Bár nem vagyok elragadtatva a Disney évek óta tartó élőszereplős remake-lázától, de az így létrejött alkotásokat mégsem lehet egy kalap alá véve egységesen leírni, a felhozatal ugyanis elég vegyes képet mutat. A 2014-es Demóna például egészen erős lett emberi mélységgel, traumából eredeztethető motivációkkal, karakterfejlődéssel – mindezt a briliáns látvány mellett, ami a Disneynél alapfelszereltség. Cserébe az egy évvel később érkezett Hamupipőke a látványtuningon kívül semmivel sem tudott túllépni a rajzfilmes előd bugyutaságán, ennél egy évvel később A dzsungel könyve épphogy egy leheletnyivel lett jobb. A szépség és a szörnyeteg 2017-ben megint egy erősebb darab volt, a Micimackót újfent megfejni próbáló Barátom, Róbert Gidával viszont ismét egy gyengébb feldolgozást kaptunk. Egy sima, egy fordított – ha így folytatja a Disney a sormintát, most egy erősebbnek kell következnie, ám a Dumbó, bár mindent bevetett, alig tudott túllépni a középszeren.
Az egykori lovas akrobata cirkuszcsillag, Holt Farrier testileg-lelkileg megtörve, fél karját elveszítve tér haza a háborúból, ráadásul nejét is elveszítette, és most két gyereke tőle várná az iránymutatást és az anyjukkal elveszített melegséget is, ám a férfi még a háború előtt sem igazán tudott mit kezdeni velük, nemhogy most. Ha ez nem lenne elég, a Holt munkahelyét adó Medici cirkusz vezetője eladta lovait és ingóságait is, lovas számát kivette a műsorból, és az elefántok gondozójává minősítette le. Az egyetlen izgalom, hogy az egyik elefánt vemhes, és bármikor megérkezhet az elefántbébi, amit jó ideje vár a bevételgondokkal küszködő társulat. Igen ám, de a kisállat „torzan” jön világra, óriási fülekkel, így a cirkuszban legfeljebb a bohócszámban veszik hasznát. Ám Holt gyerekei felfedezik, hogy Dumbó hatalmas füleivel repülni is tud, ami már egy jóval könnyebben pénzre váltható képesség, így hamarosan felfigyel a társulatra Vandevere cirkuszigazgató, akinek akkora szórakoztatóbirodalma van, amiről a Medici cirkusz társulata még álmodni sem mert. Vandevere Dumbót szánja az egyik kulcsprodukciónak Colette, a légiakrobata vezetésével, ám bármennyire is ígéretesen hangzik mindez, a háttérben sötét gyakorlatok, titkok és veszélyek rejtőznek.
Ha nagyon leegyszerűsítve kellene elmondanom, hogy mi a baj a Dumbóval, azt mondanám: ebben a filmben – ami pedig épp az élőszereplősítési törekvés részeként született – minden élő szereplő rémes, szemben a CGI állatokkal, akik legalább szeretetre méltóak. Ennek két fő oka lehet: a színészeknek nem sok esélyt adó forgatókönyv, és a borzalmas ripacsságnak nemhogy teret adó, de azt egyenesen ösztönző színészvezetés. Ezt azért merem ilyen bátran megállapítani, mert egyrészt mégis csak Tim Burton ült a rendezői székben, ő pedig szereti az excentrikus alakításokat – másrészt a szereposztás színészei közül cserébe jó néhányan bizonyították már, hogy képesek az árnyalatokra, így aligha az ő ötletük volt ez a bicskanyitogató játékmód, ami gyakorlatilag a túltolt rikoltozás és a tökéletes üresség között jár ingatag kötéltáncot. Szegény Michael Keaton, amit csinál, azt rossz nézni, de a többiek sem jártak jobban, Colin Farrell, Danny DeVito és Eva Green is megalázóan kevés mozgásteret kapott ezektől a kilúgozott, egysíkú karakterektől, és a két gyerekszínésznek sem ez a film lesz a nagy kiugrás.
A rendezés mellett mindennek okai alighanem a forgatókönyvben, pontosabban a szövegkönyvben keresendők: régen hallottam a valódi emberi beszédmódtól ennyire tökéletesen elrugaszkodott beszédmódot filmen. Ráadásul nem is csak egy-egy jelenetbe csúsztak be gyengébb dialógusok, hanem a film egészén végig vonul ez a rémes, hol pátoszos, hol ovisoknak is nevetségesen átlátszó vásári gonoszságot erőltető, gyerekmesékhez képest is leegyszerűsítő stílus. Hogy a szóhasználat már az eredetiben is ennyire nélkülöz-e minden realitást, vagy csak a szinkronban romlott el, azt jelenleg nem tudom megítélni – a sajtóvetítésen a magyarul beszélő kópiát használták –, de mindenképpen kínos és érthetetlen. A rejtélyt csak fokozza, hogy a történetszövéssel ugyanakkor olyan nagy baj nincs, és a filmmel láthatóan mondani akartak egyet s mást az alkotók a kizsákmányolásról, a bullyingról, az állatok jogairól és a szórakoztatóipar embertelenségéről, ehhez a ’41-es rajzfilmeredetihez képest majd’ kétszer annyi filmidő állt rendelkezésére, és ez többé-kevésbé sikerült is. A személyes vívódások ugyanakkor sekélyesek, és az említett rémes dialógusok csak rontanak az eleve nehézkesen működő érzelmi hatásokon.
Az egyedüli, amire nem lehet panasz, az a számítógépes animáció és úgy általában a látvány. Magam is meg vagyok lepődve, hogy ilyet leírok, de a Dumbóban egy CGI-állatka a legjobb: maga Dumbó, aki pedig egy kizárólag pixelekben létező entitás, de még így is elviszi a hátán ezt a rozoga filmecskét. Dumbó pont annyira meseszerű, hogy Disney-filmhez illő módon rémesen cuki legyen, de azért még így is viszonylag erősen hasonlít arra, ahogy egy kiselefánt a valóságban kinéz, és hangjai, a mozgása, viselkedése, egész lénye is érthető, így hihető is, ami nem kis teljesítmény egy lepedőfülű, repülő bébielefánttól. Neki – és nyilvánvalóan az őt létrehozó-működtető animációs szakembereknek – köszönhető az, hogy a film nem zsibbasztóan bugyuta élmény a felnőtt nézőknek sem: a varázslat, az ártatlanság, a kedvesség és az összefogás varázslata végül csak-csak működni kezd, és ez tulajdonképpen nem is olyan rossz végső üzenetnek. Csak hát ennyi ne legyen már elég, főleg most, hogy a Disney az ipar monstrumává nőtt.
Dumbó (Dumbo), 2019, 112 perc – 24.hu: 6/10
Kiemelt kép: Disney
