Egy lépést sem tettek még, és a tervük máris dugába dőlni látszott, mert a bokrokkal és fákkal benőtt hátsóudvaron, ahonnan nyaktörő mutatványukra indulni akartak, éjfél körül megjelent egy nő. Kerekes locsolócsövet húzott maga után, lecövekelt a pázsit közepén és húsz percen át áztatta őket, miközben a férjével, a bátyjával vagy a szeretőjével társalgott, aki elő sem bújt a sötétből, csak a dörmögése és fel-felparázsló cigarettája árulta el, hogy valahol a nő háta mögött, a kertre nyíló kapuboltozat alatt támasztja a falat. Előbb a füvet, aztán a magas tűzfal tövében a bokrokat, ahol elrejtőztek, majd megint a füvet, és megint a bokrokat, miközben be nem állt a szája. „Albertiné meghalt. A kutyája, az a behemót korcs, az meg azóta vonyít. Hallod? Így ment egész nap. Hoztál szalonnát a makarónihoz?” Amikor hatodszor vagy hetedszer verte végig a fejüket és a hátukat a magas ívben aláhulló vízsugár, amikor már az alsógatyájukból is facsarni lehetett a vizet, amikor már a fogukat csikorgatták, és kevésen múlt, hogy el nem árulták magukat, akkor a nő végre elzárta a csapot.
– Mára ennyi – mondta határozottan. – Elégedettek vagytok, drágaságaim?
Megragadta a csörlő fogantyúját, és a feltekert locsolót maga után húzva eltűnt a lépcsőház torkában. Miután a férje, szeretője vagy bátyja is elnyomta a falon az utolsó cigarettáját – a parázs szikraesőként hullott alá a fekete semmibe –, végre megmoccanhattak. Szitkozódva felegyenesedtek, és eldöntötték, hogy nem mondanak le a tervükről, nekivágnak csuromvizesen is. Kicsavarták a trikójukat, aztán az építési állványzaton felmásztak a tetőre, hogy a kémények, antennák, villámhárítók közt, a kéményseprők gyilokjáróin eljussanak az utcai oldalra, ahonnan sziklamászó kötélen ereszkedtek alá a szomszéd ház egy emelettel alacsonyabban fekvő lapos tetejére, onnan pedig egy másik kötélen tovább, arra a kis erkélyre, ami a negyedik emelet magasságában egy kislány szobájába nyílott.
Langyos május volt, a fejükre mégis kötött sapkát húztak, hátukon üres hátizsák lötyögött. A szobában babák, mackók, plüsskutyák serege állt sorfalat a vetett ágyon, őrizve a meghittséget, ami azután is sértetlen maradt, hogy a két férfi behatolt az erkélyajtón, és nem tört szét egész idő alatt, míg a lakásban voltak, de még azután sem, hogy távoztak, csak egy héttel később hullott darabjaira, amikor az elkerekedő gyerekszem észrevette a szőnyegen a lábnyomokat és az ajtó üvegébe vágott kerek nyílást.
A szoba keskeny volt, alig fértek egymástól. Az ággyal szemközti falon négy, hóval borított hegycsúcs fényképére hullott a holdvilág. Az egyik férfi tekintete elidőzött a képeken, és mielőtt tovább indultak volna, beljebb a homályban úszó lakásba, visszafordult az erkélyajtóhoz. Nem lépett ki a holdfényre, csak állt a sötétbe húzódva, és elbámult a kémények fölött a távolba, ahol a János-hegy égre rajzolódó fekete kúpján fehéren derengett a kilátótorony megvilágított épülete. Eszébe jutott egy régi éjszaka. vaddisznó éjszaka Fekete fatörzsekre, zörgő avarra, száraz ágak barna roppanására. Már lefelé jöttek, amikor a vaddisznók fújtatva vágtak át az ösvényen. Csörtettek, duhogtak, a szemük villogott a sötétben. elfelejtettem nem tudom ki volt megijedt kapaszkodott majd letépte a dzsekimet minden eltűnik? valahol minden létezik? párhuzamos világok örök időben miért arra emlékszem, amire emlékszem?
– Mi lesz már?
A gyerekszobában nem nyúltak semmihez.
*
Öt hónappal később, egy esős, októberi délelőtt Ábrahám Attila csomagot kapott. Nem kis erőfeszítésébe került, hogy a felbontásával megvárja a feleségét, mert a csomagolópapíron a feladó helyén is a saját nevét látta. A méretéhez képest meglehetősen nehéz csomagot küldője barna ragasztószalaggal ragasztotta le, és cukorspárgával is átkötötte. Csak a legkisebb gyerek ért haza kora délután. Ahogy belépett a lakásba, a kislány egyből a konyhába ment, sarkukra hágva lerúgta cipőit, táskáját a kőre dobta, kimarkolt a hűtőből egy fasírtot, és rágcsálni kezdte. Rápillantott az asztal közepére helyezett csomagra, majd a mosogató csapját megnyitva egy poharat félig eresztett vízzel, a csapot gondosan elzárta, kortyolt, a poharat letette a mosogató peremére, aztán az egyik székre térdepelve az asztalra könyökölt, és percekig vizsgálgatta a madzag csomózását anélkül, hogy egyszer is hozzáért volna. két dupla halász meg egy csúszó nyolcas tengerész vagy mászó kötötte nem picsafüst bocsánat nem mondtam ki Lili mondta gondolni sem szabad fingot jelent? hegymászó? akkor nekem küldte? Felegyenesedett, és a táskájáról meg a cipőiről megfeledkezve fél lábon a szobájába szökdécselt.
Emma öt óra körül ért haza, tíz perccel azután, hogy ismét zuhogni kezdett. Nem bosszankodott, még örült is, hogy elkapta a zápor: legalább gyorsan lezuhanyozik. A szigetről jött, ahová kiküldetéseinek napjait leszámítva hetente kétszer futni járt. Mindig jó atléta és jó táncos volt, a Margitszigeten pedig huszonhárom éves kora óta futott, azóta, hogy az örökfogadalom letétele előtt kilépett az Isteni Szeretet Leányainak apácarendjéből. Ahogy belépett az előszobába, már fel is hangzott a kiáltása.
– Senki élő emberfia nem bújik meg valahol ebben a sárkánybarlangban?
Azért nem medve-, róka- vagy oroszlánbarlang, mert a madzagcsomók terén komoly szakértelmet mutató kislány kívánságára esténként most épp azokat a meséket vették sorra, amikben sárkányok szerepelnek, lányokat rabolnak és tartanak fogva a várkastélyukban, mígnem végül a nyalka vitézek, deli legények és furfangos királyfik levagdossák a fejüket. De ők, és ez is a kislány ötlete volt, nem úgy olvasták a meséket, ahogy szokás, hanem átalakították a történeteket, hogy mindig az üldözött sárkányok győzzenek.
A kiáltásra senki sem válaszolt. Az asszony kinyitotta az esernyőjét, letámasztotta az előszoba kövén, majd a lányáéhoz hasonló, gyakorlott mozdulattal lerúgta a cipőjét, és felakasztotta az esőkabátját. Mire a konyhába ért, a férje is előkerült a belső szobák egyikéből, és a kislány is előbújt az odújából.
– Mit hoztál?
Emma a csomagra meredt.
– Miért érzem azt, hogy ez a küldemény nem hiányzott a boldogságunkhoz?
A mosogatóhoz lépett, elvette a pereméről a poharat, kiöntötte belőle a vizet, aztán elöblítette és a szárítóra tette. Megfordult. Beszédes pillantást vetett az elhagyott táskára és cipőre, mire a gyerek a tekintetével jelezte, hogy tud róluk, és nincsenek elhagyva. A férje várakozón nézett rá, így hát vállat vont, és bólintott.
– Bontsuk ki. Mi mást tehetnénk?
A kislány úgy helyezkedett, hogy kettejük közt, az asztalfőn, a lehető legközelebb kerüljön a csomaghoz. A férfi elővette a zsebéből bicskáját, kinyitotta, elvágta a madzagot, aztán a pengével végighasította a doboz élein a ragasztószalagot. Ahogy lefosztotta a papírt, egy sportcipő sötétkék doboza bukkant elő. Az ismeretlen feladó alapos volt: a csomagolás alatt is áttekerte szigetelőszalaggal a dobozt. Ahogy Ábrahám letette, a nyitott bicska halkan koppant az asztalon. A dobozban százmillió forint volt.
Száraz Miklós György: Osztozkodók
Scolar 2018
Kiemelt kép: MTVA/Bizományosi: Faludi Imre
