Egy nagy magyar költő, aki megbánta, hogy költő lett

Lentről indult és még lejjebb jutott: a szülei ellen 2000 karácsonyán elkövetett rablógyilkosság után olyan privát pokolban fagyoskodott, amelyből (tudtam, ő is tudta) nincs menekülés. Vagy ha van, az nem lehet más, csak az önként vállalt halál.

Borbély Szilárd költő, a Nincstelenek című, számos nyelvre lefordított, világsikerű regény szerzője öt évvel ezelőtt rúgta ki maga alól az életet, de azt hiszem, már jóval hamarabb meghalt belül.

Pedig nem volt egyedül. Abban reménykedtem, hogy a felesége és két kislánya vissza fogja tartani Szilárdot attól, hogy a végzetes lépést megtegye, s mégis, amikor öt évvel ezelőtt, azon a rettenetes februári reggelen jött a telefon, hogy Szilárd az éjjel meghalt, nem lepődtem meg. Zokogtam, de meglepetés nem ért. Éppen Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében autóztam az ukrán határ felé, azon a kitaszított, kitagadott vidéken haladtam tehát, ahol Szilárd gyerekeskedett és felnőtt.

Szemérmes gyűlölet izzott benne a szülőföldje iránt, nemigen beszélt róla, pedig Debrecenben 2004. októbere (akkor ismertem meg) és 2013. augusztusa között (akkor láttam utoljára) rendszeresen beszélgettünk. Az utolsó években volt olyan hét, hogy kétszer-háromszor is találkoztunk, vagy ha személyesen nem tudtunk összejönni, akkor e-mailt váltottunk vagy telefonoztunk, beszéltünk helyi és országos politikáról, irodalomról, Debrecenről, kivándorlásról, sok mindenről, de azt mégsem tudtam sokáig, hogy a magyar-román-ukrán szorításába ékelt, és a paraszti elmaradottságába, a saját kulturálatlan archaikusságába beleragadt Túrricsén nőtt föl. Erről a településről mintázta a Nincstelenek faluját, amelynek a könyv a nevét nem, csak a GPS-koordináta adatait adja meg. Megkérdeztem Szilárdot, hogy ha a koordináták ott vannak a borítón, akkor a név miért nincs ott, mire elárulta, hogy a falu nevét, ahonnan alig tíz éves korában szinte menekülniük kellett, nem ejtette ki a száján úgy harminc éves koráig.

Amikor megismertem, azt hittem, legalább másod- vagy harmadgenerációs értelmiségi családból jön, és a gyerekkor kulturált miliője formálta halk, iskolázott, intonált hanghordozását, amely Nádas Péter beszédére emlékeztetett. Később tudtam meg, hogy ez nála – aki paraszti származású, első generációs értelmiségi volt – tudatosan fölvett beszédmód. Szilárd afféle „kulturális migránsként” tekintett magára, aki voltaképpen nem elszármazott a szülőföldjéről, hanem „elárulta” – erről szól az Egy elveszett nyelv című esszéje, amelyet az Élet és Irodalom közölt 2013 nyarán.

Szóval amikor a halálhírét meghallottam, éppen a szerinte „elárult” vidéken mentem keresztül, azon a tájon, amely Szilárdot a maga képére akarta formálni. Korán kitépte magát onnan, de súlyos árat fizetett érte: egy olyan szigetre került, amelyet ő maga hordott össze, és ahol ő lakott egyedül. Nem csodálkozom rajta, hogy ebben az irgalmat nem ismerő, saját pokolban másnak nem maradt hely. Mondom, szemérmes ember volt, aki nemhogy mások, de legszívesebben önmaga elől is elrejtőzött volna. Egyszer azt mondta, hogy nem képes szerelmes verseket olvasni, mert úgy érzi, hogy az efféle írások nem tartoznak rá. Minduntalan azon vette észre magát, hogy el kell fordulnia a papírtól olvasás közben.

Nem nehéz ebből kikövetkeztetni, hogy rettenetesen szégyellte a saját írásait is, s személyes tragédiának tartotta, hogy csúnyán kibabrált vele a sors: költő lett belőle. Éppen belőle, aki irtózott nemhogy  a magamutogatástól, de a kitárulkozástól is! És a végzete arra kényszerítette, hogy publikáljon. Éppen ő, aki minden könyvét megbánta!

Az egyetlen kivétel talán a Halotti pompa volt – arról nem volt rossz szava. Az összes többiről igen.

A Nincstelenekkel sem volt elégedett. Ültünk a debreceni Calico Jack Pubban, ő limonádét ivott, én sört, és szomorúan állapította meg, hogy „alapvetően elhibázott” könyvet írt.

Nem hibátlan. Nem sikerült megvalósítani a szándékomat

– ezt mondta, és azzal védekezett, hogy a regényre alig volt ideje, éjszakánként írta, amikor a gyerekek már elaludtak, de neki dolgoznia kellett, mert szorították mindenféle határidők, egyetemi munkák, közügyek és a többi. Azt válaszoltam neki, hogy a könyve szerintem remekmű, ráadásul nagy olvasói siker. Mire fölsóhajtott: „tudtam, hogy félre fogják érteni”.

Persze, depressziós passzban volt, nem csillant meg a humora – pedig ha jókedvében találta az ember, akkor jó humora volt. 2012-2013 folyamán a családja sorsa aggasztotta leginkább. „Már csak az érdekel, hogy a kislányokat kimenekítsem innen Nyugatra”, mondogatta, én pedig a „kislányokba” nem csak a gyerekeit, hanem a feleségét is beleértettem. Túl voltunk a kétharmados győzelmen és a köztársaság fölszámolásán, láttuk az orbáni hatalom megállíthatatlan rombolását (amit ő is nemzeti katasztrófának tartott), szóval megértettem a kivándorlási ambícióját.

Azt mondta, a német nyelvterület a fő irány, hiszen a felesége tökéletesen beszéli a németet. Sikerült egy féléves bécsi ösztöndíjat nyernie, és 2013 szeptemberében a családjával együtt elköltözött az osztrák fővárosba. Megkérdezte, hogy az üresen maradt debreceni lakásukba nem költözünk-e be. Sajnos nemet mondtam, amit azóta is bánok. Úgy érzem, tán „minden” másképpen alakult volna, ha kibérlem azt az üres lakást, és így ugyanolyan szoros kapcsolatban maradok vele, mint korábban.

Ezt csak azért mondom, mert 2013. novemberétől a levelei elmaradtak. A hogyléte felől érdeklődő e-mailekre nem válaszolt. Nem tudtam, de éreztem a hallgatásból, hogy „nem embernek való nagy kínok késeivel” játszik azon a bizonyos szigeten, ahol csak ő lakott egyedül. S amely 2014. február 19-e óta lakatlan. A lakója elrejtőzött a szemünk elől, de a megadott koordináták szerint föllelhető:

irgalmatlanul jó könyvek szegélyezik a saját sziget határait.