Mint arról mi is beszámoltunk, a napokban végigszaladt az interneten egy cikk Ben Blum tollából, mely azt állítja, hogy a stanfordi börtönkísérlet – melyet azóta is szakmai alapvetésként emleget a szociálpszichológia – nemes egyszerűséggel csalás. A szerző érveit hangfelvételekkel támogatja, hosszú cikkében a médiaérdeklődéstől megrészegült csalónak állítja be Philip Zimbardót, a kísérletet pedig túl régóta fennálló tévedésnek. Bár igazságot tenni biztos nem mi fogunk, azért megkérdeztünk a témában egy szakmabelit is, most pedig megérkezett a fő érintett válasza is a témára.
Philip Zimbardo tizenkilenc oldalas hivatalos cáfolata nem tipikus rutinközlemény: bevezetés, hipotézis, érvelés és konklúzió van benne, mint egy tisztességes tudományos szövegben. A professzor hat fő pontban foglalja össze mindazt, amit Blum vádjairól gondol, és ami fontosabb, ami szerinte cáfolja a szerző állításait.
Az őrök befolyásolását – ami Blum cikkének fő érve, ehhez prezentálta a hangfelvételt is, amelyben az egyik kísérletvezető eligazítást tart a börtönőr-szerepben lévő résztvevőknek arról, hogy legyenek kemények – Zimbardo végső soron elismeri, szerinte egyértelművé tették a börtönőröknek, hogy meg kell tenniük mindent, hogy a börtönhelyzetet ténylegesen valóságosnak érezzék a fogvatartottak. Ám kiemeli, hogy azt nem adták a szájukba, hogy ehhez milyen módszereket használjanak, azt a börtönőrök maguk találták ki, a rabok között szerveződött zendülés letörése után pedig még kegyetlenebbek lettek.
Ehhez kapcsolódik a cáfolat második pontja is, mely kiemeli, hogy a kísérletben bemutatott kegyetlenkedések jóval túlmutattak azon, hogy a börtönőrök megfeleljenek Zimbardo és társai kérésének, hogy tartsák fenn a börtön látszatát: Blum cikkében megszólal az egyik egykori börtönőr-résztvevő, és azt állítja, hogy ő gyakorló színészaspiránsként csak szerepet játszott, ugyanakkor Zimbardo rámutat, hogy az, hogy a megszólaló a kísérlet idején nem adott elég ételt a raboknak, vagy saját szórakoztatására megalázta őket, messze túlmutat a kemény őr imidzsén, és szándékos kegyetlenkedésként értelmezhető.
Blum cikkének másik fontos megszólalója egy egykori fogvatartott-szerepben lévő résztvevő, bizonyos Doug Korpi, aki annak idején a hírekben is sokat emlegetett látványos összeomlást produkálta, amely nagyban számított a kísérlet korai lezárásában. Blum cikkében Korpi lényegében azt állítja, hogy csak szimulálta az összeomlást, ám Zimbardo úgy érvel, hogy ez már Korpi sokadik változata az eseményekről. Zimbardo kiemeli, hogy az összeomlás a többi rabra is kihatott, és Korpi is nyilatkozott olyat, hogy valóban fogságban érezte magát. Korpi kiemelését a kísérletből Zimbardo egyik kollégája, Craig Haney döntötte el, Zimbardo pedig cáfolatában arról ír, hogy bár ő sem volt biztos Korpi őszinteségében, egyetértett Haneyvel abban, hogy jobb, ha elengedik.
Zimbardo negyedik pontjában Blum azon állításával vitatkozik, miszerint Zimbardo egyik kutatótársa, Carlo Prescott 2005-ben A stanfordi börtönkísérlet hazugsága című írásában elhibázottnak és hamisnak nevezte a kísérletet. Zimbardo szerint az említett írást nem Prescott jegyzi, csak felhasználták a nevét, a szöveg valódi szerzője Michael Lazarou forgatókönyvíró, aki megorrolt Zimbardóra, amiért nem ő kapta a kísérletből készült film megírásának lehetőségét.
Blum azt is érvként hozza fel a kísérlet ellen, hogy egy BBC-műsorban évekkel később nem sikerült reprodukálni a klasszikus kísérlet eredményeit, az őrök kezdtek kiborulni, sokan ott is hagyták a kísérletet, a rabok pedig felülkerekedtek a börtönőrökön. Zimbardo ellenérve, hogy aligha lehet tudományos kutatás eredményeként fogadni el a kérdéses tévéműsorban történteket, hisz semmilyen olyan feltételnek nem felel meg, mint egy szigorú szabályok szerint működő kísérlet, ráadásul a résztvevőkre biztosan hatással volt az is, hogy tudták, filmezik őket, és amit csinálnak, azt ország-világ látja majd.
Zimbardo utolsó pontjában Blum azon érvei ellen foglal állást, miszerint a kísérlet eredményeit azért nem klasszikus szakmai folyóiratokban publikálták először, mert ezzel akarták elkerülni az ilyenkor óhatatlanul felmerülő szakmai kritika lehetőségét. Zimbardo azonban azt állítja, hogy azért egy nem szigorúan szakmai lapban, hanem a Haditengerészeti Kutatási Hivatal folyóiratában jelentették meg először a kísérlet eredményeit, mert a hivatal támogatta a kísérletet, és a támogatás fejében elsőséget kértek az eredmények publikálásában. Zimbardo kiemeli továbbá, hogy azzal együtt, hogy több nem szakmai felületen is megjelentek, hogy szélesebb közönséghez jussanak el, később klasszikus tudományos folyóiratokban is helyett kapott a börtönkísérlet. A cáfolat későbbi részében Zimbardo részletesen ír is arról a metódusról, amelyen keresztül a kísérlet eredményeit érvényesnek és hitelesnek fogadták el.
Zimbardo mindezek mellett kiemelte azt is, hogy a kísérlet teljes dokumentációját szabadon hozzáférhetővé tette a Stanford Egyetem archívumában, és más helyeken egyaránt. Emellett kiemeli, hogy Blum vádjaival szemben sem a stanfordi börtönkísérletnek, sem egyetlen szociálpszichológiai kutatásnak – melyek többnyire azzal foglalkoznak, hogyan hatnak a rendszerszintű metódusok és szituációk az egyénre – sem célja, hogy az egyéni felelősséget megkérdőjelezze, tetteink miértjeinek ismerete nem ment fel a felelősségvállalás alól. Szerinte
Zárásként Zimbardo három olyan témát említ, amivel szerinte hozzájárult a pszichológiai fejlődéséhez, és amely három témához a stanfordi börtönkíérlet eredményei adták az ötletet, ezek: a szégyellősség megértése és “kezelése”, az időperspektíva alkalmazása az életminőség javításában és a traumakezelésben, valamint a heroic imagination projekt, amit Zimbardo nálunk is átültetett a gyakorlatba a Hősök Tere projektben, erről bővebben itt írtunk.
Zimbardo azzal zárja sorait, hogy kijelenti, minden hibája ellenére is hisz abban, hogy a börtönkísérlet kiérdemelte helyét az emberi viselkedés megértésében.
Kiemelt kép: 24.hu / Bielik István
