Az idei év három kisképernyős folytatása közül kettő (a Limitless és a Minority Report) a napokban indult útjára, míg a harmadik (ráadásul a legígéretesebb, az Ash vs Evil Dead) csak október végén érkezik. Ezúttal szerencsére nem újragyártják az adott mozifilmeket “jobban kibontva” (értsd: kevesebb pénzből és rosszabb színészekkel, bénábban), hanem folytatták az eredeti alapanyagot. Ebben pedig akár még potenciál is lehet.
Minority Report
A Minority Report évekkel a Különvélemény eseményei után veszi fel a fonalat. A rendőrség leállította a prekog-programot, amelyben három jövőbelátó oldotta meg a gyilkosságokat és biztosított egy világ elől elzárt helyet a három prekog – Agatha, Arthur és Dashiell – számára. A főszereplő, Dashiell azonban nem nyughat, így visszaköltözik a városba, hogy egyedül oldjon meg gyilkosságokat. Mivel a villanásokból nem képes egyértelmű következtetéseket levonni, kénytelen összefogni Lara Vega nyomozóval, hogy megakadályozzák a még el nem követett bűncselekményeket. Ha pedig ez nem lenne elég, Dashiell keresi az eltűnt ikertestvérét is.
Hát, úgy röviden ennyi és nem több, ami a sorozatban rejlik. A megvalósítás gyakran szép, ötletes a világ kinézete, a ráépülő poénok és szép a technológiai megvalósítás is, viszont minden más az unalmasan fantáziátlan és a kínosan gagyi között ugrálva próbálja megtalálni a sorozat nemlétező egyéniségét. Kaptunk már elegendő szociálisan kényelmetlenül viselkedő főhőst, aki mellé valahogy mindig egy határozott, ám magánélettel nem rendelkező profit pakolnak, hogy legyen valamiféle karakterdinamika. Ez sajnos karakterek híján, és mert ezerötvenedszerre ismétlik, cseppet sem jön létre. A színészek játéka többször tolerálhatatlanul rossz, amikor viszont leáll a sztori pörgése, és próbálnak bele egy kis leülős drámát vinni, akkor kifejezetten jól hozzák a rájuk szabott szerepet. Viszont ilyenkor az írás olyannyira borzasztó, hogy az értékelhetetlen dialógusok miatt nyomát sem láthatjuk az olyannyira óhajtott drámának.
Ami pedig még egy lapáttal dob a kontra oldalra, hogy az írás nem csak ilyenkor borzalmasan mesterkélt és dekára kimért, hanem végig. Még a mellékkarakterek is fantáziátlanok: hát nem egy agorafóbiás/üldözési mániás/szociopata tudós segít meghekkelni Dashiell agyát azért, hogy mind nézni tudják a látomásokat és kikövetkeztessenek belőlük dolgokat? Mindemellett a történet tökéletesen kiszámítható, mindig tíz perccel előbb tudja a néző a bekövetkező dolgokat, mint a főhős – pedig ő látja a jövőt. Nem kell jövőbe látónak lenni, hogy a kaszás szelleme lebegjen az ember szeme előtt. Nem túl valószínű, hogy egy évadnál többet megérjen a történet, bár úgyis a nézettség fog dönteni.
Limitless
Míg a Minority Report hentesbárddal állt neki az alapanyagnak, a Limitless inkább csipesszel fogta meg a Csúcshatás című mozifilmet, noha a történet ez esetben is kissé B-vonalas lett. Brian Finch kissé lecsúszott – de szerencsére nem nagyon -, tengődő zenész a húszas évei végén, aki egy haverjától kap némi agypörgető NZT-t, akit aztán megölnek (eleddig kísértetiesen hasonlít az eredetire). Csakhogy Bradley Cooperrel ellentétben nem arra használja a cuccot, hogy bróker meg amerikai elnök legyen belőle, hanem arra, hogy meggyógyítsa a beteg édesapját. Mindeközben az FBI is a nyomába ered a gyilkosság miatt, akikkel aztán összeállva meg is oldja azt – valószínűleg a főszereplő és az FBI-os Rebecca párosa fog nyomozgatni az átívelőben.
A drámai részek ebben az esetben is borzalmasan kimunkálatlanok és unalmasak lettek, giccses zenével megbolondítva, ennek ellenére jó érzés Jennifer Carpentert (Dexter húgát) olyan szerepben látni, ahol nem tökösség mögé bújtatja az alapvető érzékenységét, hanem nem fél kimutatni azt. A főszereplő Jake McDorman kifejezetten jól hozza a kallódó és öregedő fiatalt, aki a drog hatására egyik pillanatról a másikra vált át vérprofiba, és ez még csak hagyján: a készítők bevetették a nagyágyút meg valószínűleg némi mérhetetlenül nagy rakás pénzt, a pilotban feltűnik maga Bradley Cooper!
A Minority Reporthoz viszonyítva a történet itt is sokszor elhasznált és ismerős, viszont a látványvilág sokkal patikább állapotban van. Nem egymásba kapcsolódó CGI-vonatokat kell bámulnunk, hanem ügyes operatőri munkát, kreatív problémamegoldás-levezetéseket, a fényezés pedig élesen elválasztja egymástól a tiszta és a bedrogozott jeleneteket. Mindehhez hozzájárul egy csipetnyi humor, ami még inkább felpörgeti az egészet, ráadásul az expozíciót is lezavarják egy percbe sűrítve és viccesen, így a végeredmény kifejezetten élvezhető. Ennek ellenére nincs meg a Limitlessben sem az a potenciál, amely a sorozatok örökkévaló panteonjába emelné.
Kérdés persze, hogy hozott anyagból lehet-e egyáltalán igazán érdekes újat kihozni. Hollywoodot mindenki temeti, mivel túl sok a folytatás, a remake és az adaptáció. A tévé oldaláról azonban ez közel sem volt ennyire jellemző az elmúlt tíz évben, sőt, fokozatosan vált a kisképernyő a mozivászon pótlékává és a sorozatgyártás színvonalban elérte a mozifilmeket. Az országos csatornáknak valószínűleg jó néhány pofára esés kell ahhoz, mire a fejesek felfogják (ha egyáltalán felfogják), hogy a nézettség csak nekik egyenlő a mindenséggel, a minőségi szórakoztatáshoz pedig az szükséges, hogy ötlet is szoruljon belé. Nem véletlenül kaszálják el egy-két-három évadok után az ilyen szériákat, ha egyszer ott vannak az olyan eredeti dolgok, mint a Mad Men, a Breaking Bad vagy a Drót, amikre még évtizedek múlva is emlékezni fogunk.
