Kultúra

Nem vagy idióta, amiért hazajöttél külföldről

Bujdosó Bori
Bujdosó Bori

2017. 11. 20. 13:19

A Speak Easy Project nevű alkotócsapat a New Yorkba, Londonba és Hollandiába kiköltöző magyarokról szóló dokumentumfilmjei után most hazaköltözőkről készített filmet. A Verzió dokumentum-filmfesztiválon bemutatott Édes otthon olyan egészséges attitűddel nyúl a témához, ami itthon nagyon ritka.

A Menjek/Maradjak-sorozat legújabb, Édes otthon című epizódjával kapcsolatban talán az a legfontosabb, hogy felszabadító. Három fiatal, kisgyerekes párról szól, akik rövidebb-hosszabb külföldi létezés után többé-kevésbé hazaköltöznek Magyarországra. A dokumentumfilm nem végleges és elvágólagos élethelyzeteket mutat be, nem azt teszi mérlegre, hogy itthon jobb vagy külföldön, ha valamit sugall, hát az éppen az, hogy bármilyen összetett és nehéz döntésekről is legyen szó, ezek nem örökre szólnak, lehet egy ideig itt élni, egy ideig ott, sőt, olyat is lehet, hogy egyszerre két helyen.

Ezt nyilván mindenki tudja amúgy, de mégis: azt a súlyt, amit a 2014-es, Londonban élő magyarokról szóló epizód (itt lehet megnézni) ránk rakott, ez a film kicsit leemeli. Bár a londoni epizód is végtelenül természetesen, minden beleerőltetett plusz drámaiság nélkül mutatta be néhány kinti magyar életét, abban hangsúlyosan megjelent a hazátlanság, gyökértelenség érzése, az itthon maradottak sokszor negatív reakciói, a kényszerpályák és kompromisszumok. Az egyik legérdekesebb tanulsága az volt, hogy a magyarok jelentős része mennyire másképp fogja fel a kiköltözést, mint a más nemzetiségűek, nálunk hajlamosak úgy tekinteni erre, mint élet-halál kérdésre, olyasmire, amit, ha az ember egyszer belevág, nem lehet visszacsinálni. Az Édes otthon pedig megmutatja, hogy ez hatalmas baromság.

A film első szakaszát Imre Loránd Balázs rendezte saját húgáról, Zsófiról és az ő férjéről, Robiról. Ausztriában élnek, ahol Robi egy étteremben dolgozik, Zsófi pedig hat év babázás után vissza akar menni dolgozni, de kint nem veszik fel a kisebbik gyereküket a bölcsődébe, ezért Zsófi hazaköltözik a két gyerekkel, és itthon munkába áll, Robi pedig innentől kezdve tíznaponta ingázik Ausztria és Budapest között. Mivel a film alig több mint egyórás, az alkotóknak az időt nagyon hatékonyan használva kell felskiccelniük a család helyzetét, ami sikerül is, bár némelyik párbeszéd picit erőltetettnek hat ebben a szakaszban: érezzük, hogy őszinték, de közben néha azt is, hogy nem spontán elkapott beszélgetéseket látunk, hanem megtervezetteket, amelyekben bizonyos tényeknek el kell hangzaniuk.

Amikor éppen kezdenénk megismerni Zsófiékat, már váltunk is Mirjam és Nivaldo történetére, amelyet Józsa László rendezett. Mirjam volt a Menjek/Maradjak-sorozat első, New York-i epizódjának (itt lehet megnézni) egyik főszereplője, aki most Amerikában megismert brazil férjével költözik Magyarországra. Nivaldón keresztül kicsit belekóstolunk a magyarországi expat-lét nehézségeibe, a fő dilemma pedig az, hogy hol is telepedjen le a család. Amikor elhagyjuk őket, brazil és magyar otthonukon dolgoznak párhuzamosan, ugyanis az a tervük, hogy gyerekeikkel együtt brazil-magyar kétlaki életet fognak élni.

Mindkét epizódban felmerül a gyerekek anyanyelvének, nyelvtanulásának problematikája, ami mögött persze – ha itt nincs is idő ezt igazán felfejteni – mélyebb identitáskérdések húzódnak meg. Vajon elveszünk-e valamit a gyerekeinktől, ha hazahozzuk őket? És vajon milyen hatásoknak tesszük ki háromnyelvű, két országban felnövő gyerekeinket? Én ezen a ponton látom egy nagyon izgalmas, jövőbeli film lehetőségét: jó lenne tizenöt-húsz év múlva megnézni, milyen felnőtt lett Zsófiék és Mirjamék gyerekeiből, az ő identitásuk hogyan alakult szüleik döntései nyomán.

A harmadik szakaszban a Londonból hazaköltöző Renit és Jocit ismerjük meg (rendező: Tusor Bálint), akik itthon civil szervezeteknél helyezkednek el, egyikük drogosokkal, másikuk menekültekkel foglalkozik. Ők tűnnek a legmobilabbnak, a sztorijuk lényege, hogy amikor kedvük támad, szedelődzködnek, és továbbállnak, akár egy másik országba, akár csak Budapesten belül egy másik kerületbe. Az ő létezésük közvetíti a leginkább a korábban említett felszabadultságot, a másik két történetben azért erősen jelen lévő, nehéz döntéshelyzetek itt nem igazán merülnek fel. Viszont általuk, Reni foglalkozása révén kerül be a filmbe a napi politika, ami eddig teljesen hiányzott a sorozatból.

Imre Loránd Balázs még a londoni rész kapcsán elmondta, hogy nem szándékosan kerülik ezt a témát, de egyrészt nem a politikai vezetés felelősségével szeretnének foglalkozni, másrészt az akkori alanyaiknál ez egyszerűen nem jött elő. De most, hogy előjött, nem ijedtek meg tőle. Felbukkannak a Keleti-pályaudvarnál meghúzódó menekültek, és szó esik a plakátkampányról is. Ez abszolút organikusnak tűnik, és nem lóg ki a film szövetéből, ugyanakkor a rövid játékidő miatt kicsit mégis problémás, ez az összetett téma nem igazán fér bele ebbe a filmbe, inkább csak belekap.

Összességében a film rövidsége egyszerre válik előnyére és hátrányára. Nem érezzük úgy, hogy mélységében megismertük ezeket az embereket, hiszen csak néhány pillanatfelvételt kaptunk az életükből, és ez kelt némi hiányérzetet, ugyanakkor ez egy szinte cliffhanger-szerű hatás, úgy állunk fel, hogy szeretnénk mindegyik sztoriból még többet látni, ami szép rendezői teljesítmény. A film azért nem hosszabb, mert a most bemutatott változat tévébe készült, és ezt decemberben le is adják majd a köztelevízión, de az alkotók ígérete szerint itt nincs vége: a jövő év elején elérhetővé tesznek majd egy hosszabb verziót a neten. Nem kérdés, hogy érdemes lesz azt is megnézni.

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.