjából telítődtem a munkásságával. Hogy három évvel ezelőtt szükséges volt-e adni neki egy második Arany Pálmát is az Én, Daniel Blake-ért, azon lehet vitatkozni, ugyanakkor tényleg iszonyú megrendítő volt az a film is, ahogyan új versenyfilmje, a Sorry We Missed You is durván szívet tépő.
Iszonyú fáradtan ültem be rá csütörtök este 10-kor, és azt hittem, elalszom majd rajta, ehelyett végig feszült figyelemmel néztem, pedig nagyon sokáig szinte csak annyi történik benne, hogy megtudunk a csomagkiszállítás összes csínjáról-bínjáról mindent, amit sosem akartunk. A főhős egy Ricky Turner nevű angol családapa (Kris Hitchen), aki beáll egy kiszállítócéghez furgonos futárnak, így próbál javítani családja katasztrófaközeli anyagi helyzetén, miközben a felesége időseket ápol, kamasz fia pedig főleg azzal van elfoglalva, hogy kisebb stiklikkel megszegje a törvényt, ami éppen elég ahhoz, hogy minden boruljon ebben a családban.
Loach, akárcsak az előző filmjében, itt is naturalisztikusan, rögrealistán, precíz színészi alakításokkal, kegyetlen érzékenységgel ábrázolja annak lehetetlenségét, hogy a kisember kitörjön a kizsákmányolására épült rendszerből és egyről a kettőre jusson. A prosperitás itt már csak távoli álom, az életcél redukálódott a szegénységbe süppedéstől menekülésre, de az jön, mint a futóhomok. Ezt a sztorit is túl könnyű a mai magyar valóságra lefordítani, a párhuzamtól függetlenül is megrázó film külön erőt kap attól, hogy már nem azon borzadunk el, hogy vannak emberek, akik így élnek, hanem azzal szembesülünk ismét, hogy nálunk is pontosan ez, vagy ennél is rosszabb sokak mindennapi valósága.
Gettóba zártuk magunkat
Eddigi kedvencem a szintén elsőfilmes Ladj Ly Les Misérables-ja, aminek nem véletlenül ez a címe, ugyanakkor egyáltalán nem a Nyomorultak újabb adaptációja. Egy párizsi gettóban vagyunk végig, amit főleg egy újonc rendőr (Damien Bonnard) szemszögéből ismerünk meg, akit két dörzsölt és a szabályokat nem feltétlenül maradéktalanul betartó kolléga mellé osztottak be járőrözni. A levegőben feszültség vibrál, a helyiek etnikai vagy más alapon szerveződött csoportjai közt is rengeteg a konfliktus, a rendőröket meg persze szinte mindenki utálja. Egy ponton kezelhetetlenül elszabadulnak az indulatok, és történik valami olyasmi, aminek nem szabadna.
Ezután tovább eszkalálódik az erőszak, az új rendőr pedig megpróbálja valahogyan megoldani a sokszereplős konfliktust, amire nem sok esélye van. A végig keményen fenntartott, néha már alig elviselhető feszültséget elsősorban nem az biztosítja, hogy mi lesz a sztori kimenetele, sokkal inkább a közeg megismeréséből ered. A rendező szinte szkeccsszerűen mutatja be egyik helyszínről a másikra ugrálva a különböző csoportokat, ideológiákat, érdekeket, amiknek valahogyan együtt kellene élniük ebben a városrészben, és ahogy egyre többet tudunk a szituációról, egyre inkább elkeseredünk.
Fikciós filmről van ugyan szó, de nyilvánvaló, hogy gyakorlatilag pontosan ez zajlik Párizs és más európai városok leszakadtabb negyedeiben. Ahogy a Sorry We Missed You, a Les Misérables is húsba vágó realizmussal mutatja be a társadalmi felemelkedés lehetetlenségét, csak nem az egyén, hanem a csoport szintjén. Aki eddig netán nem értette a mostanában zajló franciaországi demonstrációk és összecsapások okait, az ebből a filmből pontosan megtudhatja, hogy milyen társadalmi feszültségek az eredői. Ly filmje talán a legkegyetlenebb a négy közül, mire végigvezet minket ezen a poklon, pontosan megértjük azt is, hogy mindez bele van kódolva ebbe a rendszerbe, ezért remény sincs a változásra.
Kiemelt kép: Atlantique című filmből, Cannes Film Festival
