Nem könnyű belenyugodni, hogy már 2000 is lassan húsz éve volt, de éppen ezért megbocsátható, ha nem mindenki emlékszik már a Kurszk tengeralattjáró tragikus esetére, mely az ezredforduló évének egyik legnagyobb visszhangot kiváltó nemzetközi eseménye volt. Én magam is csak nagyon haloványan emlékeztem rá: a Kurszk 2000. augusztus 12-én, egy meghibásodott torpedó felrobbanása miatt elsüllyedt a Barents-tengeren. Az első és a két perccel későbbi második robbanásban a legénység nagyobb része azonnal meghalt, 23 tengerész azonban túlélte ezt és a vízbetörést is, és még napokig küzdött az életéért.
Bár a Robert Moore Time to Die (magyarul Kurszk) című könyve alapján készült film valamiért ódzkodik a konkrétumoktól, még a dátumokat sem közli, és sokkal inkább a tengerészek küzdelmére koncentrál, azért a Kurszk története nem független a politikától. Fontos tudni, hogy ez volt Vlagyimir Putyin első komoly próbatétele, elnöksége első évében, két évvel az Oroszországot térdre kényszerítő rubelválság után, az ebek harmincadjára jutott hadsereggel, így tényleg idő kérdése volt, mikor történik valami tragédia a teljesen lerohadt, pénz nélkül maradt szervezetben. Ez végül a Kurszknak jutott, amelyet még a szovjet időkben terveztek, és az Északi Flotta elsüllyeszthetetlennek tartott büszkesége volt, ám a flotta a forráshiány és a leépítések következtében nem megfelelő körülmények között működött. Ez utóbbi körülmény pedig akkor lett fontos, amikor a katasztrófa megtörténtekor az oroszok azzal szembesültek, hogy egyszerűen nincsenek megfelelő eszközeik a mentésre, ám az ország nagyhatalmi presztízse nem engedte, hogy ebből bármi is látszódjon a külvilág számára.
És ez a sztori valódi kulcsa, hiszen az oroszok már csak emiatt is úgy érezték, a tekintélyük látná kárát annak, ha elfogadnák a sokkal jobban felszerelt brit és norvég haditengerészet segítségét, a hozzátartozókat pedig semmitmondó információkkal próbálták nyugtatgatni. A Kurszk film eredeti forgatókönyvében Putyin is szerepelt volna, hiszen személyesen is tartott egy viharos sajtótájékoztatót a hozzátartozóknak, illetve készült olyan felvétel is róla, amint a katasztrófa másnapján vidáman sütögetett a Fekete-tengeri villája kertjében. Luc Besson azonban, a film producere később azt mondta, inkább magukra a matrózokra és a mentésre akartak koncentrálni a filmben, ezért kihúzták Putyint a forgatókönyvből, ám egyes spekulációk szerint az alkotók nem akarták kihúzni a gyufát az orosz hackereknél, mint ahogy Az interjú című film után észak-koreai hackerek feltörték a Sony rendszerét. Sőt, mintha a film nem nagyon piszkálná az egész orosz vonalat, és játszódhatna ez bármelyik országban, hiszen a politika és a hadsereg sehol sem az egyes emberek érdekeit nézi.
Úgyhogy a sztori a tengerészeket mutatja elsősorban, akiket a film elején családjuk körében illetve egy esküvőn mulatozva ismerhetünk meg (ez a Szarvasvadászból lehet ismerős motívum). A főszereplő, Mihail Averin figuráját a Kurszk kapitányáról mintázták, és a többi tengerész is fiktív szereplő, így a hozzátartozóik is, noha őket is valós figurákból és eseményekből gyúrták össze (így az is megtörtént, amikor az egyik szereplő heveskedő édesanyját az említett sajtótájékoztatón nyugtató injekcióval csillapítják le). A szereplőket kivétel nélkül nyugati – belga, francia, német, osztrák, dán stb. – színészek alakítják, akik bármilyen jók is, eléggé megnehezítik az azonosulást velük, főleg, hogy a nevükön és néhány kisebb utaláson kívül egyáltalán nincs is a karaktereikben semmi igazán oroszos. Hiába játszik remekül Matthias Schoenaerts a főszerepben, illetve a feleségét alakító Léa Seydoux, ha mindketten angolul beszélnek, és hát nyilvánvalóan nem oroszok, na. És ez akkor is igaz, ha a további szereplők között is vannak igazi nagy nevek: az admirálisokat játszó, 89 éves Max von Sydow és Peter Simonischek (a Toni Erdmann osztrák sztárszínésze), a tengerészek közül pedig egyebek között a német Matthias Schweighofer vagy Pit Bukowski is ismerős lehet sok más filmből és sorozatból.
A legérdekesebb történet azonban mind közül a rendezőé: Thomas Vinterberg ugyebár Lars von Trier mellett a dán Dogma mozgalom sztárrendezője volt, olyan filmsikerekkel, mint a Születésnap és a Vadászat, ám újabban már hagyományos filmeket rendezett, mint a Távol a világ zajától. A Kurszkban sincs semmi radikális, egy teljesen hagyományos, noha rém profin megcsinált thriller, néhány rendkívül feszült és izgalmas akciójelenettel, és tengernyi melodrámával, amely ugyan nehezen kikerülhető egy ilyen témánál, de mégis elég hatásvadász klisé maradt a filmben ahhoz, amely egy átlagos képességű rendezőnek sem válik dicséretére, nem is beszélve a film egykori fenegyerekéről.
Akit viszont feltétel nélkül dicsérni kell, az Anthony Dod Mantle operatőr, aki Vinterberg mellett Danny Boyle állandó munkatársa is, és aki tényleg bravúrosan oldja meg az elég nehéz feladatot, és egy hosszabb, egy beállításban felvett, víz alatti jelenetsor pedig arról, ahogy Averin és egy bajtársa a tengeralattjáró elözönlött részéből szereznek szuperoxid-tartalmú patront (ennek segítségével lesz még oxigénjük), az tényleg hátborzongató. Más kérdés, hogy jó pár olyan tengeralattjárós film készült már a múltban, amely már megmutatta a műfaj korlátait, no meg a tenger és a klausztrofób, szűk belső tér közötti kontrasztot, melyeket a film a hozzátartozók és a flottavezérkar mutatásával próbál ellensúlyozni.
A film azzal, hogy szándékosan inkább a történet kiszolgáltatott szereplőire koncentrál, és tompítja a politikai élét, egyúttal amellett is dönt, hogy inkább szokványos thriller-, sőt katasztrófafilmes elemek kerülnek túlsúlyba a filmben, amilyet azért már láthattunk nem egyet. A Kurszk igazi ereje talán abban lehetett volna, hogy többet mutat be a színfalak mögötti eseményekből, az orosz vezetés motivációiból, az itt elég elnagyoltan bemutatott nemzetközi politikai helyzetből. Így a kép korántsem teljes, a film pedig egy tisztességes, korrekt munka, de ebben a történetben azért több volt annál, amit végül itt láthatunk.
Kurszk (Kursk), 2018, 117 perc. 6/10
Borítófotó: Via Est – Belga Productions
