Vilmányi Benett: Könnyebb volt, amíg nem mondta senki, hogy tehetséges vagyok

A Terápiáról akárki írt, mindenki szuperlatívuszokban beszélt az alakításáról Zsolt szerepében.

Ez nagyon jól esik, segít is. Szándékosan nem keresek rá, de átküldik barátok, családtagok, és jó is volt így, könnyebben elfogadtam és feldolgoztam azt az élményt, hogy ez jó lett, vagy, mondjuk, nem lett rossz.  Amikor csak én láttam, otthon, egyedül, ijesztő volt, művinek láttam. Meg kellett szoknom. Aztán elengedtem.

Hozott ez a szerep mást is az interjú-felkéréseken kívül, munkát például?

Akik hívtak, nem hivatkoztak a Terápiára. De nem is bánom! Amikor tavaly elvállaltam minden munkát, amire felkértek, még nem tudtam, hogy ez ennyire durva fizikailag meg mindenhogy. Most, hogy közeleg a premier, három napja teljesen kivagyok, nem is eszek, le vagyok fogyva, konkrétan rosszul vagyok.

Beteg?

Dehogy, csak izgulok.

Ennyire?

Ennyire. Néha úgy érzem, az én felelősségem minden, mintha miattam nem menne tovább az egész. Nem képes fejlődni, nem lendül tovább és ennek én vagyok az oka. Ez nagyon rossz.

Pedig még terápiára is elment.

Nem emiatt és ezzel ott kevésbé foglalkoztunk. Ráadásul most a premier miatt nem is jut rá időm.

A rendezők előszeretettel kérik fel suttyó, rosszfiús szerepekre. Van ennek bármilyen valóságalapja? Rossz gyerek volt például?

Semmi. Legfeljebb annyi, hogy fociztam sokáig. De ez sem a suttyóságot hozta, inkább olyan, máig ható fegyelmet adott, ami szerintem pont, hogy egy kicsit gátol is sok mindenben. Nem tudom, miért jönnek ezek a rosszfiús szerepek. A Terápiában Zsoltnál sem a közös pontokat kerestem. Nagyon jó találkozás volt egyébként ez, minden együtt, Attila – Gigor Attila, a Terápia harmadik évadának egyik rendezője, a szerk. – a figura, a szöveg. A forgatáson egyszerűen helyzeteket játszottam, azt meg nyilván úgy – hiszen Magyarországon ezt a színészeti módszert tanuljuk –, hogy valamilyen személyes élményből dolgoztam.

Hogy nézett ki a közös munka?

Gigor Attila egy vizsgafilmben látott, a Fehér farkas címűben, és a miatt hívott be castingra. A forgatások alatt az Örkény Színházban lepróbáltuk a jeleneteket, aztán élesben a forgatáson az egyik nap az egész részt felvettük az én irányomból, és másnap átfordultunk a másik irányra, Mácsai Pálra. Nagy könnyebbség volt, hogy ennél a sorozatnál tudtunk kronológiai sorrendben haladni. Elindultunk az első résztől, és mentünk végig a hetedikig.

Tehát együtt dolgoztak folyamatosan, nem kellett, teszem azt, egy üres kamerához beszélni?

Nem, és ez fontos is. Az megtörtént, hogy Mácsainak el kellett mennie, de még nem fejeztük be a részt. Akkor beült a rendező és vele dolgoztam tovább. Csakhogy egy felvétel elég volt ahhoz, hogy lefújja az egészet. Így nem működött.

Mikor jött az ötlet, hogy szerepelni akar?

Olyan tizenkét éves koromban, amikor öcsém és egyik barátja elkezdett zenélni a pincénkben, valamennyire én is tudtam gitározni, és mindig hívtak, hogy menjek le. Valahol ott kezdődött. Aztán sokáig zenekarban zenéltem.

És most mi a helyzet a zenével?

Most egyáltalán nem fér az életembe a zenekar. A zenélés igen, mert dalokat írok, és azt nem tudom abbahagyni. Azok íródnak.

Ezeket a dalokat most ki játssza el?

Senki. Én, a szobámban.

Hiányzik?

Persze. De most erre nincs idő.

Megbánás?

Hullámzó. A színészi munka sokszor elkeserítően nehéz. Olyankor azon gondolkodom, vajon ez szükségszerűen hozzátartozik-e ahhoz, hogy valami igazán jót csináljak. Legtöbbször arra jutok, hogy nem.  Hiszen a nagy kedvenceimről, akik még csak nem is színészek feltétlenül, azokról nem tudom elképzelni, hogy így megviselődnének, mint én. Azt érzem, hogy egyre több és több terhet raknak rám. A színházi munkában elvárják tőlem, hogy folyamatosan magas szinten teljesítsek és rá is kényszerítenek. Ez nagyon fárasztó és néha egyszerűen nem bírom.  A filmezés valahogy más, de nem tudnám megmondani, hogy miért.

A színház hogy jött?

Mielőtt tizenhárom éves koromban Sopsits Árpád A hetedik kör című filmjébe beválogattak, meg sem fordult a fejemben a színészet. Focista akartam lenni, vagy zenész. A foci valószínűleg kikopott volna, az élsportnak van egy olyan mocskos oldala, amit talán mindenki sejt, korrupció, satöbbi… semmi kedvem sem volt hozzá. Akkor jött a Sopsits filmje, onnan a továbbtanulás, Vörösmarty Mihály Gimnázium, a dráma tagozat, és először ott találkoztam a színházzal.

Ott is ennyire felzaklatta a szereplés?

Nem, az még tök jó volt. Akkor még nem mondta senki, hogy jó vagyok vagy tehetséges, és én sem gondoltam magamra így, és valahogy könnyebb volt e nélkül. Én ezt élvezem, ez nekem jó – kb. ennyit gondoltam az egész színházról.

Ott romlott el az egész, amikor valaki azt mondta, hogy tehetséges?

Hülyén hangzik, de igen.

Mi a konkrét katasztrófa-forgatókönyv, ami ilyenkor pörög a fejében?

Nincsenek konkrét, megfogalmazható gondolatok és félelmek. Két lehetőség van: az egyik, hogy amikor ennyire izgulok, az azt jelenti, hogy ez fontos nekem. A másik meg az a pánik, amit akkor érzek, amikor már valami az egyik próbán sikerült és a következőn meg nem tudom megugrani. Ezt nehéz feldolgozni.  Vannak, akiknek ez nem probléma, elengedik, megcsinálják úgy, ahogy kézre esik, én viszont szeretek úgy gondolni magamra, mint aki nem szokta feladni közben.

Önnel kapcsolatban – meg mindenkivel, aki így van – mindig kiemelik, hogy elsőre felvették a színművészetire. Ez számít bármit az egyetemen vagy később?

Egyáltalán nem. Statisztikailag sem nagy dolog: a mi osztályunk fele így került be. Ez nem is téma, annyi, hogy aki sokszor felvételizett, annak több vicces története van. Ennyi.

És most már itt van az egyetem vége.

Igen, most fogok végezni, hogy diplomával vagy anélkül, azt még nem tudom. A nyelvvizsgán sok múlik, szakdolgozatot kell írni, és monodrámát kell csinálni. Ez a vizsga. Aztán most már hál’ istennek azt is tudom – eddig ez nem volt biztos –, hogy a jövő évadra a Radnótiba szerződök, ott két új bemutatóm lesz, és forgatok is.

Tehát most egyelőre színész lesz, és nem rocksztár.

Áh, nincs kedvem dönteni. De most már nincs kérdés, jövőre színháznál leszek, megtanulok nem tönkremenni, és akkor biztos jó lesz. Talán később csinálhatom majd mindkettőt, a zenélést és a színházat együtt, csak ilyenkor, amikor ennyi minden van, nehéz elképzelni.

A forgatások kapcsán: a Színművészetin sokáig nem igazán készítették fel a színészeket a filmes munkákra. Van már ebben változás?

Nagyjából nálunk kezdődött, és éppen ezért szerintem nem volt valami nagy siker. Elmaradtak órák, csúsztak a diplomafilmek vagy másfél éveket… Azzal a kényszerességgel, amit én a sportban tanultam, nekem teljesen elképzelhetetlen az, hogy így dolgozzak.

E helyett inkább újabb és újabb szerep, most a Pesti Magyar Színház Balta a fejbe című darabjának főpróbahete van, ezért ez a mostani nagy izgalom. Mit lehet tudni erről a darabról?

Ez egy III. Richárd-parafrázis, vagyis annak indul, de van benne egy kis Hamlet is, egy krimi-szál is, és közben mégis nagyon shakespeare-i az egész. Versben van írva, nagyon jó humorral. Az is jó, hogy a szerző kicsit elválasztja a generációkat előadásmódban is, az idősebbek mondanak nagy tirádákat, miközben a hétköznapi nyelvezet, a szleng is versben van. Látványos lesz, és azt remélem, hogy hatásos is.

Ezt követően jön egy darab a beszláni túszdrámáról.

Igen, azt is próbáljuk már, a Jurányiban lesz a nyáron. Két gyerek, egy fiú meg egy lány, akik megélték az eseményeket, monológ-szerűen, de egymásnak is beszélve játsszák el azt, ami történt. Ez egy ifjúsági előadásnak megírt színdarab egy dokumentumfilm alapján, kicsit könnyebb is a filmhez képest, de azért így is épp elég nehéz. Erős anyag, drámai, remélem, nem kerülünk majd a saját hatásunk alá. Ezen kívül más az évadban már nincsen, csak a monodráma az egyetemre. Ezt Sartre Egy vezér gyermekkora című műve alapján átdolgozva, Zsámbéki Gábor iránymutatásával csinálom meg.

A színházcsinálás nem színészi oldala is vonzza?

Persze. A nyáron összeállítok valamit, amit aztán megrendeznék, de az írásra is gondoltam már. Valójában minden érdekel, és majdnem minden jobban, mint a színészet. Csak azt mondták, hogy ebben vagyok jó.