Akkor végzett a Színművészeti Főiskolán, amikor a mesét kicsik és nagyok úgy emlegették: Flórika és a Farkas (magyar–brazil 3:1). Vagy amikor – hogy Tahi Tóth László kedvenc játékát idézzük – Gulyás István döntőt vívott a Roland Garros salakján. S abban az évben – 1966-ban – olyan filmeket mutattak be sorra, mint az Apa, a Hideg napok, az Egy magyar nábob / Kárpáthy Zoltán. Meg a Ranódy-rendezte Aranysárkány. Amelyben már szerepelt. Akárcsak főiskolásként egy évvel korábban a Szerelmes biciklistákban. Várkonyi Zoltán osztályának fiataljait – Káldy Nórát, Voith Ágit, Huszti Pétert, Kovács Istvánt – egyhamar ismertté tette a mozi, és Tahi Tóth nem is szakadt el a mozgóképtől, még a József Attila Színházban is Páger Antal híres filmszerepeinek egyikét, a Tamburást játszotta, mielőtt tavaly kórházba vitték, súlyos műtétre.
Nem akármilyen agyat operáltak. Kedves játszótársa, Lukács Sándor szerint Tahi Tóthot Várkonyi mindenekelőtt azért fedezte fel, mert groteszk humorával, akár drámai alakításaiban is fellelhető szatirikus karakterével szinte megelőzte korát. Az abszurd annyira jelen volt az életében, hogy minden ízében exhibicionista pályája ellenére introvertált, zárkózott, magának való embernek ismerték. (E paradoxonnal amúgy nincs egyedül a színművészek között.) Maga mondta egy interjúban:
Mindig is gátlásos voltam, sem az általános iskolában, sem a gimnáziumban nem álltam ki szavalni.”
Rendhagyó látásmódjának első diadalát Romain Weingarten A nyár című darabjában aratta: a Tomanek Nándor társaságában megszemélyesített macskák felfuttatták a Pesti Színház korabeli szezonját. Nagy dobása volt örökös játszóhelye, a Vígszínház 1973-as trouvaille-jában, a Képzelt riportban, a Bolha a fülbe című bohózat dadogós Camille-jaként, Csurka Házmestersiratójának Herceg Pistájaként, valamint Csehov Platonovjának címszereplőjeként. A kritika így szólt:
Tahi Tóth László Platonovja a teljes azonosulás magasiskolája. A színész ennek a gazdag jellemnek egyetlen vonásával sem marad adósa.
Sokunknak így sem volt más, mint – ha már Albertékkel kezdtem – egy fiú a térről, Bujtor Istvánnal, Harsányi Gáborral együtt. Figyelem: abban a Szász Péter-filmben olyan kolosszusok is játszottak, mint Darvas Iván, Latinovits Zoltán!
Már megint a mozi… Volt Willy Loman is Dustin Hoffman magyar hangjaként, és magas, szőke férfi felemás cipőben Pierre Richard interpretátoraként. Mi nem volt? Végigjátszotta a Szent István körúti teátrum utóbbi ötven esztendejét – ki tudja, hányszor adta Dvornicseket, a lakájt Molnár Ferenc Játék a kastélyban című remekében, amely színdarab a színdarabban –, s nemhogy kvartettből trióvá fogyatkozott Halász, Kern és Lukács, de mostantól a Vígszínház sem ugyanaz, mint volt fél évszázadon át.
A Harmincéves vagyok című musicalben arról énekelt, hogy „furcsa zaj a csend, furcsa hang a csend”. Meg azt is dalolta:
Halkan járok lépteim fölött.
Sosem volt ily fájdalmas a groteszk.
Hegyi Iván
Fotó: Zih Zsolt / MTI
