Lilik, a telepvezető, két felnyergelt szürkéjével jött ki elém az állomásra (kedvenc zsákmánymadara, a vadlúd után keresztelte el magát Liliknek, azóta mindenki így szólítja, még a nagy Beranek is, ha a főosztályról hivatalos iratot küld hozzá). Darutollas süvege már messziről feltűnt a vörös raktárbódé mögött. Egyenes, mozdulatlan derékkal ült a nyeregben, s a ló ugyanilyen mozdulatlansággal hegyezte a fülét. Ez a kép mindjárt belém rögződött. Az se lepett meg, hogy a bódé „fedezéke” mögött várakozott rám.
Az út hosszú idáig, hajnalig volt időm elképzelni, hogy milyen lehet – a valóságban egészen más volt.
Később megismertem jobban. Külsejének és viselkedésének furcsaságai szinte észrevétlenül igazolták egymást; s ami meghökkentett rajta, azt mindjárt természetessé tette valami más. Még beszélgetés közben is az elsuhanó madarak röptét figyelte, így minduntalan följebb emelte a pillantását, mint akivel szemben állt. „Barnakánya… tojó… már túl van az etetésen… most csak szórakozik…” – váratlanul ilyesmiket jegyzett meg, majd folytatta a beszélgetést.
Én voltam az egyetlen utas, aki leszállt. Lilik nem mozdult a bódé mögül. Hogy megközelítsem, egy fekete salakos térségen kellett átbaktatnom, a teret keresztül-kasul szántották a halszállító autók keréknyomai; a mély vágásokban az állomásfőnök tyúkjai tanyáztak. Végtelen hosszúnak tetszett ez az ötvenméternyi út, közben folyton magamon éreztem Lilik pillantását. Mikor odaértem, mindjárt kezembe nyomta a szárat.
– Balra rúgós kicsit – mondta –, de azért meg lesz elégedve vele. Már kérték, hogy adjam oda igába, de valahogy nincs szívem hozzá, olyan szép csikó volt.
– Hát most már nem szép? – kérdeztem fent ülve.
Legyintett.
– Kezdődő havivakság, eljárt az ideje ennek. Csak azt szívelem benne, hogy tudom, milyen volt. Az igások biztos halálra strapálnák, akkor már inkább én végzek vele. – S kezet nyújtott. – Lilik vagyok. Indulhatunk?
Nem vagyok gyakorlott lovas, de most egyszerre megnövekedett az önbizalmam. Még kertelés nélküli beszédmódja is úgy hatott rám, hogy azonnal hasonlítani akartam hozzá; mintha azzal, ha utánzom, valami megfoghatatlan veszélyt kerülnék el. Igyekeztem szorosan a nyomában maradni. A vasúti töltés mellett ügettünk. A szél magas fejhangon zúgatta a távíróhuzalokat.
Csak távol északon mutatkozott bujább színfolt, a több ezer holdas rezervátum ősbokrosa. Lilik lelassított.
– Mit szól ezekhez a zenélő huzalokhoz? Ezt mindig megkérdezem a vendégeimtől. Nálam így megy a káderezés – s hunyorított. – Egyszer egy fővárosi hölgy járt itt nálam, az például nem tudott betelni vele, képes volt este kifeküdni a töltés oldalába, és a huzalokat hallgatta. Muzsikálnak, azt mondta. Muzsika! Tudja, hogy nekem már két kerecsenemet pusztították el ezek a drótok? Úgy csillognak, hogy még az ő szemüket is megtévesztik, az pedig nagy szó. De hát kívánhatom tőlük, hogy még erre is ügyeljenek? Hiszen az ember sincsen másképp, ha üt meg vág, elködlik a szeme – hát ugyanígy vannak ők is…
Hirtelen odafordult felém.
– Érdekli? Én ilyenkor reggel szívesen beszélgetek, meg talán jobb is, ha átesünk rajta. Annyi tücsköt-bogarat összehordanak rólunk, mért ne vágjunk mindjárt a közepébe – nem igaz?
S élénken folytatta:
– Persze, gondolhatja, a sólymokon is mit csudált ez a hölgy – a hangjukat! Ha csak egy kicsit magára hagytam, mindjárt egy ággal birizgálta őket, hogy szóljanak. Hát énekesmadarak ezek? Rigók? No, nem mondom, azért arra is szükség van – s gyermekesen elnevette magát. – Énekelni muszáj. Látja, ezeknek nem áll be a csőrük, ezek fújják szakadásig… – A zsombékos búvóhelyekről seregnyi aprómadár rebbent föl, Lilik szórakozva figyelte ügyetlen röpködésüket.
Egészen közelről. Lilik előreejtett fejjel, tűnődve nézte a földet a ló két füle között; ez a testtartás nemcsak pihentető, de a figyelmet is ébren tartja: a táj leszűkül ugyan, de a fülek játéka minden veszedelmet előre jelez. Úgy éreztem, most sikerült bepillantanom Lilikbe. Kis mozdulatot tettem; de nem várta meg, hogy ki is mondjam.
Elismerően bólintott.
– Jó szeme van, városi emberről nem is gondolná az ember. – Aztán elhúzta a száját.
– Meg aztán az aszfalt, csak úgy kopog rajta a csizma, mindenhová úgy kell becsöngetni… mintha folyton azt bizonygatná az ember, hogy na, most közeledem, na, most itt vagyok – hát, ez nem a mi fajtánknak való. Azoknak igen, akiknek éppen az kell, hogy megtartsanak mindenféle szabályt. De itt mi csináljuk a szabályt meg a rendet.
Hirtelen előrevágtatott, s fölkapaszkodott egy kunhalom formájú földhányás tetejére. A közeli nádas szélén legalább háromszáz gém álldogált, otrombán kiáltoztak. Lilik birtokló mozdulattal nézett körül. Akaratlanul is lehalkítottam a hangom.
– Mekkora csapat!
– Közepes – mondta Lilik. – De jó sűrűn összeverődtek, így érzik biztonságban magukat. Persze, én is így szeretem… ha együtt vannak – s megbökte a karomat. – Hát nem olyan ez, mint kint a Duna-parton… ingujjban meg combig felhúzott szoknyával? Nem tudják megállni, hogy ne gyönyörködjenek a hangjukban. Pedig most jól be lehetne cserkészni őket, a szél is szemből fúj. Nagyot néznének, ha hirtelen előbukkannánk a nádas mögül.
– Ne kanyarodjunk arra?
Gyűlölöm, ha csak egy ajtót is rám nyitnak váratlanul, de most innen, lóhátról, elkerülhetetlennek látszott, hogy ne akarjam ugyanazt megtenni. Mintha sodródnék valami felé, amit se jónak, se rossznak nem mondhatok, legfeljebb… Lilik továbbindult.
– Hagyjuk, most ne zavarjuk őket, lesz még ideje ismerkedni velük. Inkább beszélgessünk.
Ütemes trapp zsongított el. Kedvemre volt az egyoldalú társalgás. A ló tudta az utat, arra se kellett ügyelnem, a tanyaházat se láttam sehol, csak egy szokatlan formájú nádkunyhót, ajtó-ablak nélkül, ez percekig nem ment ki a fejemből – de Lilik már készen volt a következő kérdésével.
Éreztem a hangján, hogy ez a kedvenc témája, mindjárt lelkesen belemerült.
– Sokan csak a kezdőbetűivel emlegetik, hogy a H. D. T. így, a H. D. T. úgy… szerintem ez tiszteletlenség – mondta. – Tulajdonképpen mindennap újra kellene olvasni a feljegyzéseit. Én nem is tudok elaludni másképp. Tudja, van valami csodálatos abban, ahogy ez a csúcsos fejű perzsa mindent előre tudott! Nincs semmi új, a mi technikánkban semmi sem változik. A vadat ugyanúgy kell befogni, betanítani, a fegyelmezésnek is ugyanazok a módszerei… szóval mindennek. A természet nem öregszik. Itt aztán nincsen klimax, hogy egyszerre megbolonduljon minden… „holnaptól másképp lesz”… itt minden a régi. Pedig hányan elfelejtik ezt! De Thaymur soha, Thaymur sose csinált hibát. Az életből kell kiindulni, ez mindennek a titka, csak úgy lehet rendet tartani benne.
Kis gúnnyal tette hozzá:
– Most már érti, ugye? Ő is azt mondta volna magának, amit én az előbb. Minek zavarjuk a gémeket, mikor nem tehetünk semmit? Hogy új gyülekezőhelyet keressenek? Ezt már pontosan tudjuk, hol van, aztán majd holnap kijövünk, és négy madárral a felét levágatjuk.
Már előbb is feltűnt nekem, hogy a telep területe fölött milyen kevés a szabad ragadozó. Megkérdeztem, mi az oka ennek. Lilik készséggel válaszolt.
– Hát, ez bonyolult kérdés – fejtegette. – Hiszen zsákmányt itt is találnának, de megfigyeltem, hogy ezek a vad barangolók valahogy tartanak az én légi csendőreimtől. Nem tudják velük felvenni a versenyt. Pedig a mieink is ugyanazt tudják, csak hát sokkal fegyelmezettebben. És még valami… a kondíció. Érti?
– Hogyne – feleltem.
Nevetett.– No, azért nem ilyen egyszerű ám! És ezen is érdemes elgondolkozni. A vadsólyom például nem vágja a libát (már Thaymur is följegyezte) – de miért? Egyszerűen azért, mert napi húsz deka hús bőven elég neki. Most ezért küzdjön meg egy ilyen szívós madárral? Nincs értelme. Persze, itt a telepen egész más a helyzet, én még a dupláját is megetetem velük, még többet is, ha kell… nagyobb súly, nagyobb támadóerő. Erről feledkeznek meg a kezdő idomárok.
– Ilyenkor merészkednek ide, mikor tudják, hogy nem vagyok a tanyán. Egyébként a rezervátum körül vadásznak, ott aztán minden úgy van még, mintha ember nem is volna. Egymás hegyén-hátán, ahogy a véletlen hozza. Anarchia. Persze, azért azokból is kell mutatóba… mármint a rezervátumokból.
– És ha gémek is költenek ott? – kérdeztem. – Érdemes szaporodni hagyni őket, ha egyszer úgyis…? Hiszen a halastavak védelméről van szó, nem?
De Lilik már újra a magasba kémlelt, s hirtelen előrenyújtotta a karját.
– Látja… ott, a felhőcsizma alatt… héja… gyönyörű példány!
Az ég tele volt fényes, fekete pontokkal, vibrált a szemem. Időbe telt, míg fel tudtam fedezni a két suhanó foltocskát:
Lilik feszült, élvező arccal figyelte őket; közben megjegyezte:
– Nem valami okosat mondott az előbb. A rezervátumokat azért nem szabad lebecsülni… a legjobb fiókákat mi is onnan szedjük össze.
A légi harc nem tartott sokáig, a héja fejünk felett húzott el a zsákmányával. Rövid időre valószínűtlen csend támadt, csak a nap világított bele; lovaink lába körül vörös szárnyú szöcskék zizzentek. Egyre messzebb kanyarodtunk a vasúti töltéstől. Kis idő múlva vörös pléhtábla mellett haladtunk el, a táblán olajjal festett sólyomfej szürkéllett, alatta felírás: Tilos terület. Lilik odaléptetett, és ledörgölte zsebkendőjével a sólyomfejre száradt sarat.
Mészöly Miklós: Sólymok csillagvilága
Jelenkor, 2016
