Kultúra

Morriconétől nyúlt zenére repkedtek a magyar Top Gun pilótái

Az első magyar tévésorozatok közül kettő is a Néphadsereget népszerűsítette: a Princ, a katonával már korábban foglalkoztunk, a második pedig a vadászpilótákról szóló Őrjárat az égen volt. Működött-e a sztárszínészeket felvonultató sorozat, vagy kilógott a propaganda lólába? És felvehette-e a versenyt Rambóval?
Korábban a témában:

A hatvanas évek legvégére a Magyar Televízió és a filmgyár (MAFILM) együttműködése egyre komolyabb lett: az MTV összes saját produkciója a filmgyár segítségével valósult meg, és a televíziózás elterjedésével egyre csak nőtt az igény új tévéfilmekre és sorozatokra. A Magyarország című hetilap cikke szerint míg 1968-ban csak 22, egy évvel később pedig 26 műsorórára való produkciót gyártott a MAFILM a Magyar Televízió megbízásából, ez a szám 1970-ben már 71-re nőtt. Innentől kezdve már nem csupán évi egy nagy produkcióra volt mód, hanem párhuzamosan készülhettek a tévéfilmek, illetve a minisorozatot meghaladó, de a Bors vagy A Tenkes kapitánya volumenű vállalkozásokkal azért egy lapon nem említhető, négy- vagy ötrészes sorozatokból is egyre több lett. Ezek közül többet is elnyelt a feledés mára, de akadt köztük pár, mely – egyebek között a gyakori ismétléseknek köszönhetően – mégis megmaradt a kollektív emlékezetben.

Gumilabdaként torzult Balázsovits Lajos feje

Az 1970 tavaszán bemutatott, négyrészes Őrjárat az égen mindenképpen közéjük tartozott, ugyanis a Princ, a katonához hasonlóan a szórakoztatás mellett a Néphadsereg propagandacéljainak teljesülését is segítette: a Honvédelmi Minisztérium megbízásából készült sorozat a hadsereg vadászpilótáiról szólt. Az Őrjárat az égen írója a korszak gyakran foglalkoztatott író-újságírója, Molnár Géza volt, a rendező pedig az a Mihályfi Imre, aki a televízió dráma főosztályának állandó rendezőjeként több száz tévés produkcióban dolgozott. „Mindig élt bennem a nosztalgia és a kielégíthetetlen érdeklődés a repülés iránt. Ezt az erős kötődést élhettem ki egy kicsit, amikor írás közben kijártam a katonai repülőterekre. Szeretném, ha a nézőnek is hasonlóan izgalmas lenne a képernyőn figyelni az »éles repüléseket«, mert Mihályfi Imre rendező az ilyenkor szokásos makettfelvételek helyett mindent »élesben«, azaz: élőben filmezett” – csinált kedvet a sorozathoz Molnár Géza az Esti Hírlapban, Mihályfi pedig egy tizenöt évvel későbbi interjúban úgy beszélt a sorozatról, mint amikor végre kiszabadulhatott, és lehetősége nyílt „egy kicsit megragadni a művészet másik oldalát, élvezni a játékot, a szórakozást.”

Az írónak igaza volt abban, hogy az Őrjárat az égen valódi újdonságerejét a légi felvételek adták: Bíró Miklós operatőr légi felvételeihez hasonlót magyar filmben addig nem nagyon lehetett látni, sőt gyakran még a rendező is felszállt a felvételekhez a repülőkre, máskor pedig repülőkre szerelt kamerákkal filmeztek. Amire pedig Bíró már nem volt képes, ott kisegítették – így például az ejtőernyős ugrásokat mutató jeleneteket Miklós László, többszörös magyar ejtőernyős-rekorder filmezte ugrás közben. Igaz, a gépekben játszódó jeleneteket végül földi körülmények közt, felfüggesztett repülőkben kellett felvenni, mert a magassági forgatás nem várt eredményt hozott – erről a sorozat egyik főszereplője, Balázsovits Lajos mesélt: „Amikor visszanéztük a felvett anyagot, az arcom annyira más volt, nem lehetett megismerni. A nyomás, a G hatására úgy torzult a fejem, mint egy gumilabda” – mondta a színész tavaly a Borsnak.

Mivel a sorozat frissen érettségizett, pilótának készülő fiatalok életét követte, Balázsovits mellett olyan huszonéves színészek játszották a főszerepeket, mint Huszti Péter és Almási Éva, de állandó pont volt még a fiatalok közül Kertész Péter, Benkő Péter, Koltai Róbert és Tahi Tóth László is. Az idősebb generációt szokás szerint népszerű színészek képviselték: Avar István, Kállai Ferenc, Tyll Attila, Somogyvári Rudolf és Tomanek Nándor, és persze nem hiányozhatott Zenthe Ferenc sem, aki nélkül abban az időben tényleg nem lehetett sorozatot forgatni. Zenthe ráadásul egyszer már alakított korábban pilótát, a 2×2 néha öt című film főszereplőjeként, mely az első népszerű repülős film volt itthon, többen az Őrjárat az égen elődjének is nevezték akkor.

Jóképűek és kedvesek

A sorozat cselekménye elég szokványos Kádár-kori mese, két fiatal vadászpilóta életútját követi végig, érettségi után ismerjük meg őket, századosként búcsúzunk tőlük. A két főszereplő ellentéte egymásnak: Létai Géza (Huszti Péter) nagyon tehetséges, ugyanakkor önfejű, arrogáns, nagyképű, kiállhatatlan alak is egyben, míg a munkáscsaládból érkező Dávid Gyula (Balázsovits Lajos) szerény, rokonszenves, igyekvő fiú, aki nem biztos teljesen a saját képességeiben, de emberséges oktatója (Zenthe Ferenc) átsegíti a nehézségeken. Azt pedig nem nehéz ezek után kitalálni, hogy kettejük közül melyik tűnik fel majd pozitív színben a záró részben, amikor hirtelen egy nemzetközi kémjátszma kellős közepébe csöppennek. Szerencse, hogy a Hermann alezredes (Kállai Ferenc) vezette kémelhárítás is résen van, és talán nem lőjük le a poént, ha eláruljuk, hogy a (magyarul beszélő) nyugatiak nem tudják rátenni a kezüket a szovjet csúcstechnológiára. Számos jelenetet a szolnoki katonai reptéren forgattak, a sorozat első két évada pedig az ugyancsak a városban lévő Kilián György Repülő Műszaki Főiskolán játszódott, ezért Szolnokon sokan érezhetően a magukénak is érezték kicsit a sorozatot.

Ami viszont a legmegdöbbentőbb lehet sokaknak, hogy a sorozatban a főcím alatt és több más jelenetben is Ennio Morricone A Jó, a Rossz és a Csúf című westernhez készült filmzenéje hallható. A tévézés hőskorában ugyanis a szerzői jogokat sokkal lazábban kezelték, nálunk például egészen a rendszerváltásig sorozatban kerültek olyan zenék tévéműsorokba, amelyeknek a szerzője erről vélhetően nem is tudott, (lásd például a Keménykalap és Krumpliorr sorozat zenéjét, amely Jean-Jacques Perrey és Gershon Kingsley közös lemezén hallható eredetileg, illetve kismillió korabeli tévéműsorunk szignálját). Sergio Leone filmjét ráadásul akkor még nem is mutatták be nálunk, tehát sokan itt, az Őrjárat az égenben találkoztak Morricone szerzeményével először (az olasz zeneszerző neve egyébként fel sincs tüntetve a stáblistán).

Ez azonban akkoriban senkinek nem szúrt szemet, pláne, hogy a sajtó amúgy sem volt különösebben elájulva a sorozattól, amelynek az első részét többen is laposnak találták: „Reméljük, a folytatásokban a nagy magasságokon kívül több mélységet is láthatunk majd, jobban megismerjük a benne szereplő fiatalembereket, akikről egyelőre csak annyit tudunk, hogy jóképűek és kedvesek” – írta gúnyosan az Esti Hírlap. A későbbi epizódok már volt, akit meggyőztek, ám amikor az utolsó rész váratlanul átment szabványos kémtörténetbe, az újra csak zömmel a fanyalgók táborát növelte. Egyébként az utolsó rész csak tovább erősítette a párhuzamokat a Princ, a katonával, mely ugyancsak egy vidéki város katonai bázisán játszódott, és a végén szintén egy kémtörténetbe torkollott.

Persze, a Kádár-korszak kellős közepén járva azért azt is megtudhattuk az újságokból, hogy „a katonaságot a jobbraát-balraáttal azonosító civil bizony eltáthatta a száját a modern technika csodái láttán. Jó tudni, hogy ilyen fegyverzettel védenek bennünket” – örvendezett Gáll István a Film Színház Muzsikában, míg a Petőfi Népe egy termelési riportot idéző cikkben írta meg, hogy „fiatal, de idősebb nézőink is megismerkedhetnek az iskolagépeken tanuló ifjak szuperszonikus vadászrepülők bámulatos kitartást, nagy szakmai hozzáértést, bátorságot kívánó napi munkájával, a kiképzés gondjaival, olykor humoros jeleneteivel, drámai fordulataival.” De mit írtak magáról a sorozatról?

Félúton a játékfilm és a propagandafilm között

Eleve nagy támadási felületet jelentett a stílusbeli összevisszaság: „Az egyébként kulturáltan rendezett és merészen fényképezett repülős sztori sehogy sem találta meg a maga műfaját. Ahány rész, annyi útkeresés különböző irányba. Kezdetben dramatizált szakmai ismertetőnek, toborzónak, kedvcsinálónak látszott a film, majd elérte nem túl magas csúcspontját a két kiképzőtiszt korunkra oly jellemző, ám a képernyőn sematizált konfliktusában, hogy végül egyszerű krimivé, kémhistóriává váljék” – írta Jovánovics Miklós a Népszabadságban. A már a rajtot sem dicsérő Esti Hírlap pedig a sorozat lezárásával sem volt elégedett: „Valamivel több feszültség és egy kicsit valósabb emberi jellemek nem ártottak volna ennek a sorozatnak” – hangzott a konklúzió.

Szokás szerint a legalaposabb kritikát Vilcsek Anna írta a sorozatról a Magyar Nemzetben: „Úgy tűnik, a film készítői mindenképp arra törekedtek, hogy a repülőtisztek életét híven, hitelesen ábrázolják. Ez érthető. A hűséget és a hitelességet azonban jobbára csak a felületen keresték. A részletekre, az apróságokra ügyeltek, s közben megfeledkeztek az árnyalt jellemzésről, a fordulatos cselekményről, az alapos drámai indoklásról” – írta, hozzátéve, hogy toborzóként jól működött az Őrjárat az égen, melynek az utolsó volt a „legjobb, legérdekesebb része. Az előző részekben nem sikerült a didaktikus mondanivalót gazdag cselekménnyel, meggyőző, elmélyült ábrázolással kifejezni.” Hasonlóra jutott a Délmagyarországban Nikolényi István is, aki szerint a sorozat „érezhető bizonytalansággal lavírozott a játékfilm és a propagandafilm kínálatai között.”

És míg minden egyes írásban kiemelték Bíró Miklós bravúros operatőri munkáját, illetve többen Mihályfi rendezését is dicsérték, addig Bersényi Iván már az egész sorozatműfaj állatorvosi lovát látta az Őrjárat az égenben, mely más korabeli sorozatokkal együtt az alábbira ragadtatta: „Az egyik legfőbb — és az eddig látottak alapján — közös hibájuk ezeknek a filmeknek, hogy időben túlméretezettek. Nem utolsósorban televíziónk honoráriumrendszere következtében, amely még mindig inkább a terjedelem, semmint a művészi színvonal arányában előnyös a szerzőknek. Mintha alkotóik elfeledkeztek volna a közhelyszámba menő művészi igazságról, hogy a kevesebb nem ritkán a több.”

Az utókor a velejéig reakciós, aljas amerikai szuperhőst választotta

Mindezek ellenére a magyar repülős sorozatnak is komoly közönsége volt, bár olyan lelkesedést csak kevesekből váltott ki, mint Barna Ferencből, aki a Szolnok Megyei Néplapnak írt olvasói levelében a magyar filmgyártás egyedülálló teljesítményének nevezte az Őrjárat az égent, de nem állt meg itt: „A repülős katonák életének csodálatos szépségeit, küzdelmes útját, örömeit, nehézségeit és esetenkénti bukkanóit mutatja be a film nagyon plasztikusan. Sok játékfilmünk van már, ahol rendőröket, katonákat személyesítenek meg művészeink, de amelyiknek szinte minden cselekménye a néphadsereg hivatásos tisztjeinek életét ábrázolja, még nem készült.” A levél szerzője ugyan nem írja, hogy érintett lenne, de érezhetően hazabeszél, és kisebb keresgéléssel megállapítható, hogy volt is ilyen nevű katonatiszt, aki akkoriban szolgált Szolnokon.

Nem volt azonban minden katona ennyire elégedett. Jóval később, a nyolcvanas években megjelent cikkében Pataky Iván nyugalmazott ezredes legalábbis igen kritikusan szólt a sorozatról a honvédség és a film kapcsolatát elemző cikkében a Honvédelmi Szemlében: „Magam részéről átlagos katonafilmnek tartom. Bár látszólag »komoly« alkotás. De a mázt lekaparva azonnal előtűnik, hogy a vastag lakkréteg nem takar semmit, csak látszatproblémákat, álkonfliktusokat. Egyébként válogatottan jó színészgárda kísérel meg életet lehelni a papirosízú hősökbe. Legnagyobb értékei a nagyszerűen felvett repülési jelenetek. Bár… a Katonai Filmstúdió ennél nagyságrendekkel jobban és őszintébben – sőt lenyűgözően szépen – mutatta be kisfilmjeiben, dokumentumfilmjeiben pilótáink életét és a repülés megragadó szépségét” – írta a nyugalmazott főtiszt, aki szerint jó katonafilmek híján nagy baj lesz:

Fiataljaink egy része – nem szeretnék a téves általánosítás hibájába esni – már ismeri az új és velejéig reakciós, aljas amerikai szuperhőst, Rambót, »hála« a videónak. Ismerik a Silvester Stallone megformálta gyilkos és kommunistaellenes figurát. Rövidesen talán meg is kedvelik, mert a video feketepiac lélekmérgezésének nem sikerült eddig eredményesen gátat vetni. Ha ehhez hozzászámítjuk, milyen a magyar filmekben a »katonahős«, hát a leckét ugyancsak feladta az élet számunkra.

Az ezredes aggodalma beigazolódott: ennek a katonai sorozatnak az utóélete sem túl hosszú. De legalább Molnár Gézának azért egy évvel később megjelent A ​vadászpilóta szerelme és halála című regénye, mely nem egyezett teljesen a sorozat cselekményével. És volt, akiből a sorozat miatt lett pilóta – a Szolnok Megyei Néplap a Kilián főiskoláról szóló nyolc évvel későbbi cikkében megszólaltatott egy hallgatót, Pásztor Róbertet, aki tizenegy éves korában látta a sorozatot: „Nagy hatással volt rám. Tizennégy éves koromban ezért léptem be a miskolci repülőklubba. Onnan vezetett ide az utam.” A rendszerváltás után viszont már az Őrjárat az égent sem kerülhette el a szocializmus propagandasorozatainak sorsa, és 1998-ban Lőcsei Gabriella a Magyar Nemzetben nemcsak a keresztvizet szedte le róla, de Horváth Lóránt megbízott tévéelnök kezét sejtette a gyakori ismétlésekben: „Aki még emlékszik az 1969-ben, Szolnokon forgatott epizódokra, tudja, a magyar repülők televíziós mennybevitele a kádári évek apoteózisa is volt egyúttal. Mihályfinak tucatnyi jó filmje volt azóta, szívesen hallanánk róluk háttérinformációkat, néznénk belőlük részleteket; ha már a teljes művek levetítésére a külföldi árukkal körülbástyázott műsorrend nem ad lehetőséget. De ki tudja miért, nem találkozhatunk az érdemleges Mihályfi-rendezésekkel mostanában (talán az a baj velük, hogy nem a jelenlegi megbízott tévéelnök volt a gyártásvezetőjük, nem úgy, mint az Őrjárat az égen című sorozatnak?). Mi csak a mindennapjainkhoz, világlátásunkhoz, televíziós várakozásainkhoz semmi módon nem illő, nevetségesen idejétmúlt produkcióra emlékezhetünk.”

Most megnézve valóban nevetségesen idejétmúlt produkció lenne az Őrjárat az égen? Hát, az tény, hogy ember legyen a talpán, aki mondjuk a negyedik részben tiszta szívből szorítani tud a szovjet csúcstechnikát a nyugati imperialistáktól védelmező elvtársaknak, de krimiként egyébként se nagyon működik ma már egy ilyen vontatott, a valóságtól elrugaszkodott sztori. Nem különben a fentebb már ismertetett egydimenziós karakterek, az pedig sokat elárul a korról, hogy a sorozat elején megismert repülős baráti társaság egyetlen nő tagja is egy sokkal nőiesebb foglalkozást választ a pilótánál, és inkább színésznő lesz. Így ez a sorozat manapság – a már megszokott szempontokon kívül, mint nosztalgia, jó színészek, történelmi érdeklődés – leginkább azoknak lehet érdekes, akik meg tudnak különböztetni egy Li-2-est egy MiG-19PM-től.

Kiemelt kép: Mafilm Katonai Stúdió

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

South-African writer John M.Coetzee, Nobel Price for literature, poses for photographers in Rome, 22 June 2004 during a literature festival. AFP PHOTO/ Tiziana FABI (Photo by TIZIANA FABI / AFP)
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.