Az utcákon mindenütt tajtrészegek

A magyar embernek sikerült olyan ügyetlenül meghinteni őt a kétes folyadékkal, hogy az alkoholos parfüm a lány szemébe csurgott, és rettenetesen marni kezdte. A kis hölgy görcsös zokogásban tört ki, míg a vendéglátók próbálták tiszta vízzel kimosni vörös és bedagadt szemét. Lackfi János a húsvéti Matiné.

Korábban a témában:

Szabad-e locsolni?

A magyar népi hagyományban valaha kedves és sokértelmű szokás volt a húsvéti locsolkodás. Amikor a legények húsvét hétfőjén meglátogatták a lányos házakat, közös erővel kiráncigálták az udvarra, és jéghideg kútvízzel öntötték nyakon az ünneplőbe öltözött serdülő lányokat, a tavaszi újjászületés, a párkeresés, a termékenységvarázslás és némi rejtjeles erotika jelentéskörei öntudatlanul is egybekapcsolódtak. Nem véletlenül voltak boldogtalanok azok a kényes, túl rátarti vagy csak egyszerűen csúnya lányok, akiknek nem jutott ki a hideg zuhanyból.

A hajdani szokás mára elég speciális átalakulásokon ment át, jóllehet hagyományőrző fiatalok köreiben részben újra divatba jönni látszik a hajnalban, meglepetésszerűen, szódásüveggel végzett spriccelés. Általánosságban a jéghideg, tiszta vizet felváltották a legócskább, legbüdösebb kölnik, a lányok által csereajándék gyanánt festett piros vagy hímes tojás helyén pedig jobb esetben ott terpeszkedik az alkohollal kínálás, rosszabb esetben a pénzosztogatás. Házról házra vándorló általános iskolás fiúkat és felnőtt férfiakat itatnak le és traktálnak pénzzel a többé-kevésbé ismerős, hervadó hölgyek egy kis „locsolás” reményében, és aztán napokig küzdenek a rájuk törő hányingerrel az összevegyülő, lemoshatatlan pacsulik agyonüthetetlenül makacs illata miatt. Az utcákon mindenütt tajtrészegek bóklásznak, pikáns locsolóverseket gajdolva, és ha a hagyományos ajándékok valamelyikét, piros almát vagy cifra tojást kapnak lóvé és pia helyett, azt dühödten vágják földhöz és tapossák széjjel az aszfalton.

Minthogy a magyar ember férfi volta ellenére sosem érzett leküzdhetetlen késztetést, hogy beszálljon ebbe a kínossá torzult össznépi mókába, a szomszédasszonyoktól hetekig kapja a durcás és szemrehányó pillantásokat, amiért nem locsolta meg, azaz nem vette nőszámba őket. Netán simán elnézné, hogy locsolás híján elhervadjanak? (Á, dehogy!) Pedig a konyakot is előkészítették. Pedig az ezerforintost is kéznél tartották. Pedig a süteményt is felvagdalták. Pedig tojást is festettek. A magyar ember emlékezetébe mélyen beivódott egy rettentő idétlen húsvét-hétfő, amikor sikerült pofonszerű sokkterápiával tudtára adni egy idegennek a kulturális különbözőségek mibenlétét. A magyar ember anyósának nyaralójában időzött a család, és a férfitagok kollektív kutya kötelessége volt nekihevülten, borzalmasan édeskés illatszereket lötyögtetve végiglátogatni az ismerős hölgyeket, akik magukat bakfisos szendeséggel mórikálva fogadták a kötelezően bugyuta versikéket és az ifjító permetet. Az egyik háznál egy holland lány időzött vendégségben, és mit sem sejtő érdeklődéssel állt az egzotikus népi szokás elébe. A magyar embernek sikerült olyan ügyetlenül meghinteni őt a kétes folyadékkal, hogy az alkoholos parfüm a lány szemébe csurgott, és rettenetesen marni kezdte. A kis hölgy görcsös zokogásban tört ki, míg a vendéglátók próbálták tiszta vízzel kimosni vörös és bedagadt szemét. A magyar virtust ő alighanem egy életre megtanulta.

Videók a témában:


Húsvéti vesszőzés

Nem élhetek muzsikaszó nélkül

Zenekedvelő nép a magyar, „nem élhet muzsikaszó nélkül”, ahogy egy közismerten érzelmes nóta is tanítja. Az idősebb generációból még mindenkinek megvan a „nótája”, és ha a társasági hangulat, illetve a maligánszint emelkedik, rendre előkerülnek a megtépázottságukban is többé-kevésbé felismerhető, édeskés, népies hangulatú melódiák. Évtizedekig ment hatalmas sikerrel a rádióban a Jó ebédhez szól a nóta című műsor. Minden áldott délben, de vasárnap kiváltképpen, a vidéki Magyarország összes portájának kapuján ugyanazok a hangsorok libegtek kifelé, a szabadba. Az ezekben fellelhető népi világ sosem létezett, hacsak nem a Budapesti Operettszínház halhatatlanságot jelentő deszkáin. Szerelmét ki-ki a meghitt „édes babám”, „rozmaringos, csárdás kisangyalom”, „violaszín patyolat rózsám” vagy „kacifántos arany kincsem” néven szólongatja. A legényeknek is megvannak a maguk díszítőjelzői: akad itt „az a huncut betyár Laci”, „tüzes szemű barna legény” vagy „az én drága kicsi párom”.

Fura egy ország ez, nemigen ismerni rá a vidék széthulló, lézengő munkanélküliekkel, ravaszdi „fusizókkal”, undok postáskisasszonyokkal és minden hájjal megkent helyi vezetőkkel teli világára. A korrupt polgármester itt „hej, de vitéz bíró uram”, a helyi közért foltos köpenyes, kifakult hajfestékű, gyilkos tekintetű matrónája „az a csalfa bótos asszony csipkés rokolyában”, a rozsda rohasztotta vaskapuk pedig „hej, de cifra tulipántos, rácsos kerítések”. A többnyire külföldieknek eladogatott falu környéki földek itt „harmatos rónák”, a beroskadt, elhagyatott vályogviskók „zsúpfedeles kicsi tanyák”, és lényeges elem, hogy „ott lesz boldog a mi szívünk örökké”. Rozoga Ladák helyett „gombosnyerges kis pej lovon” közlekedik a hősszerelmes, és az izzasztó, műszálas kötött satyak helyett „darutollas pörge kalap” van a fejébe csapva. A derék magyar nóta átlényegít mindent, és mint valami érzéstelenítő injekció, kellemesen elzsibbasztja a pálinkába áztatott magyar lelket. Nincsenek állandóan pörölő, megrogyott és depressziós, zsémbes anyák. Helyettük érzelmes panaszdal csendül, miszerint „az én drága jó anyámnak nincs selyemruhája, dolgos két kezével mégis megsimítja fáradt homlokom”. Apuka sem kever le részegen egy irtózatos frászt lányának-fiának, hanem kiderül róla, hogy „az én kedves apukámnak sehol nincsen párja”, se semmi káros szenvedélye, és ahogy munkából fáradtan hazaérve betér a bús gerlicés kiskapun, már alig várja, hogy az ő kisded gyermekeit két karjába zárja.

Ebben az álomvilágban mindenki folyton iszik, de sosem lesz részeg, csak kissé kapatos, italos vagy pityókás. És mindenki ihaj-csuhaj mulatozik, vidáman dalol, nem érdekli a világ gondja, a globális felmelegedés, sem a GDP vagy a terrortámadások. Abban az esetben, ha a világ gondja, a globális felmelegedés vagy a GDP csökkenése és legfőképpen a szerelmi csalódás mégiscsak úrrá lenne „könnypatakos, bánatos lelkünkön”, megint csak kézenfekvő a megoldás. Ilyenkor bánatunkban kimulatjuk magunkat, elisszuk az ingünket is még ma éjjel, húzd rá, cigány, hadd szóljon! Azt az álnok barna kislányt meg, aki széttörte az árva szívünket, verje meg a Teremtő.

Ilyen dalokban az ivás csupa vérré váló, tüzes vörösbort jelent, mellékhatásai nem ismeretesek, sehol a fejfájás, a szédülés, a végtagfájdalmak vagy a saját hányásunkban való tehetetlen fetrengés. Amikor a viccbeli Józsi bácsi egyik ároktól a másikig szédeleg hajnaltájban, és egy arra járó, tehenet vezető asszonyka megfeddi, hogy nézze csak meg ezt az oktalan állatot, ez sosem iszik többet, mint amennyire szomjas, Józsi bácsi így felel: „ja, a vízzel én is így volnék!”. A dalbeli fiatalok mindig fiatalok, hajlós a derekuk, fürge a lábuk, csattogós a tenyerük, járják a táncot, sosem izzadnak, és hogy a modern kor szellemét is felidézzük, azt tervezik, hogy „ha nékik sok pénzük lesz, felülnek a repülőre, úgy elszállnak, mint a fecske, magasan a levegőbe”.

A magyar ember persze nem akar igazságtalan lenni ezzel a hegedűről szintetizátorra áthangszerelt, minden roggyant falusi mulatságon, esküvőn, városi majálison felelevenedő nótavilággal. A modorosságokon túl akadnak aranyos ötletek is, például amikor a dalbeli lányzó bemegy a patikába szerelmi csodaszerért. Esetleg kéri a doktor urat, drágát, hogy fesse az orcáját pirosra, mégpedig olyan huncut kenceficével, hogy aki legény reá néz, mind ukk-mukk-fukk beléhabarodjék. A bájitallal azonban valami gond történt, hatása megfordult, ugyanis hősnőnk aki legényre csak reánézett, mindbe ukk-mukk-fukk beléhabarodott. A házak előtti padokon régi magyar szokás szerint kinn üldögélő, pletykázó nénikék története is aranyos: a gonosz és ártalmas szerelmi pletykák miatt a dalbeli legény arra kéri a jóistent, ragassza le az összes vén boszorkát a padra. Talán még most is ott ülnek, ha meg nem haltak. (A magyar mesék legtöbbje úgyis így végződik.)

 

Lackfi János: Milyenek a magyarok?

Helikon, 2013

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.