Cat Stevens életviteléből hiányoztak a nagy botrányok, mégis rangos társaságba került, a poptörténelem legendás megtérői közé, akik vallási okokból kiszálltak a popbizniszből, így Little Richard és Bob Dylan is. Igaz, később mindhárman újrakezdték. De ilyen tudatos karrieröngyilkosságot, mint Stevens, egyikük se követett el, talán csak Syd Barretté említhető az övével egy lapon, aki a szépreményű Pink Floyd ünnepelt frontembereként fordított hátat a zenélésnek – igaz, ő nemcsak a zeneiparból, hanem a világból is kicsekkolt, és visszavonultan élt élete hátralévő évtizedeiben. Stevens története szerencsére egyáltalán nem ilyen szomorú, de semmiképpen sem tartozik a szokványos popsztár-életutak közé.
Steven Demetre Georgiouból Cat Stevens
Cat Stevens Steven Demetre Georgiou néven született 1948. július 21-én: apja (George Michaeléhez hasonlóan) ciprusi görög volt, anyja svéd, ő maga viszont Londonban született, az anyanyelve már az angol volt, tizenévesen a Beatlesért és Buddy Hollyért rajongott, és tizenévesen nemcsak gitározni tanult meg, de már dalokat is írt. Nem volt még húszéves, amikor felfedezték, és megjelent az első lemeze, a Matthew and Son című dala pedig gyorsan ismertté tette. Akkor már a Cat Stevens nevet használta („Nem tudtam elképzelni, hogy létezne ember, aki bemenne egy lemezboltba, hogy szeretné azt a Steven Demetre Georgiou-lemezt” – mondta később), macskának egy barátnője nevezte el. Beütött a hírnév: szűnni nem érő turnézás következett, éjszakázással, bulikkal, alkohollal, meg minden egyébbel, és ennek meg is lett a böjtje.
1969 elején TBC támadta meg a legyengült szervezetét, és válságos állapotban került kórházba, ahol tényleg az életéért kellett küzdeni. A betegségből való felépülése hónapokat vett igénybe, végül majdnem egy teljes évre kiesett a mókuskerékből, és ez mélyreható változásokat indított el benne. Egyrészt innentől számítva kezdte foglalkoztatni a spiritualitás: „Ahogy a kórházban feküdtem, orvosokkal és nővérekkel körülvéve, fontos kérdés merültek fel bennem: Mi lenne, ha most meghalnék? Mi történne velem?” – mondta évtizedekkel később. Ekkor még a buddhizmusban kereste az utat, és rászokott a meditációra és a jógára. Sőt, innentől kezdve az egészségére is odafigyelt, véget ért a rock and roll életforma: „Vegetáriánus lettem, és mindenhová egy bőröndnyi vitamint és ételkészítményt vittem magammal.”
De mindegyiknél fontosabb változás, hogy a kényszerű szünet után Stevens zenei világa is megújult: szakított felfedezőjével és producerével, a nagyzenekaros, barokkpopos hangzást favorizáló Mike Hursttel, és a folkos, lecsupaszított, akusztikus gitáros dalokban találta meg az igazi hangját. Ennél jobb aligha történhetett volna vele, hiszen a hetvenes évek legelején az érzékeny énekes-dalszerzők elözönlötték a listákat – Joni Mitchell, James Taylor, Carly Simon (vele pár hónapot járt is) és a fiatal Elton John mellett Cat Stevens is a legnépszerűbbek közé tartozott.
Stevens ráadásul a másik tehetségét is megvillanthatta, hiszen eredetileg grafikusnak készült, és néhány lemezének ő tervezte és rajzolta a borítóit, így a Tea for the Tillerman és a Teaser and the Firecat című sikeralbumain. Mindeközben a dalszövegeire is hatott a spirituális megújulása, elmélyültebbek és filozofikusabbak lettek, Stevens pedig a korszak legsikeresebb előadói közé tartozott. Hogy akkor miért van mégis, hogy sok olvasónak vélhetően már semmit nem mond a neve? Egyrészt az introvertált személyisége miatt, másrészt több dalát mások vitték sikerre, harmadrészt pedig Cat Stevens meghalt. Helyette pedig a világ megismerte Yusuf Islamot.
Cat Stevensből Yusuf Islam
1976-ban egy nap ugyanis Malibunál úszott az óceánban, amikor visszafelé nagyon erős áramlattal találta szemben magát. Akárhogy tempózott, csak távolodott a parttól, és rá kellett jönnie, hogy a saját erejéből nem fog tudni kiúszni. „Már semmi erőm nem maradt” – mesélte három éve a Rolling Stone-nak. „Semmi másban nem bízhattam már, csak Istenben. Sosem kételkedtem a létezésében, de addig nem imádkoztam, mert látszólag minden rendben volt az életemben. Ez viszont élet-halál kérdése volt.” Felajánlotta hát a teljes és feltétel nélküli hűségét Istennek, ha az megsegíti, mire hirtelen egy erős hullám kisodorta a parthoz. (Valami azt súgja, láthatjuk még ezt a jelenetet egyszer egy életrajzi filmben.) Az élmény hatására még jobban megerősödött benne a spirituális érdeklődés, és a buddhizmustól az asztrológián át az okkultizmusig belefúrta magát mindenbe, ám az igazi lökést a Korán adta, amit a testvérétől kapott ajándékba.
„Ez még bőven azelőtt történt, hogy az iszlám a lapok címoldalára került volna nálunk. Még az iráni forradalom is odébb volt, és úgy éreztem, valami lenyűgöző és hatalmas titokra akadtam” – mondta az énekes, aki két éven belül áttért, és a Yusuf Islam nevet vette fel. A zeneiparral minden kapcsolatot megszakított, felmondta a szerződéseit, eladta a hangszereit, és még a szerzeményei után járó jogdíjak közül sem vette fel azokat, melyeket az „Istennek nem tetsző” dalai után kapott (ez nagyjából az életmű 40 százaléka), hanem jótékony célra fordította azokat. Yusuf egyébként is nagyon konzervatív muszlim közösségbe került, és innentől kezdve az életét (és zenei tehetségét) Allahnak szentelte. Olyannyira, hogy nem is érdekelte, mi történik a popzenében: „Homályos fogalmaim voltak Madonnáról, az MTV-ről, Michael Jacksonról, de egyáltalán nem érdekeltek. Számomra az utolsó jó lemez Stevie Wonder 1976-os albuma volt”. Helyette inkább muszlim iskolákat alapított Anglia-szerte, jótékonysági akciókat szervezett a háború és éhínség sújtotta övezetekben élők javára.
Aztán az iszlám kezdte egyre csúnyább arcát mutatni a nyugati világnak, és amikor Khomeini ajatollah fatvát (halálos kiközösítést) mondott ki az indiai születésű brit íróra, Salman Rushdie-ra, Yusuf is állást kellett, hogy foglaljon, ő pedig sajnos meg is tette. 1989-ben egy egyetemi vitaestre hívták meg, és miután a megbízhatóan rosszindulatú brit bulvársajtó úgy tolmácsolta a szavait, hogy azokból úgy derült ki, támogatja a fatvát, jókora botrány lett. Másnap ugyan egy közleményben tagadta, hogy helyeselné Rushdie megölését, ez az ügy a mai napig kíséri. Nehezíti a helyzetét, hogy Yusuf utána egy tévéműsorban is szerencsétlen kijelentéseket tett, ő viszont váltig ragaszkodik ahhoz, hogy sosem támogatta a fatvát, és az újságok kiragadták a kontextusból a szavait. Mindenesetre tanult az esetből, azonnal elítélte a 2001. szeptember 11-i támadásokat, és mindenkit arra kért, ne a terroristákkal azonosítsák az iszlámot.
Ettől még akadtak problémái a választott vallása miatt: 2004-ben az amerikai hatóságok megtagadták tőle, hogy belépjen az ország területére, amikor azért utazott volna az USA-ba, hogy az egyik dalát feldolgozni készülő Dolly Partonnal talákozzon. Yusufot azzal gyanúsították, hogy terrorista szervezeteket támogatott volna, de szerinte ez nem volt igaz, hanem egyszerűen tévedés történt. Mindenesetre két évvel később már gond nélkül beutazhatott az Egyesült Államokba, indoklást viszont azóta sem kapott. Viszont a Sun és társai kaptak az alkalmon, és gond nélkül leterroristázták a zenészt, végül helyreigazításban kellett elnézést kérniük. Volt egy másik helyreigazítással végződő ügye is: akkor azzal vádolták meg, hogy nem hajlandó szóba állni olyan nőkkel, akik nincsenek lefátyolozva, de ez sem bizonyult igaznak.
Cat Stevens ÉS Yusuf Islam
Na de mi dolga lett volna a zenének hátat fordító, hithű muszlim Yusuf Islamnak a country nagyasszonyával Amerikában? Igen, az évek folyamán fokozatosan megenyhült az álláspontja, és már nem zárkózott el teljesen a zenéléstől, noha ez egy darabig csak vallásos zenékben merült ki. Valamikor már az új évezredben a fia hazahozott egy akusztikus gitárt, és Yusuf, amikor már mindenki aludt, óvatosan a kezébe vette, és megkereste az F hangot: „Már nem emlékszem, milyen dalt játszottam, de amikor befejeztem, sírva fakadtam.” Egy darabig csak titokban játszott, de az afganisztáni és az iraki háborúk hatására úgy érezte, a világnak szüksége van Muhammad Alin kívül még egy nem veszélyes muszlim hírességre, hiszen rajtuk kívül „a többi híres muszlim az politikus, zsarnok vagy terrorista volt”. Úgyhogy vett egy nagy levegőt, elhagyta a művésznevéből az Islamot, és Yusuf néven újra koncertezni kezdett, 2006-ban pedig 28 év után újra lemezt jelentetett meg, méghozzá ahhoz hasonló dalokkal, amilyenekkel a világ megismerte.
Fanatikus muszlimok ezért azzal vádolták, hogy magának az iszlámnak is búcsút intett, de erről szó sem volt, és szerencsére nem ők voltak többségben: „Sok muszlim jött oda, hogy kezet foghasson velem, és megköszönték, hogy képviselem őket, mert azt szeretnék, hogy a közvélemény olyan békés muszlimokat lásson, mint amilyen én vagyok.” Ma már azt is belátja, hiba volt, amikor neofita buzgóságában radikálisan megszakított minden kapcsolatot a korábbi életével, és úgy gondolja, elég lett volna csak a tényleg tiltott dolgokat elhagynia belőle. Yusuf Islam azóta is szorgalmasan koncertezik és új dalokat is ír. A legutóbbi albuma tavaly jelent meg, The Laughing Apple címmel, és ez az első, ahol újra visszahozta régi művésznevét: Cat Stevens / Yusuf néven jegyzi.
Szép lassan visszatért hát a zeneiparba, melyből negyven éve annyira elege lett, sőt, most már egy jó ideje engedélyezi újra azt is, hogy dalait filmekben, tévéműsorokban használják – előtte ugyanis húsz évig ehhez sem járult hozzá. Lehet, hogy valakinek semmit nem mond a Cat Stevens név, de kizárt, hogy ne hallotta volna valamely dalát pár filmben, vagy ne ismerné legalább a Wild Worldöt (akár Maxi Priest, akár a Mr. Big, akár más előadásában). Ezek a dalok valószínűleg túlélték volna azt is, ha Cat Stevens soha nem tér vissza a világi örömök közé, de azért mindenkinek jobb, hogy mégis így történt.
Borítófotó: Chris Walter/WireImage
