Nehéz túltenni magunkat azon a prekoncepción, hogy a homoszexualitást felvonultató alkotásokat csak a progresszió hátszele emeli be a fesztiválközegbe és a díjak közelébe, és noha erre idén már a Holdfény is rácáfolt, félő volt, hogy Luca Guadagnino a Vakító napfényben után ismét közhelyekre fogja pazarolni tehetségét. Itt azonban semmi ilyesmiről nincs szó, sőt, egy gyönyörű szerelmesfilmet láthattunk a Jameson CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon.
Rögtön kellemes meglepetés, hogy Guadagnino nem próbál rátromfolni a témára újabban jellemző explicitségre (Viharsarok, Adéle élete), ami nemcsak abban nyilvánul meg, hogy kamerája szemérmesen elfordul az ágyjeleneteknél, hanem eleve nem is ez alkotása fókusza.
És ha ők maguk el is jutnak valahova, szembe kell nézniük azzal, hogy hiába a támogató családi környezet, a társadalmi környezet viszonylagos távolisága, ez mégiscsak egy tiltott kapcsolatnak minősül. De ez a feszültség mindössze belső: szintén üdítő látni egy olyan homoszexualitással foglalkozó filmet, amely hőseinek nem kell az őket körülvevő társadalom elutasítása ellen harcolni.
Olyan, mintha a rendező tudatosan nem is akarna a külvilág kegyetlenségével és otrombaságával foglalkozni, és függetlenül attól, hogy ez mennyire hiteles vagy reprezentatív, szereplőivel együtt minket is ebbe a nyár lakba menekít, távol a világ zajától, a kötelességektől és a rosszalló pillantásoktól. És igyekszik mindenféle szépséggel elvarázsolni: De ezen a szépségen nem a Tom Ford-féle divattervezői esztétizálás érződik, hanem az a fajta érzékiség, amit az élet csodálata vált ki egy alkotóból. Guadagnino még azt is képes elérni, hogy egy férfi-nő és egy férfi-férfi szexjelenet egyaránt erotikus legyen, de mégis másféle érzéseket kommunikáljon.
És ugyanakkor mégis itt érezhető a legjobban, hogy ez a mű már végképp nem a homoszexualitásról, a Holdfény-féle identitáskeresésről, hanem arról a leírhatatlan, lírai csodáról szól, amit egy ilyen szerelem jelent. A Szólíts a neveden az elsőtől az utolsó percig ezekben a félig megfogalmazott, egy-egy pillanatig tartó és aztán elrebbenő érzésekben létezik, sokszor olyan révedezően és elkalandozóan, mintha egy az egyben Elio fejében járnánk. (És ehhez Timothée Chalamet hibátlan alakítása is nagyban hozzájárul.)
Ez számos alkalommal úgy csapódik le, hogy a jeleneteknek nincs egyértelmű funkciójuk, félúton, elvarratlanul csapja el őket a vágás, sőt, az utolsó fél órában mintha a film maga is küzdene azzal, hogy véget érjen. De valahogy mi is érezzük, hogy nem lehet ezt olyan hollywoodiasan, „egy nap el kellett válniuk, és többé nem látták egymást” módra lezárni, ha fészkelődve is ugyan, de a fájdalmat is éppoly aprólékosan és az elmondhatatlant elmondva kell megélnünk.
