Tanítónőm, Miss Russell lehelete maradt meg leginkább az emlékezetemben az ámokfutás napjáról. Forró és kávészagú volt. Miss Russell tartotta belülről az ajtót. A sötét kabáttárolóba éppen csak egy kis fény szűrődött be az így kialakult résen. Belül nem volt kilincs, mindössze egy kiálló fémpöcök, azt húzta befelé a hüvelyk- és a mutatóujjával.
– Egy pisszenést se, Zach! – súgta határozottan. – Meg ne mozdulj!
Nem mozdultam. Annak ellenére, hogy a bal lábamon ültem, és már igencsak zsibbadt, sőt egyre jobban fájt.
Beszéd közben Miss Russell kávélehelete súrolta az arcom, ez egy kicsit zavart. Az ujjai remegtek a fémpöckön. Rengeteget kellett beszélnie mögöttem a kabáttárolóban Evangeline-hez, Davidhez és Emmához, mert ők sírtak, és egyfolytában mocorogtak.
– Itt vagyok veletek, gyerekek – mondta Miss Russell. – Megvédelek benneteket. Csitt, legyetek csendben!
Folyamatosan hallottuk a pukkanásokat odakintről. És a sikolyokat.
PUKK, PUKK, PUKK.
Tisztára úgy szólt, mint a hang a csillagháborús játékokban, amelyeket néha az Xboxon játszottam.
PUKK, PUKK, PUKK.
Mindig három pukkanás, aztán újra csend. Csend vagy sikoltozás. Miss Russell kicsit megrezzent, valahányszor ezeket az erős hangokat újra és újra meghallottuk. Ő egyre hangosabban és hangosabban suttogott.
– Egy pisszenést se! – Evangeline csuklott.
PUKK, Hukk, PUKK, Hukk, PUKK, Hukk.
Azt hiszem, valaki bepisilt, legalábbis olyasmi szag volt a kabáttárolóban.
– Nem esik annyira, hogy ne lehessen odakint játszani. Csak nem vagytok cukorból! – mondta Mrs. Colaris.
Az eső senkit nem zavart. Fociztunk meg rabló-pandúrosat játszottunk, vizes lett a hajunk meg a dzsekink. Megpróbáltam megfordulni és felnyúlni, hogy megtapogassam, mennyire lettek vizesek a dzsekik.
– Ne mozogj! – súgta Miss Russell. Megcserélte az ajtót zárva tartó kezét, karkötői megcsörrentek. Miss Russell mindig karkötőcsomót visel a jobb csuklóján. Néhányról kis bigyók lógnak, amulett a nevük. Ezek különleges dolgokra emlékeztetik. Amikor nyaralni megy, mindig vesz egy új amulettet, hogy később eszébe jusson róla az összes élménye. Amikor elkezdtük az első osztályt, megmutatta nekünk az összes amulettjét, és elmondta, honnan valók. A legújabb, amelyet a nyári szünetben vett, egy hajó volt. Annak a hajónak a kicsinyített mása, amelyen egészen közel ment a kanadai Niagara-vízeséshez.
A bal lábam eddigre már tényleg nagyon fájt. Megpróbáltam csak egy kicsit kihúzni magam alól, hogy Miss Russellnak ne tűnjön fel.
Amikor a szülők korábban jönnek értünk, vagy az orvosi szobába mennek, mindig megállnak Charlie asztalánál, beírják a nevüket, megmutatják az igazolványukat, és kapnak egy piros zsinóron lógó kártyát azzal a felirattal, hogy LÁTOGATÓ. Ezt aztán a nyakba kell akasztani.
Charlie a McKinley biztonsági őre, és már itt van harminc éve. Tavaly, amikor előkészítős voltam, tartottunk egy nagy bulit az előadóteremben, úgy ünnepeltük meg ezt a harminc évet. Egy csomó szülő is eljött, hiszen Charlie már akkor is biztonsági őr volt, amikor ők jártak kiskölyökként a McKinley-be, ahogy anya is. Charlie azt mondta, felesleges a buli, hiszen úgyis tudom, hogy engem mindenki szeret, majd elnevette magát a sajátságos mókás módján. Azért megvolt a buli, és én úgy láttam, örült neki. Körberakta az asztalát azokkal a rajzokkal, amelyeket neki készítettünk, sokat haza is vitt, hogy otthon nézegethesse. Az én rajzomat úgy rendezte, hogy az asztalán rögtön az első sor közepére kerüljön. Én ugyanis tényleg jó rajzoló vagyok.
PUKK, PUKK, PUKK.
Eleinte halk pukkanások. Miss Russell éppen azt magyarázta, hogy a munkafüzet melyik oldalán van az iskolai, és melyiken a házi feladat. A pukkanásokra elhallgatott, a homlokát ráncolta. A tanterem ajtajához ment, kinézett az üvegablakon.
– Mi a…
PUKK, PUKK, PUKK.
Aztán egy nagy lépéssel elhátrált az ajtótól, és csak annyit mondott:
– Bassza meg! – Tényleg ezt mondta. A csúnya szót. Mindannyian hallottuk, és nevetni kezdtünk. – Bassza meg! – Rögtön, ahogy Miss Russell kiejtette a száján, azt hallottuk, hogy a hangosbeszélő megszólal a falon, és egy hang azt mondja:
– Zárkózás, zárkózás, zárkózás! – Nem Mrs. Colaris hangja volt.
Miss Russell elfehéredett, mi pedig abbahagytuk a nevetést, hiszen nagyon megváltozott, és egy cseppet sem mosolygott. Hirtelen olyan képet vágott, ami megrémisztett, nem is tudtam volna beszélni, annyira elakadt a hangom.
Miss Russell kettőt körözött az ajtónál, mint aki nem tudja, mitévő legyen. Aztán abbahagyta a körözést, bezárta az ajtót, lekapcsolta a villanyt. Az eső miatt nem jött be napfény az ablakokon, Miss Russell mégis odasietett, és lehúzta a rolókat.
– Tudjátok, ugye, mit szoktunk csinálni a zárkózási gyakorlaton? – mondta hadarva, remegő, nyüszítésszerű hangon.
Eszembe jutott, hogy a zárkózás azt jelentette: nem megyünk ki, mint tűzriadókor, hanem a tanteremben maradunk, és elbújunk.
PUKK, PUKK, PUKK.
Valaki odakinn a folyosón hatalmasat sikoltott. A térdem reszketni kezdett.
– Fiúk, lányok, befelé mindenki a kabáttárolóba! – mondta Miss Russell.
Úgy tettünk, mintha mi volnánk a rablópandúrosban a rablók, és csak ültünk a kabáttárolóban úgy egy percig, amíg meg nem hallottuk, hogy Charlie kívülről kinyitja a tanterem ajtaját a különleges kulcsával, amely minden ajtót nyit az iskolában, majd hangosan azt mondja:
– Én vagyok az, Charlie! – Ez pedig azt jelentette, hogy a gyakorlatnak vége. Most nem akartam bebújni a kabáttárolóba, hiszen már szinte mindenki odabent volt, és nagyon zsúfoltnak tűnt. De Miss Russell a fejemre tette a kezét, és betolt.
– Igyekezzetek, srácok, igyekezzetek! – mondta. Főleg Evangeline, David, de persze mások is sírni kezdtek, és azt mondták, hogy haza akarnak menni. Éreztem, hogy nekem is könnyek gyűlnek a szememben, azt azonban nem akartam, hogy kicsorogjanak, és az összes barátom meglássa. Nagyi a játszótéren tanított meg erre az összeszorítós trükkre, amikor egyszer már majdnem elsírtam magam, mert valaki lelökött a hintáról. Ekkor nagyi azt mondta:
– Ne hagyd, hogy sírni lássanak!
Miss Russell mindenkit beterelt a kabáttárolóba, és behúzta maga mögött az ajtót. Egész idő alatt hallhattuk a PUKK hangokat. Megpróbáltam magamban számolni őket.
PUKK – 1, PUKK – 2, PUKK – 3.
A torkom egészen kiszáradt és égett. Igazán jólesett volna egy korty víz.
PUKK – 4, PUKK – 5, PUKK – 6.
– Kérlek, kérlek, kérlek! – suttogta Miss Russell. Aztán Istenhez beszélt, édes jó Istenemnek hívta, a többit nem értettem, mert halkan és gyorsan suttogott. Szerintem azt akarta, hogy csak Isten hallja.
PUKK – 7, PUKK – 8, PUKK – 9.
Mindig három PUKK, aztán szünet.
Miss Russell váratlanul felnézett, és megint azt mondta:
– Bassza meg! – Majd azt: – A telefonom! – Résre kinyitotta az ajtót, amikor éppen szüneteltek a pukkanások, teljesen kitárta, a fejét behúzva átszaladt a tantermen az asztalához. Aztán visszaszaladt a kabáttárolóhoz. Megint behúzta maga mögött az ajtót, és rám szólt, hogy most én tartsam a fémpöcköt. Tartottam, pedig vágta az ujjaimat, és egyáltalán nem volt könnyű csukva tartani. Két kézzel kellett fognom.
Folyton elrontotta, és amikor az ember rossz jelszót ír be, a képernyőn az összes szám halomba dől, és újra kell kezdenie.
– Gyerünk, gyerünk, gyerünk! – mondta Miss Russell, és végre sikerült jól beírnia a jelszót. Láttam, mi volt az: 1989.
PUKK – 10, PUKK – 11, PUKK – 12.
Néztem, ahogy Miss Russell beüti a 911-et. Sokáig kicsengett, idegesen várt, majd megszólalt:
– Igen, halló, a McKinley Általános Iskolából telefonálok, Wake Gardens, Rogers Lane. – Nagyon gyorsan beszélt, a telefonjából kiszűrődő fényben láttam, hogy közben kicsit a lábamra köpdös. Ott volt a nadrágomon, egy egész nagy buborék. – Egy ámokfutó van az iskolában, és… Rendben, akkor tartom a vonalat. – Nekünk odasúgta: – Valaki már telefonált.
Ámokfutó. Ezt mondta. És akkor másra sem tudtam gondolni, egyre csak az ámokfutó járt a fejemben.
PUKK – 13, ÁMOKFUTÓ PUKK – 14, ÁMOKFUTÓ PUKK – 15, ÁMOKFUTÓ…
Valami olyasmit éreztem, hogy meg lehet fulladni a kabáttárolóban, tök meleg van, mintha elfogyasztottuk volna az összes levegőt. Legszívesebben kinyitottam volna egy kicsit az ajtót, hogy beengedjek egy kis friss levegőt, de túlságosan féltem. Éreztem, hogy a szívem szupergyors sebességgel ver a mellemben, és feljön egészen a torkomig. Nicholas mellettem egészen összeszorította a szemét, és szapora ziháló hangokat adott ki magából.
Miss Russell is csukva tartotta a szemét, de ő lassan vette a levegőt. Éreztem a kávészagot, amikor egy-egy hosszú sóhajtással kiengedte. Aztán kinyitotta a szemét, és suttogva újra beszélni kezdett hozzánk. A nevünket mondta egymás után:
– Nicholas, Jack, Evangeline… – Jó érzés volt, amikor rám került a sor: – Zach, nem lesz semmi baj. – Mindannyiunknak azt mondta: – A rendőrség már idekint van. Jönnek segíteni. Én meg itt vagyok közvetlen mellettetek. – Örültem, hogy ott van közvetlen mellettünk, és ahogy beszélt, az segített, hogy ne féljek annyira. A kávélehelete sem zavart már. Bemeséltem magamnak, hogy ez apa reggeli lehelete, amikor hétvégente otthon reggelizik velünk. Egyszer már kóstoltam kávét, nem ízlett. Túlságosan forró volt, meg olyan állottféle ízű. Apa nevetett, és azt mondta:
– Jobb is, mert a végén még visszamaradsz a fejlődésben. – Nem tudom, pontosan mit jelent, de nagyon szeretném, ha apa itt lehetne. Nem volt itt, csak Miss Russell, az osztálytársaim meg a PUKK hangok…
PUKK – 16, PUKK – 17, PUKK – 18.
Most tényleg nagyon hangosak voltak, és a sikolyok is a folyosón meg a sírás a kabáttárolóban. Miss Russell már nem hozzánk, hanem a telefonjába beszélt:
– Jaj, istenem, közeledik. Jönnek már? Jönnek már? – Ezt kétszer is megkérdezte. Nicholas kinyitotta a szemét, és azt mondta:
– Ó! –, majd elhányta magát. Lehányta végig az ingét, jutott belőle valamennyi Emma hajába meg hátul a cipőmre is. Emma hangosan felvisított, Miss Russell pedig a szájára tapasztotta a kezét. Az ajtón át szirénák hangját hallottam. Én tényleg jó vagyok a szirénahangok felismerésében, meg tudom különböztetni a tűzoltókét, a rendőrökét, a mentőkét… de most olyan sokat hallottam odakintről, hogy nem ismertem fel őket, teljesen összekeveredtek.
PUKK – 19, PUKK – 20, PUKK – 21.
Minden forró, lucskos és büdös volt. Szédülni kezdtem ettől az egésztől, a gyomrom is émelygett. Aztán hirtelen néma csend lett. Nem hallottam több pukkanást. Csak a sírást meg a csuklásokat a kabáttárolóban.
És AKKOR jött az irdatlan PUKKPUKKPUKK. Úgy tűnt, mintha egyenesen ránk zúdulna: rengeteg pukkanás sorozatban, harsány recsegő hangok, mintha valami darabokra törne. Miss Russell felsikoltott, és betapasztotta a fülét. Mi is sikoltoztunk, és betapasztottuk a fülünket. A kabáttároló ajtaja kinyílt, mert eleresztettem a fémpöcköt. Fény áradt be, bántotta a szemem.
Minden teljesen elnémult, mi is, meg sem moccantunk. Olyan volt, mintha nem mernénk levegőt sem venni. Így maradtunk nagyon sokáig: némán és mozdulatlanul.
Aztán valaki megállt az osztálytermünk ajtajánál. Hallottuk a kilincs kattanását, és ahogy Miss Russell kis horkantásszerű hangokkal kifújja a levegőt. Kopogtattak az ajtón, egy férfihang hangosan kérdezte:
– Halló, van itt valaki?
Rhiannon Navin: Egyetlen gyermek
Athenaeum, 2018
