A századfordulón a tömegszórakoztatásra hirtelen óriási igény mutatkozott: milliók nyüzsögtek a millenniumi kiállítás pavilonjaiban, illetve járták be a hetvenezer négyzetméteres alapterületű Ős-Budavárát, melyet egy csapatnyi török, illetve a minaret tetejéről óránként éneket kezdő müezzin tett még korhűbbé.
A közönség kenyérre és cirkuszra vágyott, az Opera, illetve a fényűző mulatók azonban az emberek jó része számára elérhetetlenek voltak, így a főváros eldöntötte: az egykori Tisza Kálmán (ma II. János Pál pápa) téren könyvtár, fővárosi zeneiskola, színház és közművelődési palota fog épülni.
A tervek közül végül csak a színház vált valósággá: a városvezetés ugyanis úgy döntött, hogy az egykori Vásártéren lévő óriási telkének egy részét ötven évre ingyenesen átadja a frissen alakult, Márkus Miksa által vezetett Népopera Részvénytársaságnak, kikötve, hogy az ott emelt épületükben legyen állandó magyar színtársulat és csak magyar nyelvű előadások kerülhessenek színpadra, sőt, megszabták a külföldi vendégjátékok számát is. Térképes nézetben is követhető Ismeretlen Budapest sorozatunkban ma ezt az épületet mutatjuk be.
A Jakab Dezső –Komor Marcell–Márkus Géza hármas által készített tervek némi egyszerűsítést követően (pénzihány miatt végül nem születtek megabejárat feletti szobrok, a kupolák, illetve a domborművek egy része) alig kilenc hónap alatt váltak valósággá, így 1911. december 8-án megnyithatott az ország legnagyobb, 3167 embert befogadni képes színháza, a kor csúcstechnológiáját képviselő Népopera.
A geometrikus szecesszió jegyeit mutató főhomlokzaton domborműves díszítősorral rendelkező jókora épületbe belépők a negyven méter széles fogadótérből juthattak be a Pór Bertalan óriási freskója által díszített nézőtérre, ahol a legjobb helyek is csak az Operaház jegyárának negyedébe – három koronába – kerültek, de az erkélyen ötven krajcáros helyeket is tartottak fenn a kevésbé tehetős műértők számára.
Pór Bertalan freskójának vázlata
Az intézmény élére az építészek egyikének testvére, az Operaház karmesteri pulpitusát otthagyó alapító, Márkus Dezső került, aki Erkel Ferenc Hunyadi Lászlójával nyitotta meg a színházat, majd az Orosz Balett, illetve a Lehár Ferenc által vezényelt Theater an der Wien vendégszereplésével tette fel a Népoperát a magyar színházi élet egére – annak ellenére, hogy az akusztikával és a kivitelezés minőségével is komoly gondok adódtak. Ez a hangterelők nélkül épült, elképesztően puritán nézőteret látva annyira nem is tűnik meglepő megállapításnak:
Az első világháború váratlanul megakasztotta a jól induló vállakozás fejlődését: 1915-ben a főváros, a következő évben pedig több bérlő is próbálta életben tartani a Népoperát, de egy háromezer fős nézőteret azonban lehetetlen volt az előadáskor döntő hányadában megtölteni.
1917-ben az intézmény felvette a Városi Színház nevet, nézőterének Vágó László általi átépítése után a maximális befogadóképesség így 2400 főre csökkent:
in: Magyar Építőművészet, 1919/1-2.
Bemutató a húszas években / számolócédula az MKVM gyűjteményéből
A két világháború közti években operettek, ifjúsági előadások, operák, illetve egy ideig varietéelőadások (1932-1933-ban Bernardo Labriola működtette itt Labriola Varieté nevű intézményét), sőt, bokszemeccsek (!) váltották egymást, 1940-ben azonban az aktuális bérlő fizetésképtelensége miatt az egykori Népopera újra a főváros kezébe került.
A baloldali páholysor Arturo Toscanini koncertjén, in: Színházi Élet, 1935/50.
A Magyar Művelődés Háza névre átkeresztelt jókora színházépületben az Operaház és a Nemzeti Színház társulatának segítségével előadássorozatok folytak, de hangversenyek, koncertek (1957-ben Yves Montand, 1968-pedig Ella Fitzgerald is fellépett itt), irodalmi estek, matinék, illetve néhány itt rendezett Táncdalfesztivál is vonzotta a látogatókat.
Budapest ostroma során a Bartók Bélát, Kálmán Imrét, Arturo Toscaninit és a milánói Scala társulatát is látott épület nem sérült meg végzetesen, így a háború után egy ideig (1946-1947) moziként, majd újra színházként működött. Az ezekben az években vendégtársulatként a falak közt feltűnő Operaház 1951-ben aztán átvette az újra Városi Színházként működő intézményt, az pedig két évvel később elnyerte mai nevét: Erkel Színház lett. 2007-ben az épületet a nézőtér feletti tetőszerkezet miatt életveszélyesnek nyilvánították, így hat évre bezárták, hogy a lebontás veszélyének elhárulása után, némi felújítást és jókora modernizációt követően Erkel Ferenc 202. születésnapján, 2013. november 7-én nyithasson újra:
Az épület mai képe ugyanakkor egyáltalán nem egyezik meg az eredetivel, ennek oka pedig a szocializmus első két évtizedében keresendő. Az idő addigra már rég eljárt a mára már leginkább egymásra dobált építőkockákra emlékeztető tömb felett, így 1949-ben két éves munkával Kaufmann Oszkár és Tarnóczy Tamás tervei szerint előbb a nézőteret modernizálták, a zenekari árkot a közönség felé bővítették, majd egy fa hangvetővel javították a terem akusztikáját. Ekkor született meg a kiszolgáló részekre ültetett újabb két szint, illetve az óriási díszletraktár.
A munkák ezzel nem értek véget: 1959-1961 közt Kotsis Iván munkája nyomán tovább bővítették a tereket, és megszületett a társalgó, valamint a kiszolgáló termek száma is nőtt. Ekkor tűnt el a díszes főhomlokzat, és született meg a mai, kissé talán kifejezéstelen, a hetvenes évek derekáig még tetőterasszal is rendelkező (mára ezt is beépítették) arc, ami az elmúlt több mint ötven évben a mára rendezett tér képének szerves részévé vált.
Utolsó bővítésére a nyolcvanas évek hajnalán került sor, ekkor újabb – ezúttal már üvegfallal tervezett – emelet került a hátsó kiszolgáló tömbre, ahol próbahelyiségek és háziszínpad is kapott helyet.
Az Erkel ma is az Opera testvérszínházaként működik, és ez a helyzet jó eséllyel a következő évtizedekben sem fog változni. Környezete az elmúlt években ellenben teljesen átalakult: a jókora fehér tömböt körbeölelő teret néhány évvel ezelőtt rendezték, sőt, már folyamatban van az egykori MSZMP-, majd MSZP-székház szomszédjának bontása is.
Fotók: Wikimedia Commons, az archív képeket pedig a Színházi Élet 1935/50., illetve a Magyar Építőművészet 1919/1-2. számából szereztük meg, melyeket az Arcanum Digitális Tudománytárban értünk el.
