Kultúra

Tudtam, hogy az atya molesztálni fog, de belementem, hogy védjem az öcsémet

Ez egy történet a több száz nyilvánosságra került molesztálási ügy közül, melyben papok bántalmaztak gyerekeket – és az esetek többségét be sem jelentik. Csak összeszorult gyomorral lehet végignézni a pedofil papokról szóló lengyel botrányfilmet, amelyet alig pár nap alatt több mint tizenötmillióan láttak, és amelyben szembesítik a bűnösöket áldozataikkal.
Korábban a témában:

– Hello, Andrzej, a múlt heti leveledről akarok kérdezni.
– Mióta tegeződünk?
– Amikor annak idején a fülembe sugdostál a plébánián, mindig azt kérted, szólítsalak a keresztneveden.

A hívás ezen a ponton egy atyaian arrogáns „mosd ki a füled!” utasítással gyorsan véget is ér, a hívott fél bontja a vonalat. A párbeszéd a két férfi között harminc évvel azután hangzik el, hogy egyikük – az, aki bontja a vonalat – papként rendszeresen molesztálta az akkor még alig serdülő ministránsfiút, Marek Mielewczyket. Marek azért telefonál, mert a pap dühödt levélben követeli, hogy Marek hagyja békén, pedig ő csak szeretne választ kapni arra az egyszerű kérdésre, hogy a pap miért molesztálta őt annak idején, de az elhangzottak alapján aligha számíthat rá, hogy a nagy szembesítés megtörténik. Nem mintha az bármiféle megnyugvást hozna.

Amint arról a 444 nyomán beszámoltunk, Lengyelország egyébként sem teljesen nyugodt közéletét a napokban új botrány kavarta fel: Tomasz és Marek Sekielski független dokumentumfilmes testvérpár mindössze pár napja, május 11-én töltötte fel a YouTube-ra Csak ne szólj senkinek című filmjét, de az országban már jóformán mindenki erről beszél. A közösségi finanszírozásból készült filmet, amelyben a gyerekmolesztáló pedofil papokat szembesítik egykori áldozataikkal, négy nap alatt több mint tizenötmillióan nézték meg, és még most is óráról órára látványosan nő a nézettség, nem beszélve az ezen túlmutató hatásokról. A lengyel médiában a csapból is ez folyik, és olyan nemzetközi orgánumok is felfigyeltek a filmre, mint a New York Times és a Die Zeit, a készítők pedig már bejelentették, hogy annyi új áldozat kereste meg őket a film bemutatása óta, hogy biztosan készítenek folytatást is.

Hogy a lengyel Spotlightként emlegetett film ennyire felzaklatta a lengyeleket, az egyáltalán nem meglepő, hiszen Lengyelország az egyik legvallásosabb nemzet a kontinensen, és világviszonylatban sem szerepelne rossz helyen. Ezt bármely lengyel nagyvárosban tett félórás séta alatt bárki megtapasztalhatja: százméterenként van templom, bármelyikbe be lehet andalogni turistaként ugyanúgy, mint némi csendes lelki gyakorlatra, és többnyire találunk is odabent néhány tucat imádkozót tinilányoktól nagypapákig. Amellett, hogy az istenhit a hétköznapok része, a katolikus egyház máig megkerülhetetlen erő, olyannyira, hogy az EP-választás kampányidőszakában is az képezi az egyik fő törésvonalat, hogy az egyes politikai erők hogyan állnak az egyházi tradícióhoz. Ugyanakkor Sekielskiék filmje még érintőlegesen sem politizál, és egyházellenességgel sem lehet vádolni – mert azért természetesen néhány megszólaló mégis csak ezzel vádolja, és az is kiderül, hogy a Lengyel Püspöki Konferencia sem véletlenül nem állt szóba a filmesekkel. Szerintük Sekielskiék nem objektívek, ami itt annyit tesz, hogy nem kételkednek az áldozatok történeteinek valóságtartalmában.

Fotó: Tomasz és Marek Sekielski

Ebben egyébként tulajdonképpen igazuk van: az alkotók egyértelműen az áldozatok mellett állnak ki, az ő hangjukat igyekeznek felhangosítani, az ő fel nem tett kérdéseiket próbálják feltenni, és főként az újabb áldozatok születését megakadályozni azzal, hogy azt firtatják, miért érintkezhet továbbra is gyerekekkel az a pap, aki ellen már volt panasz, vagy éppenséggel el is ítélték gyerekmolesztálásért. És ilyen esetből nem egy van: a film azonosít egy trendet, ami úgy tűnik, a lengyel katolikus egyház évtizedes megoldási gyakorlata a pedofilpap-problémára, éspedig, hogy az érintett papot áthelyezik egy másik körzetbe, ahol aztán újabb lebukásig gyakorlatilag zavartalanul folytathatja korábbi üzelmeit, legfeljebb kapott egy kis ejnyebejnyét. És mindez nem egy-két fejes gondatlanságából vagy erkölcstelenségéből fakad, hanem nagyon úgy tűnik, hogy a fejétől bűzlik a hal tipikus esete forog fenn, és a legmagasabb szinteken döntöttek úgy, hogy meg kell próbálni eltussolni a molesztálási ügyeket, és ott tudnak azért is tenni – ahogy Ferenc pápa próbálkozik is –, hogy változzon valami.

A Csak ne szólj senkinek egyszerre próbálja megmutatni ezeket a rendszerszintű visszásságokat, és marad nagyon is személyes. Bár nem kell megerőltetnünk magunkat ahhoz, hogy átlássuk a nagypályás játszmákat, ahogy zárja sorait ez a bivalyerős szervezet, bár látjuk azt a szociálpszichológiában nagyon is jól ismert lélektani folyamatot, ahogy a közösség nem hiszi el, hogy egy tagja bűnös lehet, ahogy a csoport elleni támadásnak értékeli az egyén bűneinek firtatását, a film motivációja közben végig nagyon személyes marad. Rengeteg személyes, talán soha ki nem mondott történetet hallunk, és a cél mindvégig az, hogy az áldozatok egykori molesztálóik szemébe nézhessenek, és azt mondhassák: nézd meg, mit tettél velem, miért csináltad, miért pont velem? És éppen azzal mutatják meg a rendszer összezárását a legjobban, hogy látványosan pattannak vissza a bűnöst védő és elrejtő egyházi személyekről és szervezetekről.

Fotó: Tomasz és Marek Sekielski

Azért néhány iszonyatos találkozás mégis sikerül, az egyik mindjárt a film kezdetén, ezt is emelik ki a legtöbb cikkben: nem egy férfi, hanem egy női áldozatot ismerünk meg, aki hétéves volt, amikor a helyi lelkész molesztálta, fogdosta, csókolgatta, és a kislány kezével végzett magán önkielégítést. A kislány azóta felnőtt nő, a pap meg töpörödött aggastyán lett, mégis első látásra felismeri a nőt, és nem is tagadja, hogy elkövette mindazt, amivel a nő vádolja, sőt, az is kiderül, hogy voltak mások is, és hogy nagyon bánja, amit tett – nem mintha ez segítene bármit is. Az idős férfi szinte szócsővé válva felteszi azt a kérdést is, amit a #metoo kapcsán is firtattak a szkeptikusok, jelesül, hogy miért most, harminc évvel később hozakodik elő a dologgal, korábban legalább tehetett volna valamit, kompenzálhatta volna a tetteit. De hát hogyan lehet kompenzálni egy szexuálisan bántalmazott kislányt, és eleve hogyan lehetett volna elvárni egy kislánytól, hogy képes legyen arra a konfrontációra, amire felnőtt, tanult, tapasztalt emberek sem képesek, ha bántalmazásról van szó?

A film nem tagadja el azokat a lélektani vonatkozásokat sem, amelyek kényelmetlenek, netán a „minek ment oda?” típusú kérdésekkel dobálózók véleményét erősítik, hiszen ezeket a gyerekeket sokszor éveken át molesztálták, mert bármennyire is utálták, amit velük tesznek, mégsem tudtak távol maradni a bántalmazójuktól. Hol azért, mert egy ennyire vallásos közegben nem várható egy kisgyerektől, hogy képes legyen kimaradni a közösségből, amit az egyház jelentett. Hol azért, mert a papok tekintélye olyan nagy volt, hogy a szülők akkor sem hittek a gyereknek, ha az valahogy mégis összeszedte a bátorságát, és elmondta otthon, ami történt. Hol azért, mert a gyerekek nem is szóltak a történtekről senkinek, mert féltek a következményektől. Hol azért, mert bántalmazóik annyira manipulálták, befolyásuk alá vonták őket, hogy szótári Stockholm-szindrómát produkáltak, vagy egyszerűen csak összezavarta őket, hogy a pap azt mondja, hogy ami történik, az szórakozás, játék, és a szeretet kifejeződése, miközben a megérzéseik mást sugalltak. Szinte reménytelen, hogy széles körű megértésre vezethessen egyetlen film, de az alkotók azért küzdenek becsülettel, az egykori áldozatok mellett megszólaltatva számos szakértőt is a témában.

A film nagyot vállalt – személyes szembesítéseket, rendszerszintű következtetéseket, lélektani hátteret, egyházpolitikai játszmák feltárását –, és nem volt könnyű dolga, de többé-kevésbé bírt a feladattal, a célok ugyanis bizonyos mértékig mind teljesülnek. Emellett a dokut, bár komoly kihívás lehetett, sikerült külsőleg is élvezetessé tenni: a rejtett kamerás felvételek, a beszélő fejek és a festői lengyel városokról készült hangulatos drónfelvételek vegyítése ad némi változatosságot a látványnak, a vágóképek találóak. Bár azért meg kell hagyni, hogy itt-ott kis híján átcsúsznak didaktikusba, főleg, ha az egyébként briliáns zeneválasztás néhol megcsúszik, és kapunk egy-egy erőltetett kép-hang párost áhítatos tekintetű gyerekeket ábrázoló festménnyel és baljós elektro-orgonaszóval, de nem ez a jellemző. Többnyire nagyon is erősíti egymást a kép és a zene, és ami még fontosabb, hogy képes koherens, kerek egészet alkotni a film, miközben nem csak logikai, de érzelmi íve is van. Ez utóbbi alatt azt kell érteni, hogy egyre jobban ökölbe szorul a néző ökle, de erről igazán nem a film tehet.

A Csak ne szólj senkinek című lengyel dokumentumfilm ingyen, angol felirattal nézhető a YouTube-on, itt a cikkben is, aki pedig támogatná a rendező Tomasz Sekielski törekvését, hogy folytassa a filmet, az a YouTube-on a videó alatti leírás szerint teheti.

Kiemelt kép: Tomas & Marek Sekielski

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.