A verseny pontban reggel hétkor kezdődött.
Az ezredes magánvonata, a The City of Hartford előző este érkezett meg Chicagóba.
Arthur öt napja keményen dolgozott, hajnalban indult a hivatalba és jóval sötétedés után ért haza. Millió apróságot kellett elrendeznie, mert nem tudhatta, meddig lesz távol. Smith elnökhelyettes megbízható és alkalmas ember volt, az ő kezébe adta Arthur a Pacific közvetlen jövőjét.
Munka után általában még kiautózott a repülőgéphangárhoz, és dolgozott a Luftverkehrsen, amit Grendelnek nevezett el a Beowulf szörnyetege után. Nem érdekelte, hogy a végén Beowulf megöli Grendelt – tetszett neki a név. Kellemes repülő alkalmatosság volt, sokkal gyorsabb és irányíthatóbb a Jennyknél, bár jóval nagyobb is: a szárnyak fesztávolsága tizenkét méter nyolcvanöt centi, a propellertől a farokig hét méter nyolcvan centi. A kétüléses, kétfedelű repülőgépet a németek felderítésre tervezték, ezért bírt ki négy órát a levegőben, ellentétben legtöbb társával. Egy százhatvan lóerős, vízhűtéses Mercedes D.III hathengeres, sorba kötött motor hajtotta, 130 km/óra sebességet ért el. 5000 méteres magasságig emelkedhetett, és ami még fontosabb, megerősített futóművével akár egy mezőn vagy bármilyen más, durvább felületen képes volt leszállni. A chicagói pilótaklubban mindenki Arthurt irigyelte.
A két géppuska, a muníció és a lövegkezelő helyett Arthur 30-50 liter üzemanyagot tárolhatott marmonkannában. Az üzletben megrendelte, hogy a kannákat rézcsövekkel kössék össze, két-két kanna között legyen nyitható csap.
Talált helyet harminc liter olajnak is, tartalék gyújtómágneseknek és gyújtógyertyáknak, hengerfejeknek, tömítésnek, tömlőknek, hajtószíjnak, merevítő huzalnak, gépolajnak, egy extra propellernek és egy hatalmas szerszámosládának.
Ennyi előkészület egyetlen hét alatt rendkívüli teljesítményt igényelt Arthur Shaughnessytől, hiszen napi tizenkét órát kellett pusztán az irodában eltöltenie. Ám ha sikerül adott idő alatt átrepülnie az országot, az olyan teljesítmény lesz, hogy a várható fogadtatás mindent megér. Egy Cal Rodgers nevű férfi néhány évvel korábban hasonló vállalkozásba fogott, egy Wright kétfedelűvel akarta átszelni a keleti és nyugati part közötti távot. Rodgerset egy egész vasúti szerelvény követte, pótalkatrészekkel és üzemanyaggal, gépészeti és fából készült kellékekkel felszerelve, rossz nyelvek szerint – minden eshetőségre készen – egy koporsót is szállított a vonat. Még így is nyolcvankét napba és hét kényszerleszállásba került az út. Ha Arthur három nap alatt megteszi a több mint kétezer kilométeres utat, az is komoly tisztelgés a repülés villámgyors fejlődése előtt, hiszen a Wright fivérek alig több mint egy évtizeddel azelőtt emelkedtek az égbe első, levegőnél nehezebb gépükkel.
Arthur a hangár tompa fényében szemügyre vette a Grendelt, és még sosem látta ilyen lenyűgözőnek. Az almapiros tank és a szárnyak szinte áttetszővé váltak a fényben.
Mindennap éjszakába nyúlóan tervezte az utat, hajnali kettőkor még térképeket böngészett. Leszállópályából kevés volt, köztük nagy távolságok, különösen a kansasi Wichita után. A következőt egy teljes nappal később a texasi Amarillóban találja, utána pedig Texas és Mexikó nagy, nyílt térségei következnek, mielőtt a mexikói határra, azaz El Pasóba ér.
Ijesztően nagy kihívás, de Arthur felkészültnek érezte magát. Azóta tervezett valami hasonlót, amióta megpillantotta a Németországból érkezett Luftverkehrst. Túl akarta szárnyalni Rodgerst, egy menetben átrepülni a Sziklás-hegységen, ám ez a mostani terv még jobbnak látszott. Senki nem repült még Chicagóból El Pasóba, pláne egyedül. Miközben persze továbbra is aggódott, hogy az ezredes a határon túli zűrzavarnak kiteszi a családot, az járt a fejében, hogy a repülés történetében új rekordot állíthat fel. Arra is gondolt, egy repülőgép nem jön rosszul odaát Mexikóban.
Azért ő is tett óvintézkedéseket. A menetirányítókkal egyeztetett, hogy a vonatának elsőbbsége legyen, ne kelljen tehervonatok, tejszállító szerelvények miatt várakoznia.
Üzleti partnerei segítségével megszerezte a szükséges engedélyeket, és az útvonalak tanulmányozása után arra jutott, hogy a vonat Chicagóból egyenesen Memphisbe megy, ott átszeli a Mississippit, aztán délnyugatnak fordul Little Rockon, Dallason át, és következik Big Spring, Texas, majd El Paso. Mehetett volna rövidebb úton – például St. Louison át –, de akkor le kellene térnie a fővonalról, és ki tudja, milyen állapotban vannak arrafelé a sínek.
Az ezredes kiszámolta, ha Arthur fizikailag napi 800 kilométert repülhetne is hajnaltól szürkületig, képtelen lesz rá, mert le kell szállnia tankolni és a leszállópályák a vonatdepóknál sokkal előnytelenebbül helyezkednek el. Az sem valószínű, hogy az időjárás vagy valamilyen gépészeti probléma ne késztetné sűrűbb földet érésre.
A vonaton berendezett íróasztala előtt ült és kockás papíron matematikai számításokat végzett, hogy kikalkulálja a vonat sebességét, az útvonalat, a leállásokat a szénpótlás idejére – és mindeközben nagyon büszke volt a fiára. Mégiscsak van benne valami az apjából! De eszébe nem jutott volna erre Arthur előtt célzást tenni.
A verseny előtti estén valamennyien együtt vacsoráztak a chicagói Palmer House-ban, a hatalmas korinthoszi oszlopok, márványpadlók és kristálycsillárok világában.
– Legalább az idő megfelelőnek látszik – mondta az ezredes Arthurnak. Egyeztetett az amerikai időjárás-előjelző irodával, akik szerint az egész országban tiszta lesz az ég, szép őszi napok várhatók, anticiklon az ország középső része fölött. Arthur bólintott, ő naponta kétszer ellenőrizte az időjárást.
Claus Strucker az asztal túlvégén ült, elegáns magas gallérja mintha kidörzsölte volna a nyakát. – Nos, akkor én most kinek drukkoljak? – kérdezte az asztaltársaságtól. Közben a gallérját babrálta, láthatóan nem sok sikerrel. – Annak a férfinak, aki a segítségemmel jutott ehhez az extravagáns légi járműhöz, vagy kedves házigazdámnak, akinek a vonatán Mexikóig utazom?
– Ha pénzt tenne rá – felelte Arthur –, azt mondanám, a légi útra tegye!
– Ha! – horkant fel az ezredes. – A kerekeim talán lassúak, de éjjel-nappal gurulnak. Nem hallottátok a teknős és a nyúl meséjét?
– Úgyis Papa győz! – mondta Katherine nyomatékosan.
– Hálátlan gyermek – reagált az ezredes. – Úgy látom, itt mindenki ellenem van! – A társaság nevetett. Katherine az őrültségeivel együtt nagyon szerette az Öreget, úgy érezte, maga is pont olyan féktelen és szeszélyes, mint a nagyapja. Kifésült egy hosszú fürtöt a homlokából, és közölte:
– Nem, nagyapa, nem ellened, hanem apa mellett! – Shaughnessy imádta ezt az arany gyermeket: micsoda szépség, micsoda tartás… tiszta Shaugnessy. És hogy lovagol!
– Vonat eddig is ment El Pasóba – szúrta közbe Beatie. – Repülőgép nem! Szerintem mind erről beszélünk!
– És ez nem véletlen! A vonat megbízható! – felelte az ezredes. – Ezért van vasúttársaságunk!
– Ez már egy új és másik világ! – mondta erre Strucker. – A nagy változások utolérnek minket. – Megpróbált vállat vonni, de a gallér nem hagyta. Vörös folt jelent meg a nyakán.
Arthur a németre pillantott. Igaz, a gépet ő segített beszerezni, de továbbra is volt valami ebben az emberben, amit nem értett.
– És amikor Mexikóba érünk, ott aztán csak stabil acélkerekekkel és sínekkel megyünk valamire, mert arrafelé még nem is láttak repülő masinát. – Annyira bízott a saját győzelmében, hogy cimborájának, Hearstnek az egyik újságírója fülest kapott tőle, és a reggeli lapok tele voltak a vonat-repülő verseny hírével.
Arthur azt felelte: – Még mindig azt mondom, ott kell eldöntenünk a helyzettől függően, átlépjük-e El Pasónál a határt. Az ő hadviselésük olyan, hogy villámgyorsan változhatnak a körülmények.
– Kérlek, ne kezdd elölről! – mondta az apja. – Nem vagyunk ijedősek!
Arthur kitartóan kereste apja tekintetét, de az ezredes az ölében heverő asztalkendőre meredt, és ügyet sem vetett rá. Az asztalnál beálló váratlan csöndben mindenki hallotta, ahogy Strucker elfojt egy böffentést. Addig babrálta a gallérját, amíg szétpattant, és nevetségesen körbeölelte a nyakát, mint két fehér szárny.
Winston Groom: El Paso
Tarandus, 2016
