Kultúra

Ehhez a sorozathoz kell némi vér a pucába

Ha már úgyis tévés forradalom van, akkor akár még őszinte is lehet egy-egy sorozat. A Spektrum új szériája, a Tabukról tabuk nélkül ebbe az irányba indult el.
Korábban a témában:

Az interneten nevelődött közönség változatos ízlése és még egy sor egyéb tényező hívta életre azt a folyamatot, amit ma már csak tévés forradalomként emelgetünk. Bár az tulajdonképpen mindegy, mi a neve, amíg a közönség ennyire jól jár a dologgal. Merthogy mit látunk? Hogy olyan tömegben és változatossággal érkeznek az elképzelhető összes társadalmi csoportról, élethelyzetről, szubkultúráról, témáról szóló tévésorozatok, hogy ha tehetném, különösebb megerőltetés nélkül tudnék gyakorlatilag szünet nélkül nézni különféle szériákat.

Ugyan a Spektrum sosem volt a könnyű bulvárműsorok és randirealityk csatornája, de az utóbbi években ebbe a vonalba még hangsúlyosabban csatolt be saját gyártású szériáival, megtalálva benne a saját csapását a dokumentarista-riportfilmes stílus felől. Ezt a hagyományt követik a most induló Tabukról tabuk nélkül című hatrészes sorozatukban is. Itt most nem egy speciális területet járnak körül, mint mondjuk a hazai kínai lakosság ismeretlen világát a Kicsi ország, kicsi Kína című korábbi sorozatban, hanem több téma van, amelyekben az a közös, hogy nem igazán akaródzik beszélni róluk: halál, gyász, eltitkolt bűnök, furcsa szexuális szokások, nem tipikus családok, függőségek.

Vajon mit érez a hamvasztó kezelője, ha saját szülője testét tolja be a kemencébe?
Tabukról tabuk nélkül beszél a Spektrum új saját gyártású sorozata, ami haladó tévénézőknek szól, akik nem nyálat csorgatni akarnak a képernyő előtt.

A csatorna sosem félt a karcosabb vagy alulexponált témáktól, így az első rész egyből a halál köré szerveződik, ami így, a halottak napjához közel eső premier kapcsán különösen érzékenyen érintheti a készületlen nézőt, de a Tabukról tabuk nélkül eleve nem azzal a hozzáállással készült, hogy a nézőinek fergeteges szórakozást kínáljon: itt a gondolkodtatás és beszéltetés a cél. Ez a cél érezhető a számtalan bemutatott történetben és azokban a szereplőkben, akik ehhez a sokszor fájdalmas élményhez az arcukat adták.

A sorozat egyik erőssége ugyanis az, hogy sikerült nagyon izgalmas figurákat találni, akiknek a világa nagyrészt ismeretlen vagy tévhitekkel övezett. Itt van egy pap, aki hajléktalanokat temet, mert nekik is kijár a kegyelet; egy anya, aki a lánya hirtelen halálát forgatta át abba, hogy más gyászolóknak hangterápiával segítsen; egy folyamatosan visszaeső gengszter, akit a börtönrádiózás rángatott ki a bűnözés körforgásából. De beszél a halottsminkes, aki szerint ez a szakma az élet értékelésére tanít, és a hamvasztó kemence kezelője, aki szerint ezt a munkát nem lehet humor nélkül csinálni, és névvel-arccal coming outol a szvingerpár, akinek elit klubjában egy hétköznapon is több tucat pár is keresi a párcserés szexet.

Márton Ábit a rádiózás tartja távol a bűnözéstől. Fotó: Spektrum

Amivel nyer a darab, az mégsem az érdekesség-faktor – az önmagában csak kellemetlen állatkerti látványosság lenne. Ami ennél sokkal nagyobb győzelem a készítőknek, és ami miatt a sorozat nagyon erős, az az, hogy sikerült is őket úgy megszólaltatni, hogy képesek voltak őszintén beszélni, és megmutatni azt, amiben vannak, legyen az a haldoklás, a gyász, a perverzió vagy egy évtizedes titok nyomása. Ezzel az is együtt jár, hogy az egészséges együttérzésű néző torka nem ritkán elszorulhat a látottaktól. Mindehhez az is hozzátesz ugyan, hogy kicsit túltolták a zenei aláfestést szomorú zongorafutamoktól drámai csinbummokig nagyon tornyosul, nagyon hatásvadász, szinte rángatja az ember vállát, hogy „na most figyelj, milyen jelentőségteljes dolgot mondok”. Egy kicsivel visszafogottabb zenei háttér ízlésesebb lett volna.

Ezzel együtt jó és fontos sorozat ez, drukkolok, hogy a felvillantott témák tényleg elkezdjenek beszivárogni a közbeszédbe, mert az nem reális, hogy elenyésző számú ember tisztázza azt jó előre, hogy halála esetén miként temessék el, ki nevelje fel a gyerekét, vagy, teszem azt, mi legyen a Facebook-fiókjával. De ugyanígy nem tudunk mit kezdeni a veszteséggel sem: úgy tűnik, minél közelebb van hagyományaihoz, hitéhez vagy babonáihoz egy csoport, annál tisztábban esnek túl a szeretteik elvesztésén, így a ruhájukat megszaggató zsidók vagy a halottjuk mellé ruhát, cigit, ételt-italt temető cigányok jóval természetesebben élik meg a gyászukat, mint a szekularizált, posztmodern többségi társadalom.

Barabás Tibor pilóta épp egy repülős temetésre készül. Fotó: Spektrum

Thuróczy Szabolcs hiteles a maga félszeg, kissé civil viselkedésével, sokkal inkább működik, mint egy érzelmesre mélyített hangú vérprofi tévériporter működött volna. Ő narrálja a részeket, sőt, sokszor maga beszél a riportalanyokkal, és a színészi munka mellett saját személyiségét, történeteit is meg-megvillantja. Az olyan fun factek mellett, mint hogy például hány fokon kell tárolni egy holttestet ahhoz, hogy sérülés nélkül meg lehessen borotválni, az emberi, hús-vér történetek dominálnak, és, míg a karcosabb képeket finoman blőrözik, addig a trauma arcába gond nélkül belenéz a kamera. Kemény sztorik hangzanak el, fészkelődtem is rendesen, ugyanakkor a bemutatott történetek végkicsengése mégis mindig az életigenlés, a legsúlyosabb tragédiából is a kivezetést, a hogyan továbbot hangsúlyozza minden megszólaló, és ezzel a sorozat is.

A Tabukról tabuk nélkül tehát remek, nézze meg mind, aki meri.

Mátyás Zoltán bohócdoktor saját traumáját igyekszik feldolgozni a segítő munkával. Fotó: Spektrum

Eddig a kritika, de álljon még itt egy rövid, ám fontos bekezdés.

Egyik héten New Yorkban voltam, aztán San Francisco, Abu Dhabi (…) aztán egyszer csak jön egy ilyen betegség, és először csak nem utazol, marad Magyarország, Budapest, Piliscsaba, ez a ház, kert, ez a szoba, ez a fotel, ez az ágy.

Még ha ezt a sorozatot el is rontották volna – ami nem történt meg –, egy okból akkor is közszolgálat és – nagy szavak – médiatörténet, amit létrehozott: közvetlen közel ment, és így mutatta meg a miniszterelnök fotósaként ismert, ennél azonban sokkal komolyabb életművet hátrahagyó fotóművész, Burger Barna utolsó időszakát, így minden fakszni vagy ítélkezés nélkül állítva emberi és méltó emléket a fotográfusnak, aki a forgatás alatt halt bele az ALS-be.

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.