Egy időben Rowan Atkinsont imádták a magyarok. Elsősorban persze Mr. Beanként ismertük és szerettük meg: az Angliában 1990 és 1995 között futó sorozatot nálunk még a kétezres években is bőven ismételték, az 1998-ban bemutatott nagyjátékfilmes feldolgozás pedig több mint 400 ezer mozinézőt érdekelt itthon.
De a Mr. Beannek vége lett, Atkinson pedig kidolgozott egy másik visszatérő figurát. Johnny English, a teljesen idióta és hasznavehetetlen titkos ügynök 2003-ban mutatkozott be, és rögtön népszerű lett, egy évvel az utolsó Pierce Brosnan főszereplésével készült James Bond-film után a közönség vevő volt a kémparódiára. A Johnny Englisht közel 300 ezren nézték meg itthon a moziban, 2011-es folytatását viszont kevesebb, mint feleannyian.
Nem véletlenül: az első rész erényeit együgyűen ismételgető és ezzel kiüresítő történet és a jól gyűlölhető főgonosz hiánya (John Malkovich pótolhatatlannak bizonyult) épp úgy a siker ellen dolgozott, mint a megváltozott korszellem. A Daniel Craig-féle James Bond-korszakban, illetve az új lendületet kapott Mission: Impossible-széria árnyékában
Minden jel arra mutatott tehát, hogy Johnny English végleg nyugdíjba vonulhatna.
Nem így alakult, én pedig nem tudom hibáztatni Atkinsont. A harmadik rész ürügyén sikerült összeszednie a pénzt arra, hogy lemenjen nyaralni a francia Riviérára, és egy elegáns Aston Martinban ülve vicces grimaszokat vágjon, az ilyesmit pedig mindannyian szívesen kipróbálnánk. Titkos ügynökként English eddig is anakronisztikus volt és most is az, a forgatókönyvben viszont utalnak rá, hogy az English által képviselt kémkarakter olyan kulturális érték, amelynek a továbbhagyományozására figyelni kell a megváltozott világban.
A címszereplő a történet elején egy kémiskolában tanítja a rejtőzködést, stílusos koktéliszogatást és fesztelen flörtölést, amíg az összes aktív brit tikos ügynök személyazonosságának váratlan leleplezése miatt vissza nem hívják a szolgálatba. Rajta kívül három idős ügynök fogható hadra – öröm látni egy röpke jelenet erejéig Charles Dance-t és Michael Gambont –, őket viszont az elképesztően ügyetlen English véletlenül felrobbantja. Úgyhogy végképp nem marad senki más rajta kívül, aki megmenthetné Angliát és a világot a rejtélyes, globális léptékű hackertámadásoktól.
A Johnny English újra lecsap virulens nagypapaként mutatja be a főhőst, a 63 éves Atkinson pedig valóban sokkal inkább emlékeztet egy hóbortos nyugdíjasra, mint akcióhősre. Jót tesz a filmnek, hogy a csajozást ezúttal nem erőltetik – Englishnek persze tetszik az Olga Kurylenko által játszott rivális kém, de valódi romantikáról szó sincs. Ehelyett maradnak a kortárs moziban ritkán látható burleszkmutatványok, amelyeknek egy része, például a véletlenül beszedett ecstasyval felpörgetett bulizás, fárasztó és a korábbi epizódokat ismétli. Máskor viszont azon kaptam magam, hogy régen látott ismerősként figyelem a szerencsétlenkedő Atkinsont, és az tényleg nagyon vicces, amikor VR-szemüvegben felszántja Londont, miközben azt hiszi, egy szobába zárva járja be a virtuális teret.
A néhány jól eltalált, Atkinson komikusi eszköztárára építő jelenet azonban nem kárpótol a legkopottabb sablonokból építkező, a meglepetésre vagy váratlan megoldásokra véletlenül sem törekvő forgatókönyvért, sem a sótlan és súlytalan ellenfél karakteréért. A mellékszereplők közül Olga Kurylenkónak az a feladata, hogy egy szép nőt játsszon el, ez sikerül is. Emma Thompson mint botcsinálta miniszterelnök az egyetlen színész a filmben Atkinsonon kívül, aki nagy kedvvel csinál bohócot magából, English segédje, az okos és szervilis Bough (Ben Miller) viszont egyetlen korábbi epizódban sem tűnt ennyire fölösleges karakternek.
A fő kérdés persze az, hoz-e bármi újdonságot az immár trilógiává terebélyesedő sorozatba a Johnny English újra lecsap. Újdonságnak nehéz lenne nevezni, de a készítők a régimódi titkos ügynök és a fiatal, öntelt techmilliárdos konfliktusára hegyezi ki a történetet, ezzel pedig ugyanazt a hangzatos marhaságot hangsúlyozzák, amit a Die Hard negyedik részében is hallhattunk: hogy a főhős „analóg” figura egy digitális világban. Nem érti a számítógépeket, okostelefonja nincs, de ha lenne, sem tudná feloldani a billentyűzárat.
A Johnny English harmadik része tehát primitíven, de hatásosan játszik rá az életünk egészen apró részleteiről is tudomást szerző internetes óriásvállalatokkal, a Facebookkal vagy a Google-lel szemben táplált félelmekre. A főgonosz nagyjából úgy néz ki, mint Mark Zuckerberg és olyan magabiztosan magyaráz, mint Elon Musk, egy paródiában pedig egyáltalán nem fontos, hogy a világuralom megszerzésére szőtt mesterterve egyébként egetverő butaság. Ez nyilván nem érdekli a célközönség tagjait, akiknek a Johnny English 3 reményt ad: nem baj, hogy nem értik az őket körbevevő digitális valóságot, most legalább kiröhöghetik azt és örvendezhetnek, hogy a lovagi páncélba öltözött (mert a „középkori”, internet előtti világot képviselő) főhős elnáspángolja a nagypofájú informatikus fiút.
Rowan Atkinson a karrierje során mindig ennek a folyton leszakadófélben lévő kispolgári közönségnek készítette a filmjeit. Azoknak, akik nagyjából olyan nyomasztó körülmények között élnek, mint a kibolyhosodott zakójú Mr. Bean, és akik nevetés közben elégtételt érezhetnek, amikor Johnny English véletlenül felgyújtja a fine dining éttermet a Riviérán. A Johnny English újra lecsap meglehetősen ötlettelen film és a humora is másodlagos frissességű, de alkotói pontosan tudják, kiket akarnak szórakoztatni és megvigasztalni ebben a bonyolult világban.
Johnny English újra lecsap (Johnny English Strikes Again), 2018, 88 perc, értékelés: 5/10
Kiemelt kép: Fotó: UIP-Duna Film
