Nőgyógyásza rabolt el egy svéd asszonyt

Sofie Leander a Södersjukhuset ultrahangos vizsgálójának várótermében ült, és a Szülők Lapjának elrongyolódott példányát lapozgatta, amelyben minden oldalon szép és boldog anyák meg apák mosolyogtak. Másra sem vágyott, csak hogy egy legyen közülük. De a haszontalan peteérésserkentő kezelések után kétségek gyötörték, hogy be fog-e indulni a petesejt-termelődése.

Ez volt az utolsó esélye. Ha bebizonyosodik, hogy a gyógyszer ezúttal sem segített, nem lesz más választása, mint feladni.

Amit a férje szemlátomást már megtett. A férje, aki megígérte, hogy mindig mellette lesz, ha szüksége lesz rá. Sofie bekapcsolta a mobilját, és újból elolvasta az üzenetét. Közbejött valami, sajnos nem érek oda. Mintha csak egy liter tejért kellett volna beugrania a boltba hazafelé. Még annyit sem biggyesztett oda, hogy: sok szerencsét.

Három évvel ezelőtt, amikor Stockholmba költöztek, Sofie abban reménykedett, hogy új életet kezdhetnek. Főleg miután a férje úgy döntött, felveszi a vezetéknevét. Akkoriban Sofie ezt szerelmi vallomásnak vette. Bizonyítéknak, hogy akármi történt is, ketten vannak. De most már nem volt olyan biztos a dolgában, és képtelen volt szabadulni az érzéstől, hogy egyre jobban eltávolodnak egymástól. Megpróbálta felhozni a témát, de a férje semmit sem értett, egyre csak a szerelmét bizonygatta. Pedig Sofie látta a szemében. Pontosabban a félrenézéseiben.

A férjének, aki egykor megmentette az életét, most hirtelen közbejött valami, és amúgy rá sem nézett. Szerette volna felhívni és falhoz állítani. Megkérdezni, szereti-e még. Vagy hogy van-e valakije. De nem merte. Egyébként is meg volt győződve róla, hogy a férje nem venné fel a telefonját. Sosem vette fel, amikor dolgozott, főleg most, hogy nyakig ült az új projektjében. Nem, Sofie egyetlen esélye az orvos pozitív válasza volt. Ha megkapja, biztosan rendbe jön minden. Akkor végre gyereket szülhet a férjének, és a férfi ráébred, mennyire szereti.

– Sofie Leander! – kiáltotta egy hang, Sofie pedig követte a szülésznőt a folyosón, majd belépett egy kis vizsgálóba, ahol le voltak engedve a rolók, és egy nagy, számítógépszerű készüléket látott egy ágy mellett.

– Oda felakaszthatja a ruháit. Feküdjön az ágyra, mindjárt jön az orvos.

Sofie bólintott, felakasztotta a kabátját, és elkezdte levenni a csizmáját, miközben a szülésznő elhagyta a helyiséget. Az ágyon fekve felhúzta a blúzát, és kigombolta a nadrágját. Közben eltökélte, hogy felhívja a férjét, és megkérdezi, mi volt olyan fontos, hogy nem tud mellette lenni. De amikor a táskájáért nyúlt, az ajtó kinyílt, és belépett az orvos.

– Sofie Leander?

Sofie bólintott.

– Jól van, akkor lássuk… Kérem, forduljon oldalra, háttal nekem…

Sofie tette, amit mondtak neki, és hallotta, hogy az orvos kinyit egy nejloncsomagolást a háta mögött. Nem tudta pontosan megragadni, de volt az egész helyzetben valami, ami nem tűnt rendjén lévőnek.

– Petefészek-vizsgálatra jöttem.

– Hogyne, hogyne. Csak először elintézzük ezt – mondta az orvos, és nyomogatni kezdte a gerinccsigolyáit.

Majd hirtelen megszúrta a háta közepén.

– Várjunk csak! Mit csinál? Injekciót adott? – Sofie megfordult, és látta, ahogy az orvos a nadrágja zsebébe dug valamit. – Követelem, hogy mondja meg…

– Nyugodjon meg! Csak rutinvizsgálat. Ezek itt a maga cuccai? – Az orvos Sofie kabátjára és csizmájára mutatott, majd válaszra sem várva Sofie lábához rakta őket. – Nehogy megfeledkezzünk valamiről.

Nem ez volt az első alkalom, hogy Sofie petefészkét ultrahanggal nézték meg, és ami itt történt, az határozottan nem rutinvizsgálat volt. De hogy mi volt, azt még csak nem is sejtette. Csupán azt tudta, hogy nem akarja folytatni. Hogy ki akar menni. El az orvostól, ki a vizsgálóból. El a kórházból.

– Én most megyek – mondta, és megpróbált felkelni. – El akarok menni, hallja? – De a teste nem engedelmeskedett. – Mi folyik itt? Mit csinált velem?

Az orvos fölé hajolt, elmosolyodott, és megsimogatta az arcát.

– Nemsokára rájön.

Sofie tiltakozni akart, teli torokból sikoltani. De az oxigénmaszk, amelyet az orvos az arcára nyomott, elnyelt minden hangot. Mielőtt még bármit tehetett volna, az orvos kioldotta az ágy fékjét, és kitolta Sofie-t a vizsgálóból a folyosóra.

Bárcsak megkapaszkodhatott volna valamiben, és leugorhatott volna az ágyról, vagy szólhatott volna valakinek! De képtelen volt rá. Csak arra volt képes, hogy feküdjön, és bámulja a plafont, amelyen egymás után suhantak tova a fénycsövek.

Arcok. Mindenütt terhes nők és leendő apák. Szülésznők és orvosok. Mind közel és mégis távol. Nyíló ajtók. Lift. A többi utas hangja. A háta mögött bezáruló liftajtó. Vagy kinyíló?

Megint magára maradt az orvossal, aki egy dallamot fütyörészett, amelyet visszavertek a kemény falak. Csak ezt hallotta. És a saját lélegzését, amiről eszébe jutott a gyerekkori asztmája. Amikor kénytelen volt levegő után kapkodva abbahagyni a játékot, és teljesen tehetetlennek érezte magát. Most is tehetetlen és kicsi volt, és semmi másra nem vágyott, csak hogy elsírhassa magát. De még erre sem volt képes.

A sötét betonplafon fénycsövei megálltak, és Sofie látta, ahogy előbb a lábát, majd a felsőtestét átemelik egy hordágyra. „Nemsokára rájön”, ezt mondta az orvos. Hogyhogy nemsokára rájön? Csak arra a malmői plasztikai sebészre tudott gondolni, aki beadott valamit a pácienseinek, hogy ne állhassanak ellen, amikor megerőszakolja őket. De őt miért akarnák megerőszakolni?

Betolták egy mentőautóba, és Sofie elhatározta, hogy a hangokra összpontosít. A bezáródó vezetőoldali ajtóra, a felberregő motorra. Arra, ahogy elindulnak, és nyugat felé felhajtanak a Ringvägenre, aztán végigmennek a Hornsgatanon Hornstull irányába, majd a Liljeholmsbronon  át elhagyják a várost. Eddig gond nélkül tudta követni az utat. Rosszabb lett a helyzet, amikor addig köröztek egy körforgalomban, amíg teljesen el nem veszítette az irányérzékét.

Amikor nagyjából húsz perc múlva lefékeztek, lehettek akár újra a kórházban vagy bárhol máshol. Hallotta, ahogy kinyílik egy garázskapu, majd a mentő gurult pár métert, és a motor leállt.

Az ajtók kinyíltak, Sofie-t kihúzták és eltolták. Újabb fénycsövek kergették egymást a mennyezeten. Lassítottak, az orvos léptei visszhangot vertek a kemény padlón, majd elhallgattak. Kulcsok zörgése, sípoló hang, aztán egy villanymotor berregése.

Sofie-t egy sötét helyiségbe vitték, és úgy hangzott, mintha valami bezárulna mögötte. Felgyulladt egy éles fényű mennyezeti lámpa, egyenesen egy hosszú asztalra világított. Ablakot nem látott, ahogy azt sem, mekkora a helyiség. Csak a lámpát és az asztalt műszerekkel körülvéve. Közelebb tolták, és most már azt is látta, hogy az asztalt bevonták nejlonnal, és szíjakkal látták el, a közepétől kissé lejjebb pedig tízcentis lyuk tátongott rajta. Mellette egy fémasztal állt, rajta orvosi eszközök sorakoztak egy fehér törülközőn.

Sofie Leander csak most jött rá, mi folyik itt.

Amikor meglátta az ollókat, fogókat és szikéket, azonnal megértette.

Hogy miért hozták ide.

És mi vár rá.

Stefan Ahnhem: A kilencedik

Animus, 2018