Kultúra ismeretlen budapest

Uszodává, sportcsarnokká vagy óriásgarázzsá alakítottak volna két fővárosi vásárcsarnokot

Egyre kevesebb árus és vásárló fordult meg az épületekben, medencékre, stadionra és autógarázsra pedig már nyolcvan éve is szükség volt. Az ötleteket szerencsére hamar elvetették.

Az első pesti téglavető helyén létrejött disznó-, majd borjúpiacot Buda és Pest egyesítése után lassan elsöpörte a város robbanásszerű fejlődése: az 1871-ben II. Rákóczi Ferenc nevét felvevő teret bérházakkal építették körbe, a néhány pillanatig hajózható csatornaként megálmodott Nagykörút mentén pedig lassan megjelentek a mai lakóházak, valamint a látképet uraló, 1897-re megszülető vásárcsarnok, Rozinay István és Klunzinger Pál munkája.

A Rákóczi tér képe egy 1900-as évek elején született képeslapon / Fotó: Pest-Buda Árverezőház
A Nagykörút helyére tervezett csatornával Budapest egy csapásra Velencévé változott volna
Újlipótvárosból így akár gondolával is átruccanhattunk volna egy kávéra a New Yorkba!

Hasonló sorsra jutott Víziváros központi tere, a török kiűzése után a Felsővásártér nevet kapott terület is, melynek apró, talán a legendás nőcsábász, Casanova által is járt házai, illetve a XIII. századi romokon ötszáz évvel később épült Szent Anna-templom és kolostor tövében álltak meg a Pozsonyba, Bécsbe, illetve Nagyszebenbe tartó gyorskocsik. Az 1834-ben ágyúgolyó- és ágyúraktárat is rejtő katonai őrházzal is gazdagodott neve a Duna két oldalán lévő városok összeforrása után Bomba tér lett, fontossága pedig a következő évtizedekben sem változott, noha a csarnoképítési láz egyetlen budai eleme pesti társainál öt évvel később, 1902-re készült el.

A Bomba téri vásárcsarnok fotója egy 1907-ben postára adott képeslapon – a tér itt még igazi pusztaság, a képeslap hátoldaláról átnyúló felirat pedig tökéletes / fotó: Pest-Buda Aukciósház

Tervezésében Rozinay már nem vett részt, így a Fővám téri elődöt idéző épület terveit már csak Klunzinger szignózta.

Budán is járt a nők tömegének fejét elcsavaró Casanova?
A menyasszony elcsábításának történetét már száz éve mesélik a Duna két partján. De mi igaz belőle?

A csarnoképítési láz

A világvárossá válás fontos állomása volt a városba érkező friss árut a város szívében élő emberekhez eljuttató, az étkezéshez szükséges árut rejtő vásárcsarnokok építése: így született meg előbb a Fővám téri Nagycsarnok (1896), egy évvel később pedig megnyitották a kapuikat a Hold utcai, illetve a Hunyadi, a Rákóczi, a Klauzál és a Rákóczi téri óriások, melyeket fél évtizedes lemaradással követett a Bomba (1905-től Batthyány) téri testvér.

 

A város többi csarnoképülete ennél jóval újabb: a Tátra téri 1920-ban, az újpalotai 1974-ben, a Fehérvári úti 1977-ben (teljesen átépítve 2008-ban), a Lehel Csarnok pedig 2002-ben készült el.

A hosszú éveken át nyüzsgő embertömegeket látott csarnokok forgalma a húszas években – köszönhetően részben a gazdasági világválság hatásának, a kisebb piacterek és egyre jobban felszerelt, a vásárlók lakásairól sokkal előbb elérhető élelmiszerboltok elterjedésének, illetve a Széna téri piacnak – meglepő sebességgel csökkenni kezdett, olyannyira, hogy két épület, a főváros az átadásakor 690 árudát rejtő Batthyány téri csarnok

átalakításával születő sportcsarnok, jókora szervízzel rendelkező autógarázs létesítésén, vagy esetleg egy bérházcsoporttal való helyettesítés lehetőségén gondolkodott,

a 375 állandó és 55 ideiglenes standot magában foglaló Rákóczi térit pedig

az uszodává való átépítés, vagy a lebontása után egy modern úszóközponttal való helyettesítés réme fenyegette.

A főváros sportügyi bizottságának 1936. márciusának derekán tartott gyűlésén felbukkant sportcsarnok-, bérházcsoport- és uszodaépítési ötlet két héten át napi rendszerességgel tűnt fel a magyar lapokban: végigjárta a Magyarság, a Pesti Hírlap, a Népszava és a Pesti Napló hasábjait – sőt, még a kor legendás élclapja, a Borsszem Jankó április elsejei címlapjára is felfért –, aztán épp olyan hirtelenséggel tűnt el, mint ahogyan korábban megjelent.

in: Borsszem Jankó, 1936. április 1.

Nem ez volt azonban az első, a budai épületet érintő ötlet: a város vezetése másfél évvel korábban ugyanis már határozott arról, hogy azt sportközponttá alakítás céljával átengedi,

amikor azonban a szerződés aláírására került volna a sor, az OTT [Országos Testnevelési Tanács, 1913-1941] az ügylet megkötésétől visszalépett. Azóta a főváros nyitva tartja ugyan a mindössze husz-huszonöt árussal pangó vásárcsarnokot, de mindent elkövet, hogy azt végleg bezárja

– írja a Pesti Hírlap.

in: Pesti Hírlap, 1936. március 19.

Nem volt persze ez ennyire egyszerű történet: az ötletet először talán épp a Pesti Hírlap egy újságírója indította újra 1934. januárjában, kijelentve:

Ha valóban lehetetlen volna a mai pénzügyi nehézségek mellett a nagy csarnok megoldása, akkor sincs szükség arra, hogy a meglévő pénzt befektessük egy olyan kis csarnok megépítésébe, amely a sportolók egy szűkebb körét szolgálná és éppen ezért nem is lenne pénzügyileg kihasználható. Az amatőr birkózó versenyeknek nincs számottevő közönségük, évente legfeljebb két olyan vívóverseny van, amelyre nagyobb közönség kíváncsi, az asztali tennisznek is igen mérsékelt a közönsége, a tenisz nem kaphat helyet a csarnokban, a nagyobb közönséget vonzó nagy tornaünnepélyek számára is szűk volna a tervezett csarnok, maradna tehát egyedül az ökölvívás, mint közönségvonzó sport, ez pedig egyedül nem ad pénzügyi alapot. Ha valóban olyan égetően sürgős egy sportcsarnok, akkor igen olcsón lehet hozzájutni a Batthyány-téri felhagyott vásárcsarnokhoz, vagy akár a Nemzeti Lovarda csarnokához, amelyeket könnyen és igen kevés költséggel át lehetne alakítani ugyanarra a célra, amelyre a tervezett kis csarnok megfelelne.

Ugyanezen év karácsonya előtt néhány nappal a Sporthírlap számolt be a fejleményekről – Beszélnek a Sportcsarnokról a magyar sport téli hajléktalanjai az OTT palotájában című írásban a századelő sportlétesítményeinek egész sorát tervező Mattyók Aladár (1882-1960) által jegyzett tervről is szó esik:

“[…] Foglalkoztunk a Mattyók-féle tervvel. (Batthyány-tér…) Beszéltünk is a műépítésszel, mert volt néhány külön kívánságunk, melyeknek megfelelően ő módosította is a terveit. Mi fenntartás nélkül pártoljuk a tervet. Egyáltalán mindent pártolunk, amitől a sportcsarnok megvalósítása várható. Tudjuk, hogy ez a kis sportcsarnok nem tekinthető végleges megoldásnak, de jobb, mint a Műegyetem aulája, Persze, Európa-bajnokságokat a kis sportcsarnokban sem rendezhetünk. A vívósport népszerűségének növekedését várjuk a sportcsarnoktól. […] De jár-e majd Budára a birkózósport sok leendő híve?…
– Olyan szerencsétlen helyen épült, hogy mint vásárcsarnok nem felel meg a célnak – mondta Prém dr. is az előadásában a Batthyány téri épületről –, de a terv szerint egyébként is kívül megmaradna mai állapotában (üzletekkel), csak belül alakítanák át a sport céljaira. Kívül csarnok, belül sportcsarnok. Így is valami!…”

Mattyók Aladár (1882-1960)

A ma ismeretlenül csengő név a XX. század első felében sportszeretők tömegei számára volt közismert, hiszen Mattyók közel öt évtizedes tervezői pályafutása során olyan fontos épületekkel gazdagította az országot, mint a Millenáris Velodrom, a székesfehérvári, szentesi és parádi strandfürdő, az FTC és a BEAC pályája, de részt vett a Császár uszoda, illetve a nem csak a sport, de az építészet terén is kiemelkedően tehetséges Hajós Alfréd által tervezett margitszigeti Nemzeti Sportuszoda megszületésében is, sőt, hosszú időn át az FTC alelnöki tisztét is betöltötte.

A Nemzeti Sport alig öt hónappal később, 1935. áprilisában a megvalósulás felé vezető út újabb lépcsőfokáról számol be.

“A hely nem ideális, de megfelelő Az átalakítással vállalt rizikó a szövetségek szerint nem nagy”

– kiáltja az óriás betűkkel írt, figyelemfelkeltő cím alatti kétsoros összefoglaló, az írásból pedig az is kiderül, hogy a nézőtéren akár ötezer nézőnek is jutna hely, de a kisebb versenyek kedvéért egy ezer fős kisterem építése, illetve a nagyterem ideiglenes darabolásának lehetősége is megteremthető lenne.

in: Nemzeti Sport, 1935. április 26.

Az ötletnek 1936 tavaszán Homonnay Tivadar a korábban már bemutatott terveket is szülő gyűléseken tett indítványa adott újabb lendületet – derül ki a Pesti Napló néhány nappal később megjelent tudósításából, ami bevallja ugyan, hogy

“a sportcsarnok részére a főváros kijelölte az alkalmas területet a Thököly út és Aréna út sarkán”,

de mégsem veti el az esetleges csarnokátépítés esélyét.

in: Pesti Napló, 1936. március 25.

Nem volt azonban ilyen engedékeny az OTT elnöki tisztjét betöltő dr. Kelemen Kornél, aki a következő hónapokban sikeresen meggyőzte a tanács tagjait arról, hogy

“az átalakítás nagyon sok pénzbe kerülne és a vásárcsarnok még így sem lenne alkalmas, már csak azért sem, mert kiesik a városi forgalom középpontjából.”

A Batthyány téri épület hányattatásai ezzel ugyanakkor nem értek véget: egy évvel később, 1937. novemberében a Magyar Autóklub elődje, a Királyi Automobil Club (KAC) lépett akcióba. A “800 árusító helyre berendezett épületben mindössze 36 árust” felmutatni képes piactér kibérlése után 200 ezer pengőből autógarázst, autójavító műhelyet és szervízállomást alakított volna ki a falak között, hiszen

“Budapesten nincs olyan magángarázs, ahol a külföldi autocarok elhelyezhetők, különben is kevés a garázs, Budapest autós idegenforgalma pedig egyre emelkedik.”

– adta hírül a Pesti Napló. A tervet az illetékes bizottságok és a közgyűlés végül nem fogadta el, így a csarnokban a következő évtizedekben is csak élelmiszerek és virágok cseréltek gazdát.

in: Pesti Napló, 1937. november 21.

A stadion végül tényleg az Aréna (ma Dózsa György) és a Thököly út találkozásánál valósult meg: 1937-ben kiírták a pályázatot az 1896-ban rendezett első újkori olimpia óta vágyott sportcentrumra, a következő évben pedig megindult a gyakorlóépület – ma a Gerevich Aladár Sportcsarnok, korábban Nemzeti Sportcsarnok, majd Kiscsarnok – építése. Ennek átadására 1941. decemberében került sor, a Gerlóczy Gedeon által jegyzett terv megvalósítása a második világháború miatt azonban sosem kezdődött meg.

Uszodává, sportcsarnokká vagy óriásgarázzsá alakítottak volna két fővárosi vásárcsarnokot 8
Ilyen lett volna a Puskás Ferenc Stadion – feltéve, ha Magyarország háborús részvétele nem húzza keresztbe az álmokat

A fegyverek zajának elülte után, a rommá vált Budapesten azonnal felmerült a nemzeti sportközpont álma: új pályázatot írtak ki, melynek eredményeként 1948-1953 között Dávid Károly, Juhász Jenő és Kiss Ferenc tervei szerint megszületett a 2016-2017-ben néhány részlet kivételével lebontott Népstadion (2002-től Puskás Ferenc Stadion).

Ilyen is lehetett volna a Puskás Ferenc Stadion
Egy elfeledett, látványos terv, amit végül elsöpört a világháború.

Azóta több mint nyolcvan, fontos változásokkal teli év telt el, a két csarnok pedig még mindig áll, hozzájárulva Budapest építészeti sokszínűségéhez, noha a változások egyiküket sem kerülték el. A kisebb kárt a budai oldalon lévő szenvedte el: emeletéről a hetvenes években tűnt el a nagy budapesti virágpiac, alsó szintjére pedig szupermarket költözött. A Rákóczi téri épület 1988 májusában egy műszaki hiba miatt lángra kapott, és súlyosan megsérült. Lebontás helyett szerencsére felújították: a Hidasi György és Tokár György tervei alapján történt rekonstrukció egyben modernizálást is jelentett, így a vásárlók előtt 1991-ben újra kitárult kapuk mögött nagyobb standok, valamint egy élelmiszerboltnak otthont adó üzlethelyiség kapott helyet.

 

A Borsszem Jankó 1936. április elsejei számát, valamint a Független Budapest, a Magyarság, a Pesti Hírlap, a Nemzeti Sport, a Sporthírlap, a Népszava és a Pesti Napló vonatkozó írásait az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével értük el.

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik