A világ városait jórészt évszázadok, vagy épp évezredek egymásra rakódó épülettömegei – így például Athén, Róma, vagy épp Budapest – alkotják, ezáltal pedig sokszor igen bonyolult úthálózattal rendelkeznek. Ötezer évvel ezelőtt az egyiptomiak azonban rájöttek arra, hogy egy tömegeknek otthont adó település igenis lehet elegáns, sőt, rendezett is: így született meg az Óbirodalom első fővárosa, Memphisz, az ötletet pedig az azóta eltelt időben rengeteg más település esetében is adaptálták. Így születtek meg az olyan fővárosok, mint a zseniális Oscar Niemeyer által megálmodott Brazíliaváros, Újdelhi, Washington D.C., vagy épp a kazahsztáni Asztana.
Nem mindenki gondolkodott azonban ennyire nagy méretekben, sőt, Magyarországon is találkozhatunk hasonló településekkel – ezekhez elég csak a szocializmus évtizedeiben apró falvak összevonásával, vagy épp a semmi közepén született Dunaújvárosra, Tiszaújvárosra, Kazincbarcikára és Tatabányára gondolnunk.
Ugyanígy született meg 1970-ben a csernobili atomkatasztrófa következményeként 1986 tavaszán egy szempillantás alatt lakatlanná vált város, Pripjaty is, melynek ötvenezer lakója közül a legtöbben nem széledtek szét véglegesen a szélrózsa minden irányába, hiszen a túlélők egykori lakóhelyüktől közúton mindössze hetven kilométerre új város nőtt ki a földből:
A Szovjetunió bukása előtt mindössze három évvel, 1988. március 26-án átadott Dnyeper-parti város építésében a környező szovjet tagköztársaságok is részt vettek, így az Örmény Szocialista Szövetséges Tanácsköztársaság, az Azerbajdzsáni SZSZK, az Észt SZSZK, a Grúz SZSZK, a Lett SZSZK, a Litván SZSZK, az Oroszországi SZSZK és természetesen a területet adó Ukrán SZSZK is.
Az építésben segítő városok / fotó: Megancstarr
A különböző építészek munkái ennek megfelelően élesen elkülönülnek egymástól, és mindegyikük az adott területre jellemző építészeti jegyeket hordozza magán, az egész mégis képes volt összeállni egy rendezett utcahálózatú, a XXI. századi igényeket megcélzó várossá, ahol mindent egyetlen célnak rendeltek alá:
Az egészségügyi központ épülete / Fotó: Megancstarr
A ma huszonötezer fős, a katasztrófa idején kapott sugárzás miatt nagy számban daganatos megbetegedésekkel küzdő lakosság nyolcvan százaléka a szocializmus nagyvárosaira jellemző panel-, vagy épp társasházakban él, ötezer embernek azonban saját családi ház is jutott.
Fotók: Szlavutics és Megancstarr
Az életminőség azonban minden igyekezet ellenére sem hozta az elvárt szintet, a dolgokat pedig nehezítette, hogy az itt élők döntő többsége továbbra is az erőműben, jól megszokott munkakörében dolgozott, nem gondolva arra, hogy az egyszer bezárhat. Így is történt: a II. blokk 1991-es, az I. blokk 1996-os, illetve a III. blokk 2000-es leállítása, majd ezt követő leszerelése hirtelen megszüntette az addig tisztes megélhetést biztosító munkahelyek jó részét, az életszínvonal pedig gyorsan zuhanni kezdett.
Az itt élők a katasztrófa utáni napokban elhunyt családtagjainak emlékfala / fotó: Megancstarr
A lakók mindezek ellenére is megpróbálnak a felszínen maradni: Ukrajnában itt a legmagasabb a születési arány, illetve a legalacsonyabb az átlagéletkor, hiszen a
Az ukrán kormány az erőmű adta lehetőségek eltűnése után felzárkóztató, illetve a munkaerőpiacon való érvényesülést segítő programokat indított, mindennek ellenére a lakosság lassan elszivároghat majd a városból: a 2014-es népszámlálás óta már legalább ezerötszázan már a költözés mellett döntöttek, példájukat pedig még többen követhetik majd.
A vasútállomás váróterme / fotó: Megancstarr
Az atomerőmű felé pedig még ma is minden nap indulnak vonatok.
