Oké, bármi, ami Harry Potter, az sikerre van ítélve. Ez is tény, viszont milyen sikerre? Veszik, mint az őrült, a kassza megnyugtatóan cseng, ám néhol e kedélyes csengésbe csalódott rajongók panaszai és kritikusok ásításai vegyülnek? Egyértelműen elválik a tábor támogatókra és ellendrukkerekre? Inkább erre láttunk példát, ugye: a Star Wars I-II-III mint alapeset, vagy épp A Gyűrűk Ura-trilógiát megelőző Hobbit-filmek, de nem kell messze menni, a frissen kiadott új Harry Potter-könyv – ami nem regény, nem film, hanem színdarab és annak leirata – is elég vegyes visszhangokat szült. Mindenesetre tény, hogy előzményfilmet – vagy bármilyen új filmet, ha már itt tartunk – olyan sztorihoz célszerű csinálni, ami érdekel pár százezer embert, és akkor, amikor érdekel: ilyen értelemen egyébként a Legendás állatok kakukktojás: jó sokáig tartott Hollywoodnak felfogni, hogy amúgy a Harry Potter-láz még nagyon is él annyira, hogy legyen még igény új installációkra.
Akár folytatsz egy történetet, akár az előzményeit akarod megmutatni, nem főzhetsz csak abból, ami már adott, muszáj behozni új karaktereket, hangulatokat, eseményeket, egyáltalán, gazdagítani illik a világot, amiből kiindultál. A Legendás állatok ez ügyben egészen hatalmasat alkot: itt egy új ország új városa, amit eddig nem ismertünk a Harry Potter-filmekből, ez a film bepillantást enged Amerika varázslóközösségének szabályaiba, akár olyan apróságokban, hogy például máshogy hívják a varázstalan embereket itt, mint az angoloknál. Megtudjuk, hogy hogyan álltak a varázslényekhez a varázslók Göthe Salmander munkássága előtt: az ő könyve a Harry Potterben már tankönyv, itt még félik ezeket az állatokat – a múlt és a jövő is varázsütésre (!) összekapcsolódott. Ha már Salmander: az univerzumbővítés fontos eleme az is, hogy új karaktereket mutass a közönségednek. Ha említik őket az eredetiben, hurrá, de nem kell ennél megakadni, jöhetnek be újak, elvégre nem kerülhet be mindenki a történelemkönyvekbe.
A közönségfilm már csak ilyen: nem csupán önnön művészeti közléskényszered terepe, így nem hátrány, ha a prequel nem hagyja cserben azokat, akik nélkül se pénz, se posztó nem lett volna rá: a közönséget, az eredeti darab(ok) rajongóit. A Legendás állatok például úgy tűnik, nem feledkezett meg arról sem, hogy mennyi idő telt el a Harry Potter-filmek óta: az akkori gyerek-tini közönség felnőtt, aligha fognak már izgalomba jönni némi bájos pofijú mágusgyerek bukdácsolásán. Így a Legendás állatok felnőtt varázslók felnőtt problémáiról szólnak, ami egyfelől ébren tartja az egykori rajongók érdeklődését, másfelől pedig az előző pontban említettekkel is egybevág, azaz hozzátesz az univerzumhoz – hisz a Harry Potterből azt például egyáltalán nem tudtuk meg, hogy miként élnek a felnőtt varázslók a világban.
Amint azt a Legendás állatok is teszi: oké, a régi fanok felnőttek, de ez azért mégiscsak valahol egy Harry Potter-mozi, műfaját tekintve pedig családi film, s mint ilyen, nem hátrány adni valamit a gyerekeknek is, akik nagy eséllyel eleve azért ülnek a moziteremben, mert felmenőik megfertőzték őket a nekik annak idején oly sokat jelentett Potter-lázzal. Itt mit kapnak a gyerekek? Egyfelől egy igazi mesét csupa varázslatos aprósággal, asztalra szárnyaló szalvétától képzeletből sült almásrétesig. Másfelől a gyerekelme olthatatlan érdeklődése az állatvilág felé valami, amire egészen nyugodtan lehet támaszkodni: gyereknek csinálsz filmet, tedd tele állatokkal, baj nem lehet, itt is ez történik, Salmander gyakorlatilag a varázsvilág David Attenborough-ja és Matula bácsija egy személyben. Harmadrészt és legfőképpen pedig a mindent elborító cukiság is főleg a gyerekeknek szól. Ha csak egy szóval jellemezhetném a filmet, ez lenne az, ez a mozi egész egyszerűen tökéletesen cuki. Oké, vannak azért egészen ijesztő részek, meg premier plánban végignézünk gyilkosságokat is, de amire igazán emlékszünk – és amiből aztán a produkció döbbenetes merchandising-bevételeket szerezhet majd – azok a tündérbogyó cukorfalat állatkák, élen a furkásszal, amiből azonnal szerezzen nekem valaki egyet.
Értve ez alatt, hogy sejtesd a folytatást, de ezzel együtt a film álljon meg önmagában is. A Legendás állatok kerek egész, nincs hiányérzet a végén, de teljes természetességgel benne van annak lehetősége, hogy bármikor újra felvegyük a fonalat. Ez akkor a legnehezebb, ha mondjuk előzménytörténetből is többrészest tervezel, így ez a franchise is majd a második résznél fog komolyan vizsgázni ebben a kérdésben, ám jelenlegi, első részével nemhogy megugrotta a lécet, de kilométerekkel röppent át felette.
Ha van egy elérhető írózsenid, mint például J.K. Rowling, nem hátrány, ha szabadjára engeded, ő tudni fogja, hogyan fogja meg a témát. Már sosem fog kiderülni, de élek a gyanúperrel, hogy ez a film bődületesen rossz lett volna, ha bárki más írja a forgatókönyvet, és nem az eredeti könyvek szerzője. Ki ismerné jobban ezt a világot nála? Nem kizárt, hogy a filmbe kerültek egy része már anno a Potter-könyvek írásánál is a fejében volt – például a Grindelwald-szál, ami ott igen komoly jelentőséggel bír, itt egyelőre csak sejtjük, bár egyre egyértelműbb, az például már szinte biztos, hogy a Potter-könyvekben emlegetett nagy Grindelwald-Dumbledore összecsapás ebben a trilógiában meg fog valósulni – lehet dörzsölni a tenyereket, atyaég, micsoda csatajelenet lesz az! Meg eleve: visszatár Dumbledore!
Ez is mutatja, mennyire fontos az is, hogy legyen jelentősége a történetnek, amit el akarsz mesélni a prequelben. Oké, az eredeti történeted nagy, epikus sztori, többnyire mondjuk a világ sorsa múlik rajta – nem baj, ha az előzményfilmekben is jelen van ez a súly, még ha tudjuk is, hogy a világ itt még tuti túlél, hisz ugyanazok a bizonyos X évvel későbbi események megtörténnek. Épp ennek tudata miatt fontos, hogy ne tedd idézőjelbe az előzmények jelentőségét. Jó példa erre, ami a Hobbit-filmekben történt: ki a fenét érdekelt holmi Smaug meg törparany, amikor Szauron ereje ébredezik, és hamarosan vészes közelségbe kerül a világ összeomlása. Itt a Legendás állatokban sikerült megtalálni ezt a kulcseseményt: cuki állatok ide vagy oda, ha Salmander és társai nem oldják meg a helyzetet, minimum lelepleződik a teljes varázslótársadalom, arról nem is beszélve, hogy tömegek halnak meg.
Bizonyos szempontból egyszerű a dolog, másfelől meg – mivel eddig gyakorlatilag a forgatókönyv nüansznyi árnyalatain múló dolgokról szóltam – most kezdődik a neheze: az van, hogy jó filmet kéne csinálni. A Legendás állatok ez ügyben is jól vizsgázik: van például arányérzék az izgalom-para-komikum-cukiság négyszögben, működik a szereposztás, még Eddie Redmayne is, pedig ővele óvatos vagyok, mióta A dán lányban elővezette detto ugyanazt a három színészi eszközt, amit előtte A mindenség elméletében. Partnernője, Katherine Waterston eléggé színtelen ugyan, nagyjából mindenki más nagyobbat játszik nála, bár esélyük is több van, főként Ezra Miller alakít hatalmasat, bár tőle nem is vártunk kevesebbet, zseniális ez a fiú. A Johnny Depp-fanoknak pedig e helyütt jelzem, hogy Mr. Deppet mintegy 4 másodpercig láthatjuk a vásznon, de aggodalomra semmi ok, a folytatásokban még találkozunk vele épp eleget, és állítólag egészen remek lesz. A látvány nagyon szépen működik, zökkenőmentesen vált cukiságból sötétségekbe, az állatok és világuk részletgazdagsága mesés, nagyjából ilyesmire találták ki a CGI-t.
Lám, nem is kell egy kiváló előzménytörténethez olyan sok minden!
Ja, de.
A Legendás állatok és megfigyelésüknek mindenesetre sikerült.
Legendás állatok és megfigyelésük (Fantastic Beasts and Where to Find Them) – színes, angol-amerikai családi fantasy, 133 perc – 9/10
