Kultúra

Az utolsó gitárhős is behódolt a digitális sátánnak

Inkei Bence
Inkei Bence

rovatvezető. 2018. 03. 24. 20:00

Jack White talán az egyetlen a nemzedékéből, aki még tényleg a képregénybe való rocksztár excentrikus életét éli, pedig úgy tűnt, ő is túl van már a zenitjén. Vajon a most megjelent új lemezén, melyen szakított egy sereg szokásával, rá tud cáfolni azokra, akik szerint megöregedett?
Korábban a témában:

Bármennyire is nem a gitárosokról és a régi vágású rocksztárokról szólnak ezek az évek, Jack White mindent megtesz, hogy még ne legyen teljesen kiüresedett fogalom a rocksztár napjainkban. Eleve ő az egyetlen, aki elmondhatja magáról a 21. században, hogy írt egy olyan gitárriffet, amit tényleg mindenki ismer, és futballmeccseken éneklik a szurkolók világszerte. White ráadásul kezdettől fogva azzal vétette észre magát, hogy készséggel belebújt a múltban élő ember szerepébe: olyan vállaltan divatjamúlt zenei stílust karolt fel, mint a blues; nyilvánosan leszólta a hiphopot, és még szigorúbb volt azokkal a zenészekkel szemben, akik digitális eszközökön rakják össze a dalaikat (pedig ez ma már gyakorlatilag mindenki más rajta kívül). Ő az az ember továbbá, aki büszke rá, hogy nincs mobiltelefonja, és van egy saját bakelitlemez-nyomó üzeme is, néhány hete pedig azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy kitiltotta az okostelefonokat a koncertjeiről.

Ez a Jack White most meg jelentkezett egy olyan albummal, amely látszólag teljesen szembemegy mindazzal, amit eddig lehetett róla tudni. Nem elég, hogy White rappel is a lemezen, és korábban hiphop-előadókat is kísérő zenészeket gyűjtött maga köré, de sokkal megdöbbentőbb, hogy behódolt a sátánnak, és életében először hátat fordított az analóg stúdiótechnikának, és megtanulta kezelni a Pro Tools nevű zeneszerkesztő programot. Sőt, ezúttal még a régi, márkás gitárjairól is képes volt lemondani, és sokkal ócskábbakon játszott, mert ez a szokatlan helyzet inspirálta. A Boarding House Reach ráadásul abban is változást jelent White pályáján, hogy most először nem a hagyományos szerkezetű dalok, hanem az egymás mellé pakolt groove-ok, ritmusképletek, vagy fura hangzások izgatták.

Mindez akár azt is mutathatná, hogy White radikálisan újított, vagy legalábbis saját magához képest valami forradalmi lépést tett volna, pedig nem: akármi is a véleményünk a lemezről, pontosan illeszkedik White-hoz, az excentrikus gitárhőshöz, mert egy nehezen befogadható, kísérletező szándékkal született albumról van szó, gyakran elidegenítő digitális effektekkel és dalokon belüli stílusváltásokkal – de igazából semmi olyat nem hallhatunk, amihez hasonlóan ne találkozhattunk volna valamelyik korábbi lemezén, vagy éppen a számos mellékprojektje keretében. White nem tud kibújni a bőréből, ugyanaz a bluesos alapú rockzene lesz a végeredmény, csak kicsit felrázta az alapanyagokat, és ahogy több kritika is rámutat, hallhatóan jól érzi magát, ha mondhatunk ilyet, igazi örömzene ez. A tényen viszont nem változtat, hogy Jack White valójában ugyanaz a konzervatív zenész maradt, akinek ismertük, és aki a szövegeiben például most azon dühöng, hogy a mai fiatalok csak az okostelefonjaikat meg a kütyüiket bújják, meg túl sok tetoválásuk van.

Nagyon ritka, ha egy tényleg nagy zenészt pont a csúcson láthatunk koncertezni – nekem Jack White-tal pont megadatott ez a szerencse. 2003 tavaszán, hetekkel azután, hogy megjelent a talán legjobb White Stripes-lemez, az Elephant, rajta a világhódító Seven Nation Armyval, Bécsben láttam őket, egy nem is túl nagy klubban. A White Stripes pont azzal az albummal nőtte ki magát igazi nagy zenekarrá a sok garázsrock-retroegyüttes közül, a koncerten pedig Jack és a dobos Meg White elképesztő energiával játszották a bluest punkos energiával megküldő, egytől egyig hibátlan számaikat, és akkor bizony nehezen gondoltam volna Jack White-ról, hogy egyszer egy Joe Satrianiba oltott Santana lesz belőle, pedig a 2010-es években egyre inkább hozzá kellett szokni ehhez. Pedig tényleg fura, hogy miután White megjelentette az első szólólemezét, a Blunderbusst 2012-ben, ugyanazok az emberek kezdtek itthon is rajongani érte, akik egy évtizeddel korábban még halál komolyan azon élcelődtek, hogy Meg White nem tud dobolni.

A White Stripes tényleg forradalmi volt – már amennyire még forradalmi lehetett bármi is a rockzenében a kétezres években: nem is csak azért, mert addig képtelenségnek tűnt, hogy egy gitár, dob felállású zenekar komolyabb sikereket arasson (még a lemezkiadójuk is arról akarta meggyőzni őket, hogy vegyenek be egy basszusgitárost), hanem mert csupa régi stílushoz nyúltak: blues, country, klasszikus rock, garázsrock. Ezekhez kellett egy zseniális dalszerző és vízionárius, mint Jack White, aki ezeket az alapanyagokat a punk energiájával felturbózva olyan számokat írt, amelyek betaláltak a fiataloknál, és emellett mindenre saját maga felügyelt, a fellépőruhák színétől kezdve a zenekar image-éig. Sokáig azt se lehetett tudni, hogy mi a valódi neve, és hogy Meg tényleg a húga-e vagy inkább a felesége. A White Stripes már befutott zenekar volt, mire egy lap kiderítette, hogy az utóbbi, csakhogy a szokásokkal ellentétben itt a férj vette fel a feleség családnevét, a White-ot (Jack White valódi neve ugyanis John Anthony Gillis, Megtől pedig ugyan 2000-ben elvált, de a munkakapcsolat még egy évtizedig megmaradt).

Ahogy a White Stripes hírneve nőtt, úgy lett Jack White-ból a médiában is gyakran szereplő figura, akit leginkább öntörvényű zseniként ábrázoltak: akkor is, amikor feleségül vett egy modellt, Karen Elsont, és akkor is, amikor a White Stripeshoz hasonlóan detroiti Von Bondies énekesét felismerhetetlenre verte – erről egyébként most is azt mondta a Rolling Stone interjújában, hogy máig nem bánja: „Johnny Cash is csinált ilyeneket, meg Sid Vicious és Jerry Lee Lewis”. De minden bulvárhír dacára White elsősorban zenész maradt, aki folyamatosan zenélt: amikor a White Stripes kezdett kifogyni a lendületből, megalakította előbb a Raconteurs nevű szupergrupját, majd később a Dead Weathert, úgyhogy folyamatosan dolgozott, és nem jelentett törést a pályáján a White Stripes feloszlása sem. Olyannyira, hogy egy évvel később, 2012-ben megjelent az első szólólemeze, a Blunderbuss, amely az addigi legkönnyebben befogadható dalait tartalmazta, de ettől még nem volt retrós jellege a lemeznek, sajnos azonban a két évvel későbbi Lazaretto unalmas és öreges lett, White pályája során először.

Talán ezért is érezte úgy, hogy most váltania kell, bár White azt állítja, ebben a legnagyobb szerepe Chris Rocknak volt, aki egyszer azt mondta neki: „Senkit nem érdekel, hogyan csinálod” – utalva White legendás ragaszkodására az analóg stúdiótechnikához, ezzel pedig álmatlan éjszakákra és töprengésre késztette White-ot. „Bárcsak ne mondta volna ezt, mert ez folyamatosan ott kísértett utána. Az egész művészi kreativitásomat erre építettem. De igaza van, mert tényleg kurvára nem érdekel senkit. Még a zenészeket sem” – fakadt ki a már idézett interjúban White, aki végül életében először rávette magát, hogy számítógépen dolgozzon. És kiderült persze az is, hogy White-nak korábban sem volt gondja a hiphoppal, hanem csak azért szólt be a műfajnak, hogy ellentmondhasson, és hangszeres zenészként egyébként is ki kellett állnia valahogy a mindent elsöprő digitális diktatúrával szemben.

A Boarding House Reach viszont legjobb esetben is egy egyenetlen lemez: egy-két jól sikerült dal akad ugyan rajta, helyenként viszont kifejezetten idegesítő, akárcsak az, amikor White szövegel éneklés helyett, több számnak meg egyenesen félkész jellege van, mintha White-nak csak egy ötlete lett volna, a többivel meg már nem törődött, inkább csak dzsemmelgetett. Az mindenképpen dicséretes, hogy ennyi év után megpróbálkozott valami radikálisan újjal, de ettől még az látszik, hogy White-ot vagy egy hosszúra nyúlt alkotói válság sújtja, vagy egyszerűen már elmúltak az idők, amikor érdemes volt remekműveket várni tőle, ő egyébként is van annyira öntörvényű, hogy a legkevésbé sem izgatták az elvárások soha. Ha pedig most hosszú kongaszólókhoz és félbe maradt funk-groove-okhoz van kedve, akkor az isten sem fogja lebeszélni róla.

Az mondjuk White javára válik, hogy sokkal izgalmasabb figura a legtöbb idősödő gitárhősnél, és egyáltalán nem úgy néz ki, hogy túl a negyvenen benőne a feje lágya. A mostani interjúból kiderült róla például, hogy rövid sprintekkel tartja karban magát a futópadon, mert szerinte a természet erre nevelte az emberiséget. Vagy az, hogy furcsaságokat gyűjt: egy illinois-i elmegyógyintézet lakóinak feljegyzéseit és rajzait tartalmazó füzetet a harmincas évekből, Frank Sinatra fiatalkori jogsiját, Al Capone börtönben lejegyzett kottáját (a legendás gengszter tényleg tudott kottát olvasni), az új lemez záródala is ezen alapul (azt már korábban elárulta, hogy hobbija a kitömött állatok gyűjtése). White már azt is megengedheti magának, hogy többé sose nősüljön meg (gyerekei anyjától, Karen Elsontól öt éve vált el): „Művészként nagyon nehezen tudok a hétköznapi dolgokkal foglalkozni” – indokolja, helyette továbbra is éli az elvarázsolt zseni életét, noha mint láthatjuk, idővel azért ő is kész kompromisszumokra. Igaz, mobiltelefonja még mindig nincs.

Borítófotó: RICK DIAMOND / GETTY IMAGES NORTH AMERICA / AFP

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.