A tökéletes szülő illúziója
A modern szülőségről hajlamosak vagyunk úgy beszélni, mintha végtelen lehetőség állna rendelkezésünkre, és ez bizonyos értelemben igaz is. Soha ennyi információ nem volt elérhető arról, hogyan támogassuk a gyermekünk fejlődését, hogyan kommunikáljunk vele, hogyan építsünk biztonságos kötődést vagy teremtsünk egészséges családi környezetet. Csakhogy a lehetőségek sokszor észrevétlenül elvárásokká alakulnak.
A mai szülő már messze nem egyetlen szerepnek próbál megfelelni. Legtöbb esetben dolgozik, fenntart egy háztartást, figyel a párkapcsolatára, próbál pénzügyileg kiszámíthatóan működni, esetleg idős hozzátartozót ápol, miközben igénye van rá, hogy jelen legyen a gyermeke életében, érzelmileg elérhető maradjon, és még arra is figyeljen, hogy közben önmagából se veszítsen el mindent. Ezek külön-külön sem egyszerű feladatok, együtt pedig könnyen olyan érzést keltenek, mintha az ember állandóan késésben lenne, futna a feladatai után ezernyi elvárással a vállán.
A szülői bizonytalanság nem feltétlenül a gyermektől érkezik
A „jó szülő” fogalma az elmúlt évtizedekben jelentősen átalakult. Ma már ritkán elég azt mondani valakire, hogy gondoskodó vagy felelősségteljes. A jó szülő sokak fejében egy rendkívül összetett figura lett: tudatos, fejlesztő szemléletű, türelmes, reflektív, jól kommunikál, következetes, közben rugalmas, és lehetőleg minden helyzetben nyugodt marad ‒ összességében mindentudó és tökéletes.
Ehhez társul az a sajátos jelenség, hogy a szülők ma folyamatos összehasonlítási helyzetben élnek. Korábban legfeljebb a közvetlen környezet szolgált mintaként, ma viszont egyetlen görgetéssel több tucat család hétköznapjaiba látunk bele – vagy legalábbis annak gondosan megszerkesztett változatába. Ennek az egyik következménye, hogy sok szülő akkor is elégtelenséget él meg, amikor objektíven jól működik a család. A bizonytalanság nem feltétlenül abból fakad, hogy valami hiányzik, hanem abból, hogy mindig látunk valaki, akinél minden jobban működőnek tűnik.
Mi történik, ha a gyerekek értékelik a teljesítményünket?
Az Erste gyereknapra készített kisfilmje erre a kérdésre épít fel egy egyszerű, de pontos helyzetet. A történet egy munkahelyi teljesítményértékelésből indul ki, ám a fordulat ott érkezik, amikor kiderül: az értékelésbe még valakik bekapcsolódnak: a gyerekek.
Míg a felnőttek gyakran órákban, szervezésben, programokban és jelenléti mutatókban gondolkodnak, a gyerekek sokkal kevésbé rendszerezik így az élményeiket. Nekik gyakran azok a hétköznapi pillanatok maradnak meg, amelyeket a szülő észre sem vesz: egy közös nevetés, egy esti beszélgetés, egy váratlan figyelem vagy az, hogy valaki tényleg meghallgatta őket. Ez nem felmentés a szülői felelősség alól, nem azt jelenti, hogy ne lenne fontos fejlődni. Inkább emlékeztető arra, hogy a gondoskodás nem mindig ott látszik, ahol mérni próbáljuk.
Talán csak más mérőszámokra lenne szükségünk
A szülőség valószínűleg mindig együtt jár majd azzal az érzéssel, hogy lehetett volna még jobban csinálni. Ez részben abból fakad, hogy egy olyan feladatról van szó, amelynek nincsenek egyértelmű visszajelző rendszerei, megoldási képletei. De talán érdemes néha megállni annál a kérdésnél is, hogy kitől várjuk ezeket a visszajelzéseket. Mert könnyen lehet, hogy miközben kívülről próbáljuk megfejteni, elég jók vagyunk-e, azok, akiknek a legfontosabbak vagyunk, már rég megadták a választ – csak nem olyan formában, amit értékelésként megszoktunk.
Mit tehetünk?
Lehet lazítani azon az elképzelésen, hogy minden szeretetnek látható teljesítményként kell megjelennie. Már néhány apró szempont is sokat segíthet:
- ne minden napot értékeljünk, hanem hosszabb időszakokat
- különítsük el a gyerek valódi igényeit a külső elvárásoktól
- legyen olyan idő, ami nem fejlesztő és nem produktív
- időnként kérdezzük meg a gyereket: mi volt ma a legjobb?
