Az első nő az űrben, a szovjet Valentyina Tyereskova 1963. június 16-án negyvennyolcszor megkerülte a Földet, majd közel három napnyi repülés után sikeresen hazatért, bár a súlytalansággal való küzdelme, valamint az őt ért pszichikai terhelés hatásai miatt – annak fényében mindez nem is meglepő, hogy nem gyakorlott pilótáról, hanem egy szabadidejében ejtőernyőző textilgyári munkásnőről van szó – a szakemberek úgy gondolták, hogy a nők egyszerűen kevésbé alkalmasak az űrrepülésre.
A kezedetekben, 1959-ben harminckét férfi tesztpilótán végeztek komoly terheléssel járó fizikai és pszichológiai teszteket – a közülük kiválasztott hét ember pedig bekerült a NASA űrprogramjába. A következő évben viszont a vizsgálatokat végző klinika, az albuquerque-i Lovelace alapítója, Dr. Randy Lovelace és a második világháborúban ejtőernyős sebészként szolgált dandártábornok, Dr. Donald Flickinger viszont úgy gondolták, érdemes lenne a tesztet egy női jelölt esetében is végigfuttatni, hiszen a nők általában alacsonyabbak, és kisebb a testsúlyuk, ezáltal pedig kevesebb erőforrást igényelnek – mindent összevetve tehát jobban illenének az első, igen apróra méretezett űrhajókba.
A kiszemelt női pilóta, Geraldine “Jerrie” Cobb végül sikerrel vette az akadályokat, sőt, 1961 nyarára tizennyolc nőtársával együtt nekifutott ugyanazoknak az akadályoknak, melyeket a világ első űrhajósának kiválasztását és a világűrbe küldését megcélzó Mercury-program tagjai is sikerrel vettek. A nők közül végül tizenhárman feleltek meg, ez pedig magasabb (68%) sikerrátát jelentett, mint a férfiak (56%) esetében.
Rövidesen azonban egy csapásra szertefoszlottak az amerikai női űrhajósjelöltek álmai, köszönhetően többek közt a nem épp nőbarát NASA-nak (kikötés volt, hogy csak a légierő tesztpilótái jöhettek szóba, azokat a posztokat pedig mind férfiak foglalták el), valamint egy, a benne tett kijelentéseket mindenféle bizonyíték nélkül felvonultató tanulmánynak, ami olyan állításokat puffogtat, mint hogy
A szerzőnek végül igaza lett: 1963-ban, női űrhajósok nélkül ért véget a Mercury-program, majd követte azt a hat, Holdra embert juttató missziót is magában foglaló, csak férfiakkal dolgozó Apollo-program (1961-1972).
A hetvenes évek azonban az élet sok más területéhez hasonlóan itt is komoly változásokat hoztak: a NASA előbb két kategóriára osztotta az űrhajósjelöltjeit: pilótákra, illetve küldetésspecialistákra, így utat engedett a hosszú évek repülési tapasztalatával nem rendelkező, saját tudományterületükön azonban kimagasló tudósoknak, a nők megjelenését azonban az 1972-ben az Egyesült Államok Kongresszusa által elfogadott az új esélyegyenlőségi törvény (Equal Employment Opportunity Act of 1972) hozta magával, ami az évtized végére az ország minden egyes intézményében jócskán növelte az ázsiai amerikaiak, afroamerikaiak, illetve nők arányát.
A NASA majdnem az egész évtizedet újabb űrhajósok toborzása nélkül töltötte, de 1978 januárjában végül bejelentette a Group 8 néven emlegetett nyolcadik merítés tagjait – a harmincöt asztronautából hat volt nő, három afroamerikai férfi, egy pedig ázsiai-amerikai férfi.
A nők megjelenése azonban komoly kérdéseket vetett fel: a NASA tudósai a másfél évtizedes űrrepülési tapasztalat birtokában már tudták, hogy az űrrepülés komoly hatással van a szív- és érrendszerre, hiszen a test a gravitáció hiányával küzdve a mellkas felé pumpálja a vért, a testfolyadékok pedig szintén a test felső részébe vándorolnak. Óriási különbség van azonban ezen változások, illetve a menstruációs ciklus közt, hiszen míg a korábban felsorolt esetek nem jelentenek komoly veszélyt, addig az úgynevezett retrográd vérzés igen, hiszen a felfelé áramló, és a szabad hasüregben megálló menstruációs vér hashártyagyulladást (peritonitis) okozhat, az pedig kezelés nélkül akár életveszélyes is lehet.
A leendő űrhajósokat annyira nem érdekelte a problémakör, sőt, úgy gondolták, minden épp úgy lesz majd, mint a Földön, és elég lesz majd akkor foglalkozni a dologgal, mikor majd mindenképp szükség lesz rá.
Ride természetesen jelezte, hogy az egy kissé talán sok, így végül a felére sikerült csökkentenie a készlet mennyiségét.
Máig nem tisztázott egyébként, hogy ki volt az első, akinek űrben hasonló izgalmakkal kellett szembenéznie, és rájönnie, hogy abban semmi változás sincs a földi viszonyokhoz képest, de a hír hallatán a NASA egészen biztosan fellélegzett. Ettől függetlenül a repülések előtt mindig felvetődik a gyógyszerrel előidézett amenorrhea (=kimaradó menstruáció), valamint az alacsony dózisban hormonokat kibocsátó, méhen belüli fogamzásgátló használatának lehetősége is, mely a fogamzásgátló tablettákhoz hasonlóan a hormonrendszer működését változtatja meg, ezáltal teljesen megszüntetve a vérzéseket.
A jövőben hasonló megoldásokra jó eséllyel már egyáltalán nem lesz szükség, hiszen a NASA már tervezi, hogy a Nemzetközi Űrállomásra általuk küldött, illetve a jövőben más bolygók – így például a Mars – felé tartó nők mindenféle külső hatás nélkül indulhassanak majd útnak.
A képek és információk forrásai: Kathy L. Ryan, Jack A. Loeppky, Donald E. Kilgore, Jr.: A forgotten moment in physiology: the Lovelace Woman in Space Program (1960-1962), Equal Employment Opportunity Commission, Wikimedia Commons, NASA, Varsha Jain & Virginia E. Wotring: Medically induced amenorrhea in female astronauts
