Máté Gábor és Horvai István 2003-ban végzett színészosztálya szerencsénkre még mindig tartja magát az egykori megállapodáshoz: mint 2007 óta minden nyáron, idén is színre vitték az osztály egyik tagjának élettörténetét Máté rendezésében. Fenyő Ivánra került a sor, aki egyrészt a kiemelkedően sikeres csapatnak is talán a legismertebb tagja, másrészt viszont évekkel ezelőtt kiszállt a közös nyári projektből. Ha jól tudom, volt némi bizonytalankodás azzal kapcsolatban, hogy Fenyő visszatérjen-e a róla szóló előadásban, ám végül nem vett részt benne (hogy ez az osztály vagy Fenyő döntése volt-e, arról ellentmondó pletykák terjednek).
Szóval kapunk egy fenyőivántalan előadást Fenyőről, ami nemcsak azt jelenti, hogy a színész nem szerepel benne, hanem azt is, hogy éppen az a személyesség hiányzik az idei produkcióból, ami annyira meghatóvá és viccessé tette az előzőeket. Hogy ne menjünk vissza nagyon: tavalyelőtt Mészáros Béla meztelenedett le teljesen a közönség előtt, vállalva, hogy osztálytársai kiteregetik a rá nem valami jó fényt vető csajozós sztorijait, a tavalyi előadás legerősebb szála pedig arról szólt, Vajda Milán miként élte meg apja halálát. A bátorság és őszinteség, amivel kitették magukat a placcra, súlyt és mélységet adott ezeknek az előadásoknak, miközben az önironikus humor könnyeddé és szórakoztatóvá tette őket.
Ezzel szemben idén szinte csak külső nézőpontból szemléljük a főhőst, a jelenetek túlnyomó többsége arról szól, hogy az osztály többi tagja milyennek látja Fenyőt. Ezt pedig röviden úgy foglalhatjuk össze, hogy jó nagy seggfejnek. Az egyik első jelenetben a Czukor Balázs által alakított – pontosabban karikírozott – Fenyő egy mobilon mutatja a többieknek a róla és húgáról készült gyerekkori videót, amit alapanyagnak szán az előadáshoz. Számára arról szól a felvétel, hogy az apja nem figyelt rá eléggé, csak a húgára fókuszált, a többiek (köztük Máté Gábor, akit irtó viccesen jelenít meg Dömötör András) azonban nem fogadják el ezt az értelmezést, Fenyő nárcisztikusságának bizonyítékát látják a gesztusban. A jelenet kevésbé szól Fenyőről, mintsem a többiek rá adott reakciójáról: micsoda hülye ez az Iván, képtelen valami igazit mutatni magából. Ez az attitűd végigvonul az előadáson, ami által az válik ironikus csattanóvá, hogy valójában a többiek azok, akik nem tudnak valami igazit mutatni nekünk Ivánból.
Felépítésében az előadás követi a hagyományokat: a színész szakmai és magánéletének fontosnak ítélt, kiragadott pillanatait elevenítik fel a jelenetek, zenés betétekkel tarkítva. Egy meghallgatás keretei közé helyezve és ezzel a valóságtól még egy lépéssel eltávolítva megjelenik többek közt Fenyő és Jordán Adél kapcsolata (veszekednek, Fenyő persze nárcisztikus seggfej – íme a visszatérő téma), egy túl hosszúra nyúló jelenetben egy kamuguru (Dömötör András) elmeséli Fenyő hollywoodi kudarcát a Bőrnyakúakkal – megint másodkézből, külső nézőpontból kapjuk csak a sztorit –, Máthé Zsolt szokás szerint kiválóan énekli az ironikus magyar dalszövegekkel átformált slágereket, és néhány családi jelenet is akad.
Ez utóbbiak elvben a legszemélyesebbek, és feltehetően Fenyő elmesélésein alapulnak, mégsem igazán erősek. A Járó Zsuzsa által megformált anya figurája annyira nincs kidolgozva, hogy karikatúrának is kevés, és amikor igazán groteszkbe kellene fordulnia a családi viszonyoknak, például, mert Iván húga csak havonta egyszer, egyetlen órára engedi találkozni anyját és bátyját a gyerekével, nem történik meg ez az elemelkedés, a jelenet súlytalan és viszonylag érdektelen marad.
Mindezekkel együtt az előadás sokszor nagyon vicces, emlékezetes pillanat például, amikor Jordán Adél átvedlik saját anyjává, Lázár Kativá, akit Fenyő guru ismerősei éppen készülnek egy távoli országból valamiféle telepatikus kapcsolat segítségével meglélekműteni, és az is ül, amikor Iván és apja (Dömötör András és Vajda Milán) hosszabb időre egy buddhista kolostorba látogatnak, Iván a puritán körülményekkel szembesülve először seggfejbe megy át (naná), később viszont az összhang szép pillanata születik meg apa és fia között. De társai nem olyan nagyvonalúak Fenyővel, hogy sok ilyet megengednének neki.
A leghangsúlyosabb vonal végig az élcelődés marad Fenyő spirituális életének megnyilvánulásain, amit Kálmán Eszter látványtervező egyszerű, de hatásos vizuális eszközökkel jelenít meg: mindenki fehérben játszik, egy idő után a színpadon levő székeket is beborítják fehér lepedőkkel, és egy damil segítségével levitáló kávéskanalat is kapunk. De az előadás akkor kezd igazán érdekessé válni, amikor egy-két jelenetben túllép azon, hogy „röhögünk a hülye szektáson”, és felcsillan valami mélyebb tartalom: hogy hogyan érint egy közösséget, amikor az egyik tagja elkezd olyan módon viselkedni, amivel a többiek nem tudnak mit kezdeni.
Ezt kellett volna sokkal alaposabban kibontani, és elszakadva a felszínes Iván-szkeccsektől mindenkinek megtenni a saját személyes vallomását arról, hogy számára mit jelent Fenyő és az ő átalakulása. Mert ha már Fenyő nem meztelened(het)ett le ebben az előadásban, a többiek feladata lett volna ezt megtenni. Nyilván nem csak a próbafolyamat rövidsége miatt nem került erre sor, ebből az előadásból leginkább az derül ki, hogy osztálytársai nem nagyon tudnak mit kezdeni ezzel az egész helyzettel, nincs meg- és feloldás. És végül is legalább ezt őszintén beismerik.
Borítókép: Dömölky Dániel
