A szocialista hőstípus
Már a cikksorozat korábbi részeiben is szóba került, hogy a hatvanas évek tévésorozatai jellemzően egy elég jellegzetes hőstípus köré épültek. Tulajdonképpen az egyik első nemzetközi sikersorozat, a Robin Hood kalandjai már lerakta az alapokat, és onnantól kezdve folyamatosan ezt a hőst írták újra. Tell Vilmos, Ivanhoe és a Tenkes kapitánya ugyanúgy Robin Hood köpönyegéből bújtak ki, mint modernkori verziójuk, Simon Templar, az Angyal – mindannyian önzetlen, az elnyomó hatalom vagy csak simán a „rossz” emberek ellen küzdenek „a nép” érdekében. Tálcán kínálta magát, hogy ezt a hőst „a szocialista embertípushoz közelítsék”, ahogy a Magyar Nemzet tévékritikusa, Vilcsek Anna fogalmazott, aki a következő célt tűzte ki a kultúrpolitika számára a televíziózásban: „Meg kell hódítani a szocialista társadalom számára, mielőtt az igénytelenség elsöprő szuggesztivitásával a televízió csábítaná el a lelki elszegényedés felé a társadalmat.”
Az ötlet persze nem az ő fejében fogant meg először: a baráti Lengyelországban már a hatvanas évek közepén megjelentek a népi demokráciáért küzdő hősök a tévésorozatokban. 1966-ban elindult a nálunk két évvel később műsorra tűzött Négy páncélos és a kutya című, második világháborús sorozat, de az igazi hős Kloss kapitány, a Kockázat című sorozat főszereplője volt: a Stanislaw Mikulski alakította figura a náci Németországban tevékenykedett kettős ügynökként, és példátlan népszerűséget szerzett a keleti blokkban, így nálunk is. A magyar sorozatgyártás viszont egy darabig kerülte a munkásmozgalmat: sem Eke Máté, sem Princ nem tartozott ide, a Tüskevár szereplőiről nem is beszélve. Tévéjátékok, egy-két részes minisorozatok készültek ugyan a témában – az Illés Béla kurzusregényéből készült Honfoglalás, és az Örsi Ferencet is írói között tudó Oly korban éltünk a háborús Magyarországon játszódtak, a Lengyel József regényén alapuló Én, Prenn Ferenc pedig a Tanácsköztársaság idején –, de egy komoly, „szocialista hőstípust” felvonultató sorozatra egészen 1969-ig várni kellett.
Így született meg Bors Máté alakja, akit bevallottan A Tenkes kapitányáról is mintáztak, mint azt az MTV Ifjúsági és Gyerekosztályát vezető Kovács Béla elmondta a Múlt-kor magazin 2010-es cikkében: „Legyen ironikus, humoros, játékos, és legyenek benne pozitív hősök: ezt tartottuk szem előtt” – mondta. A főszereplőt a forgatókönyv alapanyagát szállító Fülöp János keltette életre, és egy valóban létező mozgalmár, Mészáros Gábor ihlette az alakját, akiről az író az édesapjától hallott. Igaz, a filmbeli Bors (az alacsony, sötét hajú Sztankay István alakította) pont az ellentéte lett Mészárosnak, akit „hatalmas erejű, szőke, kék szemű legényként” ábrázolt a sorozat bemutatásakor megjelent portrécikk a Magyar Ifjúságban, és „aki pilleként emelte a fél marhákat, s öklének csapása pörölyös volt”. Közös volt bennük ugyanakkor, hogy mindketten az orosz fronton estek fogságba az első világháborúban, felettébb kalandos úton tértek haza, és már elkötelezett kommunistaként vállaltak szerepet a Tanácsköztársaságban. Mészáros figurája mégis túl komoly volt Borshoz képest, pedig a belőle mitológiai figurát gyártó cikk szerint személyesen dicsérte meg Lenin, jó barátja volt Kun Bélának, de mégis – miután sokadszorra is megszökött – a különítményesek meggyilkolták. Bors Máté viszont nem halhatott meg.
Csak semmi komolykodás
A Bors több szempontból is úttörő sorozat volt: ez volt az első olyan hazai produkció, amelynek nem volt állandó rendezője, hanem minden részt más-más rendező kapott meg, és ez volt az első olyan sorozatunk is, amelyből több évad is készült. Az első évadban Herskó Jánosnak jutott a feladat, hogy amolyan vezető rendezőként összefogja a projektet (a másik kettőben csak azért nem vállalt szerepet, mert időközben disszidált). A már említett Múlt-kor cikkben úgy emlékezett vissza, hogy „az eredeti sztori sokkal komolyabb hangvételű volt, mi pedig szemtelen módon ezt átalakítottuk nézhetőbbé, humorosabbá, izgalmasabbá”. Az első részt rendező Herskó meg is adta az alaphangot:
Semmi komolykodás, nem politikatörténetet írunk, hanem embereket ábrázolunk, akik mindig kikecmeregnek a nehéz helyzetekből.
Ehhez az alkotók a későbbiekben is tartották magukat. Érdemes felidézni, Herskón kívül kik rendeztek epizódokat a Borsból: Markos Miklós (a későbbi évadoknal ő volt a vezető írója), Szabó István, Palásthy György, Simó Sándor, Fazekas Lajos, Sándor Pál, azaz nagynevű rendezők is részt vettek a munkában, a forgatókönyvet pedig Köllő Miklós és Markos Miklós írták. (Egy 2007-es interjúban az egyik főszereplő, Koncz Gábor azt állította, ők győzték meg a rendezőket a könnyedebb hangnem szükségességéről: „Hadd legyen ez inkább mese, hiszen nem volt itt semmi komoly ellenállás a Horthy-rendszerben. Így lett szellemes és nagyon sikeres a sorozat” – mondta.)
A Bors indulásakor még csak öt részről, és egy összefüggő történetről volt szó, időközben azonban megszületett az elhatározás arról, hogy a kalandok a Tanácsköztársaság bukása után is folytatódnak majd, és végül összesen tizenöt részt mutatott be a tévé: a második ötöt 1971-ben, a záró évadot pedig újabb egy évvel később. A filmbeli történet érintette a harmincas évek illegális kommunista mozgalmait és a spanyol polgárháborút, majd végül a második világháborúban ért véget. A sorozat főszereplőjét, Sztankay Istvánt – Zenthe Ferenchez és Ernyey Bélához hasonlóan – a tévé tette országosan népszerű színésszé, és kismillió interjúban vallhatott a szerepéhez fűződő személyes viszonyáról. A másik főszerepet, Dániel Ede görög-latin szakos tanárt egy kívülálló, a zongoristaként, majd tévés műsorvezetőként ismert Antal Imre játszotta, és visszatérő szereplő lett Sipos úr, a zsoké szerepében Szilágyi István, a Vincze Jóskát alakító Madaras József, no meg természetesen Zentay Dezső és Ormándy Oszkár csendőrtisztek, akik ugyan a harmadik részben bukkannak csak fel először, onnantól kezdve viszont főgonoszként végigkísérik Borsék történetét. Bujtor István és Koncz Gábor azóta sokszor el is mesélték, hogy eredetileg az első évad végén meg kellett volna halniuk, ők azonban „fellázadtak”, és nem voltak hajlandók megölni karaktereiket (ez a rész, mely eredetileg a hatodik lett volna, végül nem is került adásba). A döntés jónak bizonyult utólag, hiszen Oszi és Dezső nélkül a Bors nem lett volna ugyanaz.
Kalandfilm vagy propaganda?
A Bors forgatásakor a Népszava is még hatrészes sorozatként harangozta be, és akkor így írta le Bors Máté figuráját:
Bors nem nagyon hasonlít a romantikus forradalmi hős eszményképéhez. Bors ügyes, talpraesett vagány, a szó jó értelmében. Minden korban vagány lenne. Ezúttal a forradalom érdekében hajtja végre a »stiklik« sorozatát. Tele van ötletekkel, egészséges önbizalommal, humorral és szereti a nőket. (Minden folytatásban mást.) Egyszerű, kedves fiatalember, aki úgy érzi, hogy jó ügyet szolgál. S ezt úgy teszi, hogy nagy szavaknak, pátosznak nincs helye az ő történetében.
Ebben nem is volt vita sehol, Bors Mátét mindenki megszerette, és a lapokban sem volt jelen a korábbi sorozatoknál állandó fanyalgás. Igaz, a Tanácsköztársaság 50. évfordulóján bemutatott sorozatot lehet, hogy nem is nagyon merték piszkálni, már csak a témája miatt sem. A cikksorozat korábbi részeiben is rendre idézett, népszabadságos Hegedűs Tibor azért az első rész után még talált javítanivalót: ő stílustörésnek érezte, amikor átment a rész helyenként paródiába, továbbá Dániel Ede figurája szerinte „jellegzetesen mai intellektus, aki egy időgépen fél évszázadot száguldott vissza”. Vilcsek Anna pedig ugyancsak az első részt találta a leggyengébbnek, de ezeken kívül a Bors egységesen pozitív fogadtatásban részesült.
„Amit távoli és közeli korok rettenthetetlen hősei — Tenkes és Princ — nem értek el, azt Bors elérte: a filmművészet frontján is győzött” – lelkendezett a Film Színház Muzsikában Gáll István, aki szerint „sikerült emberközelbe hozni a történelmet, félelmetes sodrásával megpörgettetni ezt a kis dramaturgiai papírkereket, Bors Máté alakjában pedig olyan régóta hiányzó romantikus-kedves-hetyke alakot megteremteni 1919 történelméből, aki »bevágódhat« a fiataloknál, megmozgatva képzeletüket.” Vilcsek Anna a Magyar Nemzetben a sorozat könnyed hangvételét emelte ki: „A művészet szórakoztató oldaláról megközelített valóság, ennek talaján készített mű — ha tisztességes szándékok vezérlik a szerzőt — nem rombolja semminek, senkinek a tekintélyét, ellenkezőleg még inkább emberközelbe hozza a felidézett korszakot és annak már-már múltba vesző szereplőit, hőseit.” A legvonalasabb szöveget pedig a Pajtásban olvashattuk: „Bors (…) lényeges vonása: proletárgyerek. Munkásfiú. És ez megszabja kalandjainak irányvonalát is. Ha el is vetődik a dőzsölő nagyurak közé, vagy egy grófi kúriába, nem a semmittevés, hanem a feladat végrehajtása viszi oda. Nem szmoking az »egyenruhája«, mint Simon Templarnak. Csak álcázásra használja, hiszen vöröskatona, kommunista.”
A dicséretekből kijárt Sztankaynak is: „A legjobb televíziós színészi alakítások közt van a helye Sztankay Bors Mátéjának. Felismertük benne az új életre támadó népi hőst, a mesék három testvér-fiúja közül a legkisebbet, aki az eszével és az ügyességével minden tűzön, vízen, viharon átlábol, s aki mellett az igazság mindvégig ott áll” – így a Film Színház Muzsika, a Magyar Nemzet pedig megjegyzi, hogy „Bors szerepében Sztankay István életteli, dinamikus játéka, megérdemelt sikerre számíthat, de Sztankay eddigi pályájának ismeretében, aligha kelt különösebb meglepetést.” A nézők a szívükbe is zárták Borsékat, és ebben még az sem okozott zavart, hogy egyébként a többségüket nyilván hidegen hagyta a Tanácsköztársaság. Ahogy Sztankay fogalmazott a Múlt-kornak: „Ez egy kalandfilm, amelyben volt jó adag politika, de a nézők inkább a kaland és a humor miatt szerették.” Egyébként ugyanebből a cikkből kiderül az is, hogy az alkotók visszaemlékezése szerint a pártvezetés semmilyen nyomást nem gyakorolt rájuk.
Revolverrel kanalazni a tejbegrízt
Az első évad után kisebb kihagyás következett, Bors csak két évvel később tért vissza, újabb öt rész erejéig. Ezek az epizódok már jóval később, a harmincas években játszódnak, a visszatérő szereplők viszont csak két évet öregedtek, de ez az alkotókat a jelek szerint egyáltalán nem zavarta, sőt, a kritikusok is szemet hunytak fölötte, az viszont már inkább szemet szúrt nekik, hogy Bors Máté karaktere érezhetően megkomolyodott. Az pedig, hogy ezzel párhuzamosan Dániel Ede sem az előtte megismert félszeg szobatudós arcát mutatta, nem tett jót a sorozatnak: „Bors és Dániel az első sorozatban még ellentétes természete miatt érdekes »pár«. Az új sorozatban csaknem teljesen feloldódnak ezek az ellentétek. Bors és Dániel magatartása, mozgalmi és drámai feladatköre közelebb került” – írta Vilcsek Anna, aki szerint „a második Bors-sorozat nem hibátlan. Egy-egy fordulata még a maga mesevilágában is vitatható”. Hasonló problémái voltak a két évvel azelőtt még lelkendező Gáll Istvánnak is: „Nagy dramaturgiai baklövés volt ennek a két figurának, a két főszereplőnek az összemosása, egyéniségükhöz nem illő felmagasztosítása” – írta, és Vilcsekkel együtt ő is pont ugyanazt a hibát rótta fel a sorozatnak, melyet már A Tenkes kapitányától se vettek jó néven: az ellenség, azaz Oszi és Dezső, no meg a többi reakciós, horthysta pribék egyszerűen túl hülyék voltak:
„Az már a patent-gondolkodás természetes következménye, hogy az ellenfél agyalágyult, kétbalkezes, kontár a szakmájában, és revolverrel kanalazza a tejbegrízt. Koncz Gábor, Bujtor István, Tyll Attila méltósággal viselték el szerepük szerinti alakjuk megrágalmazását, lefokozását” – írta Gáll a Film Színház Muzsikában, és ő meg is találta a felelőst: a rendezőként ugyanabban a cikkben megdicsért „Markos Miklós viseli egyben a forgatókönyvekért a felelősséget; ez az írói munka pedig nem érdemel dicséretet.”
Csákányi László, Sztankay István és Antal Imre hallgatják Sándor Pál rendező instrukcióit a Bors című sorozat forgatásán.
MTI Fotó: Tormai Andor
Újabb egy év elteltével pedig utoljára süthették el a korabeli kritikusok a Kicsi a Bors, de erős címet (ha legalább három írásban nem találkoztunk ezzel a közmondással, akkor egyben sem). 1972 márciusában ugyanis az utolsó öt részt is leadta a televízió, és le is zárta a cselekményt a második világháború végnapjaiban. Ekkor foglalkozott a sorozattal Molnár Gál Péter is a Kritika folyóiratban, aki ennek apropóján inkább a kalandfilmek természetével foglalkozott, de úgy gondolta, a Bors átvitte a lécet:
A Bors elnagyolt történelemszemlélete, felszínes valóságkezelése akármennyire is mesevilágba röpít: mégis a természetes hősigény iránti sóvárgást elégíti ki, s amikor a »komoly« művészet nem vállalkozik arra pirulás nélkül, hogy rezignáltság és ironikus távolságtól mentesen hősies hőst nyújtson, a kalandforma még meri a hőst hősnek ábrázolni.
Érdekes azt is látni, hogyan búcsúztatja a sorozatot az eleinte rajongó Gáll István: „A Bors-sorozat művészi értéke meglehetősen csekély. Nem hiszem, hogy ettől lenne népszerű. Az első öt folytatás színvonala bizonyítja, hogy a kalandfilm is képes – noha bizonyos felszínességgel – ábrázolni és megértetni bonyolult történelmi eseményeket. A későbbiekben a sorozat csupán illusztrációját nyújtotta a munkásmozgalom nemzetközi tevékenységének.” A negatívabb visszhang a Szabad Föld újságírójának is feltűnt, aki meg is kérdezte Sztankayt, mit szól a kritikákhoz: „Én azt hiszem, kicsit túlságosan magasra emelték a mércét. Az íróknak és a rendezőknek semmi más céljuk nem volt, mint egy meglehetősen szórakoztató kalandfilm” – válaszolta a színész, akit, hiába ért véget a sorozat, a gyakori ismétléseknek köszönhetően még évtizedekig Bors Mátéval azonosították, és a Pajtás is arról kérdezte tizenkét évvel később, állhatja-e Bors a versenyt Derrickkel és Columbóval? „Borsnak óriási előnye van. Bors magyar. Lehet, hogy Bors egyetlen kalandja sem történt meg a valóságban, de megtörténhetett volna. Borsról az iskolában is tanulnak a diákok. Mert az a néha talán szürkének és távolinak tűnő tananyag, ami számukra történelem, az Bors reális háttere. Bors persze mesehős: és mint minden kitalált, „gáncs nélküli lovag’’, romantikus és túlzott” – mondta erre Sztankay István.
Megcsípjük, Dezsőkém? Meg, Oszi!
Ennek némiképpen ellent is mond, hogy a Bors nemcsak itthon aratott sikert, hanem szokás szerint végigturnézta a KGST-t: „Ezzel kapcsolatban kellemes meglepetés Moszkvában ért, amikor egy optikusboltban — ahol éppen a kisfiamnak akartam vetítőt vásárolni — Bors, Bors, csatakiáltással tizenéves lányok rohantak meg autogramért” – mesélte Sztankay. Ugyanő a rendszerváltás után már kénytelen volt megvédeni a Borsot, amikor a parlamentben tiltakoztak az ellen, hogy „kommunista propagandát” adjon a köztévé: “Engem ez nem érdekel. Szerintem mindenki tudja, hogy a hatvanas években minden film balos volt. Miért éppen a Bors lett volna kivétel? Eszemben sincs megtagadni a filmet, úgy gondolom, a közönség is szívesen nézi Bujtor Pista és Koncz Gabi kettősét vagy Antal Imrét a sok nyelven beszélő ellenálló szerepében” – mondta a Kurírnak. De a Borsot akkor minden oldalról támadták, az akkor még a Népszabadságba író Bayer Zsolt is megemlékezett róla 1994-ben: „Volt ott két felejthetetlen figura: az Oszi meg a Dezső. Emlékeztek, ugye, felebarátim? Tízmillió derék magyar fújta a két titkosrendőr szavait: »Megcsípjük, Dezsőkém? Meg, Oszi!« Es nem csípték meg soha. Nem voltak kérdések, nem kellett a dolgokat cizellálni, az egész Horthy-rendszer el volt intézve ezzel a két idiótával.” Sőt, még 2002-ben is dühöngést váltott ki a Magyar Nemzetből a Bors ismétlése.
Azóta már a Bors nem igazán vált ki komolyabb érzelmeket senkiből. Mai szemmel tényleg elnéző mosollyal lehet csak szemlélni a kiagyalt kalandokat és a nehezen komolyan vehető harci jeleneteket, pláne a kétpólusú világot, melyben a fehérek a rosszak, a vörösök pedig a jók. Az különösen szembeötlő, hogy az alkotók nemcsak azzal nem foglalkoztak, hogy a főszereplők – nemcsak Bors és elvtársai, de Oszi és Dezső is – szinte semmit nem öregedtek 25 év alatt, de még a korabeli hajviselet sem zavarta őket, így a szereplők a hatvanas-hetvenes évek fordulójának frizuradivatát képviselik, néha öklömnyi barkóval. Az is furcsa lehet, hogy a számos külföldi karakter közül egyet sem játszik külföldi színész, így magyar akcentussal beszélnek oroszok és a németek egyaránt. Pedig még néhány külső helyszín kedvéért külföldön is forgathatott a stáb, Bécstől kezdve a Szovjetunióig. Az pedig tényleg igaz a Borsra, hogy a színészek viszik a vállukon, elsősorban Sztankay és Antal Imre kettőse, de még az epizódszerepekben is olyan nagyságok tűntek fel, mint Zenthe Ferenc, Garas Dezső vagy Mezey Mária.
A Bors alkotói és főszereplői közül ma már nagyon kevesen élnek: Fülöp János 54 éves korában halt meg 1983-ban, halála évében jelent meg a Bors regényváltozata. Amikor a Múlt-korban foglalkozott a Borssal az itt többször is idézett cikkben Kiricsi Zoltán, akkor még Herskó János, a legtöbb epizódot rendező Palásthy György és Sztankay István is megszólaltak, ma már egyikük sem él. A Bors pedig megmaradhat kordokumentumnak, és annak még mindig szórakoztató. Még ha nem is mindig abban az értelemben, ahogy azt a forgatókönyvírók szánták.
