Kultúra

Tenki Réka: A félelmet gyűlölöm a legjobban

Jankovics Márton
Jankovics Márton

kult. 2017. 11. 29. 15:02

Zavarja, amikor beindul a sumákolás, és hangot is szokott adni annak, ha nem tetszik neki valami. Az Egyasszony című monodráma óta tudja, milyen érzés úgy lejönni a színpadról, hogy csinált aznap valami igazán fontosat. De vajon miért szeret szemétládákat játszani? Számít-e hollywoodi filmszerepre? És mi ment félre szerinte a meetoo-kampányban? Interjú Tenki Rékával, a Testről és lélekről és a Budapest Noir szereplőjével.
Korábban a témában:

Stílszerű, hogy egy fotómúzeum kávézójában találkozunk, hisz a Budapest Noirban épp egy rettenthetetlen fotóriportert alakítasz. A valóságban viszont fordítva van, és inkább téged szoktak fényképezni. Hogy viseled, mikor az utcán sétálva megpillantod magad egy magazin borítóján vagy egy plakáton?

Alapvetően nem szeretem magamat nézegetni, de ha igazán jó fotós készíti, akkor megbékélek a képpel, például ha tudom, hogy Zsólyomi Norbert fog fotózni, tudom, hogy nyugodt lehetek. Ilyenkor az sem zavar, ha az utcán jön szembe velem. De kényes vagyok a minőségre: elég a legapróbb hiba, és rögtön bosszantani kezd.

Van az ismertségnek olyan foka, ami azért már zavarna?

Nem tudom, de most még biztos nem tartok ott. Majd ráérek akkor gondolkodni rajta, ha egyszer elérjük ezt a pontot.

Azért is kérdezem, mert év elején bekerültél a Variety tíz figyelemre méltó európai filmest bemutató listájára. Kaptál ennek nyomán külföldi felkérést?

Nem, ami kicsit furcsa, mert az ember nyilván arra számít, hogy egy ilyen cikknek lesz következménye. Persze tisztában vagyok a realitásokkal és a korlátokkal:

hiába tud egy magyar színész nyelveket, az akcentus miatt eleve nem nagyon kaphat szerepet Hollywoodban.

Annyit viszont reméltem, hogy pár cseh vagy lengyel szerepajánlat bejöhet a cikk után, és esetleg megismerhetem az ottani filmes viszonyokat. Egyelőre sajnos nem volt ilyen.

A Budapest Noirban játszott figurád nem kedvtelésből fotózik, hanem az elhallgatott igazságot akarja bemutatni. Hiába dokumentálja a náci koncentrációs táborokat, Magyarországon nem hozzák le, ezért Londonban állítja ki a képeket. Te is küldetésednek tartod, hogy a színpadon mutass meg olyan dolgokat, amikkel az életben nem akarunk szembesülni?

Mióta az Egyasszony című monodrámát játszom, azóta tudom, milyen érzés úgy lejönni a színpadról, hogy aznap csináltam valami fontosat. Ezzel az előadással éltem át, hogy a munkám igazán hasznos lehet, és akár segíteni is tud bizonyos embereknek. Annak ellenére, hogy alapvetően szórakoztató műfaj, minden este szembesülök vele, milyen hatalmas erő rejlik benne. Egy színész ritkán választhatja meg, milyen szerepet kap, ezért nagyon meg kell becsülni az ilyen munkákat.

Fotó: Karancsi Rudolf / 24.hu

Pedig a téma nem könnyű. Az előadás alapjául szolgáló blogban Péterfy-Novák Éva a saját történetét írta meg: hogy nevelte hét éven át súlyosan fogyatékos kislányát, akiről pontosan tudta, hogy nem élheti meg a felnőttkort. Miből érzed, hogy tényleg hat?

Már az is komoly visszajelzés, hogy közelítünk a századik előadás felé, ami soknak számít egy ilyen monodrámánál. A legfontosabb viszont az, amikor előadás után odajön hozzám pár család, amely hasonló tragédiákon ment át, mint amikről a darab szól, és megköszönik, hogy beszélünk erről. Mikor Svédországban jártunk az előadással, az is felmerült, mit tehetnénk azért, hogy kevesebb ilyen eset történjen, és hogy indulhatna be egy svéd-magyar összefogás az ügyben. Nem csak arról van szó, hogy az emberek átértékelik az addigi életüket, és mérlegre teszik, mi igazán fontos, és mi nem.

Már az is hatalmas dolog, ha annyit elérünk az előadással, hogy legközelebb valaki nem fordítja el a gyereke fejét, mikor egy fogyatékos kisfiút lát felszállni a villamosra, hanem türelmesen elmagyarázza, milyen nehéz lehet neki utazni, vagy akár csak lejönni egy lépcsőn. Az ilyen aprónak tűnő változások is rengeteget számítanak.

Egy ilyen előadást nézve azon is elgondolkodik az ember, hogy ő vajon kibírná-e ép ésszel ezeket a sorscsapásokat, ha hasonló helyzetbe kerülne. Te mire jutottál magadban?

Igyekeztem nem belegondolni.

Hogyhogy?

Tulajdonképpen babonából. Úgy éreztem, ha elkezdek ezen gondolkodni, csak bevonzom, hogy velem is megtörténjen. De Éva példájából tanulva szerintem az a legfontosabb egy ilyen helyzetben, hogy belássuk: tovább kell menni az úton, ami adatott nekünk. Biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb mind ezt tennénk. Sokszor panaszkodunk a hétköznapokban, hogy ez a baj, meg az a baj, de az ember valójában mindenhez tud alkalmazkodni. Ahhoz is, ha egy hétig mínusz negyven, vagy plusz negyven fok van. Hihetetlen adottságunk, hogy képesek vagyunk alkalmazkodni, és továbblépni a legsúlyosabb traumák után is. Éva története azért különleges, mert mutat egy kiutat.

Fontos számodra a pozitív kicsengés?

Nagyon. Nem is vállaltam volna a felkérést, ha ez egy depresszív történet lenne, ami csak lesokkolja az embereket. Nem lehet azt mondani a nézőnek, hogy itt ez a tragikus történet, most pedig menj haza, és oldd meg, ahogy akarod. Éva példája azért is hihetetlenül fontos, mert mindazok után, amin keresztülment, nem lett drogos, alkoholista vagy öngyilkos, hanem képes volt továbbmenni, megőrizve az öniróniáját és a hihetetlen életigenlését. Nyilván vitte magával a csomagját, mert az ilyesmit nem lehet letenni, de megtanult vele együtt élni. Szerintem ez a legfontosabb az egészben.

Az Egyasszony a kiszolgáltatottságról, a megalázottságról és a hatalommal való visszaélésről is szól. Meg persze arról, mennyire nehéz a tabukat ledönteni, és elmesélni a történetünket. Ez a téma különösen aktuális a metoo-kampány és a zaklatási botrányok nyomán. Te hogy éled meg ezt a fordulatot, ami épp zajlik körülöttünk?

Kicsit idegesít, hogy a színházi szakma ki lett pécézve. Néha úgy érzem, hogy metoo-kampánynak is nagyobb a füstje, mint a lángja. Egy ponton túl már fogalmam sincs, hogy kinek van igaza, kivel mi és hogyan történt. Közben viszont olyan közhelyeket és sztereotípiákat kezdenek ráhúzni a rendező-színésznő viszonyra, amelyek nagyon félrevezetőek tudnak lenni. A zaklatás nagy probléma, de ugyanúgy előfordulhat bármelyik szakmában.

Elegem van abból, hogy kapok egy szerepet, és ott lebeg a kimondatlan kérdés, hogy vajon mit kellett ehhez megtennem.

Tapasztaltál ilyet a saját bőrödön, hogy felerősödtek a színházi emberekkel kapcsolatos előítéletek?

Nem konkrét esetekről beszélek, hanem arról hogy minden helyzetbe beférkőzik a gyanú, oda is, ahova nem kéne. Mivel ez benne van most a levegőben, te magad is elkezdesz ennek mentén gondolkodni, ami ez nagyon zavaró tud lenni.

Fotó: Karancsi Rudolf / 24.hu

Értem, hogy ez kényelmetlen, de nem sokkal fontosabb ennél, hogy az áldozatok meg merjenek szólalni?

Fontos, hogy ezek a történetek kiderüljenek. Soha nem voltam zaklatás áldozata, ezért nem tudom, min mehetnek keresztül azok, akikkel ilyen történik. Csak azt látom, hogy valakinek van értelme megszólalni, másnak meg nincs. Most viszont ott tartunk, hogy már mindenki megszólal, és így kezdi elveszíteni a fókuszát az egész történet. Mert a mi szakmánkban sajnos nehéz behatárolni, hogyan dolgozunk. Elkezdhetjük elemezni a próbafolyamatot, de nem lehet pontosan megmondani, mi alapján zajlik, és hogyan irányítjuk az érzéseinket. Jobban ki vagyunk téve szélsőséges érzelmi helyzeteknek, de mindezt meg kell tanulnunk kezelni és uralni. Ezeket a folyamatokat nem tudod elmagyarázni egy civil embernek, mert nem fogja megérteni. Ha mindenki felszólal, akire érzelmileg hatott egy helyzet, parttalanná válhat az amúgy fontos ügy. De tényleg nem akarok ebbe jobban belemenni…

Jó, akkor váltsunk témát! Nagyon lelkes voltál, hogy A színház és más semmiben végre egy igazi elviselhetetlen figurát játszhattál. Mit élvezel annyira a szemétkedésben?

Azt, hogy egyáltalán nem nézik ki belőlem. Az ilyen figurákat színészileg mindig kihívás eljátszani.

És az nincs benne, hogy ilyenkor végre kicsit kiélheted mindazt, amit a hétköznapokban nem engedsz meg magadnak?

Nem tudom, hogy mások szemében milyennek tűnök a hétköznapokban, de az tény, hogy nem vagyok konfliktuskerülő típus. Elég bátran hangot szoktam adni annak, ha valami nem tetszik. Tehát szó sincs arról, hogy elfojtom magamban a problémákat, aztán a forgatáson végre kiélem minden dühömet. Az viszont felszabadító, hogy bizonyíthatom: ilyen is tudok lenni. A pszichológusnő szerepe is hasonló kihívás volt a Testről és lélekrőlben. Bárki eljátszhatta volna, rengeteg jelölt volt a szerepre, de Enyedi Ildikó épp bennem találta meg azt, amit keresett. Hatalmas megtiszteltetésnek éreztem, hogy engem választott.

Azt mondod, nem vagy konfliktuskerülő, és korábban is említetted már, hogy képes vagy bárkinek, bárhol, bármikor beolvasni.  Ez gyakran megesik?

Ez azért így sarkítás. Nem arról van szó, hogy kötekedő típus lennék, aki állandóan beolvas mindenkinek. Csak szeretem a tiszta helyzeteket, és zavar, mikor megy a sumákolás. A félelmet gyűlölöm a legjobban, mert az mindent megöl maga körül. Ha nem érzem magam jól a színpadon, és ettől nem tudok dolgozni, akkor beszélek a rendezővel, hogy találjunk egy olyan helyzetet, ami mindkettőnknek megfelel. Amúgy is van elég probléma az életben, fölöslegesen ne kreáljunk újakat magunknak.

Akivel lehet, azzal megbeszélem a dolgot, aki meg hülye, azzal úgysem tudok mit kezdeni, nem fogjuk megérteni egymást. Ilyen pedig van, nem tudok mindenkinek megfelelni.

Az szerinted miért van, hogy téged leginkább a drámai szerepek találnak meg? Te akartad így, vagy egyszerűen ilyen alkat vagy?

Szerintem minden színésznek van egy alapkaraktere. Olyan kérdés ez, minthogy jobb- vagy balkezes valaki. Nálam nyilván a drámai vonal volt erősebb, ezért osztottak rám ilyen szerepeket. De a másik oldal is egyre inkább foglalkoztat. A József és testvéreiben például nagyon élvezem a törpét játszani. Mikor először nevetett rajtam a közönség, meglepődtem, mert ez legalább akkora kihívás,  mint a tragikus szerepekben jelen lenni. A Római vakáció egy könnyed előadás, de ott is átéltem, hogy ha nem vagyok elég pontos, senki nem nevet. Iszonyú nagy iskola, hogyan kell megnevettetni az embereket, és én meg akarom tanulni, akárcsak a filmezést…

Fotó: Karancsi Rudolf / 24.hu

Azt is tanulod még?

Igen, mert sok tapasztalat kell ahhoz, hogy az ember magabiztossá váljon, és egy forgatás első négy-öt napja ne menjen el a ráhangolódásra. Magyarországon nagyon keveset forgathatunk, egy színész összeteszi a két kezét, ha kap egy filmszerepet. Rengetegen vagyunk a pályán, a rendezők pedig már amatőrökkel is gyakran forgatnak, szóval könnyű kisodródni a képből.

Te azért nem panaszkodhatsz az utóbbi pár évben. Van új filmszerep a láthatáron?

Mindig jönnek felkérések, de azt megtanultam, hogy egy film csak akkor biztos, ha már bemutatták. Volt olyan, amiben szerepeltem ugyan, de végül dobozban maradt, így soha senki nem hallott róla.

Mi volt a címe? Hátha…

„18 éven felüliek”.

Tényleg nem rémlik.

Erről van szó. Így amíg nem biztos valami, inkább nem is beszélek róla. Ha leforgattuk és bemutatták, akkor tudom, hogy tényleg megtörtént.

Az Örkény Színház viszont biztos pont az életedben, mióta feladtad a szabadúszást, és a társulat tagja lettél.

Nagyon szeretek társulathoz tartozni, és az Örkény pont egy olyan közösség, amiben jó benne lenni. De mellette azért szeretném megtartani a korábbi szabadságot is. Szabadúszóként ugyanis megtapasztaltam, mennyi adrenalint ad, ha sok máshonnan jött emberekkel dolgozhatok különféle helyzetekben. Kellenek az új kihívások, mert magamból is csak így tudom a legtöbbet kihozni.

Sokat ad, ha újra és újra ott találom magam a mélyvízben, amiben aztán meg kell tanulnom úszni.

És sikerült már nagyvárosi emberré válnod? Tíz éve arról beszéltél, hogy képtelen vagy otthon érezni magad Budapesten, csak a munka köt ide.

Ez a mai napig így van. Szeretek a hidakon átsétálni, és szeretem nézegetni a fényeket, de annyira nagy ez a város! Megbolondulok tőle, hogy minden nap egy órát rá kell szánnom az utazásra, a városban közlekedni és parkolni kiborító. Ha belegondolsz, abszurd, hogy az életben ennyi idő megy el zötykölődésre. És úgyis az a vége, hogy vagy húsz perccel korábban, vagy húsz perccel később érsz oda, ahova kell.

Akkor nem fogsz New Yorkba költözni egy forgatás miatt, ha mégis úgy hozza az élet…

Most is Pesten élek a munkám miatt. Ha New Yorkban kapnék lehetőséget, biztos kipróbálnám, milyen ott.

„Türelmetlen magával, ezért néha beszorong” – mondta rólad Alföldi Róbert, mikor a sok dicséret után egy hibát is meg akart említeni. Ez még helytálló?

Arra nem emlékszem, hogy valaha igazán „beszorongtam” volna, de a türelmetlenség a mai napig jellemző rám. Gyakran előrébb jár az agyam, mint a testem. Tudom, hogy mit kéne csinálnom, de egyszerűen még nem tartok ott, és ez nagyon idegesít. Fogalmam sincs, hogy ez megváltozik-e valaha. Esetleg majd húsz év múlva térjünk vissza a kérdésre.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.