A szenzációs információt (zárójelben) Schmidt Máriának “A diktatúrák természetéről” értekező írása alatt tette közzé a hetilap. A Terror Háza Múzeum főigazgatója publicisztikájában méltatja a Nobel-díjas írót.
“A 85 éves Kertész Imre szabad ember. Az maradt mindkét emberellenes totális diktatúra alatt, mindkettő ellenére, ellenében. És az ma is. Az Isten áldja meg.” – zárul a történész írása, aki néhány hete A múlt fogságában címmel írt dolgozatával kavart nagy vihart. Akkor – szintén a Heti Válaszban – Schmidt Mária a balliberális értelmiség alkonyáról értekezett. Most az egyetlen magyar Nobel-díjas írót kiemeli ebből a közegből.
„Kertész a kommunista diktatúra időszakában mindvégig kívülálló maradt, és így a rendszert alulról és kívülről vizsgálta, ugyanúgy, ahogy alulról és kívülről, és egyben üldözöttként élte meg a náci diktatúrát, mely sárga csillaggal jelölte meg, kiközösítette, Auschwitzba, majd Buchenwaldba deportálta. Írói életművét arra tette fel, hogy megértse és megértesse a két emberellenes diktatúra tapasztalataiból levonható tanulságokat. Ez szembement a »politikailag korrekteknek« a diktatúrák összehasonlíthatóságára vonatkozó tilalmával” – írja a történész, aki emlékeztet arra is, hogyan kényszerült szellemi száműzetésbe Kertész Imre, a balliberális oldalon miért nem idézik az írónak a holokausztról megfogalmazott mondatait, és miként lelkesedik a nyugat-európai baloldali értelmiség azért a diktatúráért, amelynek Kertész kitartó ellenfele volt. További részletek a legfrissebb Heti Válaszban.
Kertész Imrét tavaly novemberben megműtötték csípőtáji törés miatt. Előzőleg a HVG egy „számvetőnek” titulált interjúban számolt be arról, hogy csendben visszaköltözött Budapestre az író, aki azt mondta, soha nem fordult meg a fejében sem az, hogy megkapja, sem az, hogy visszaadja a Nobel-díjat. Kertész Imre nem a Sorstalanságot tartja a legjobb regényének, hanem A kudarcot, amit a közönség a legkevésbé ismer. Sem a jelenkor nem érdekli, sem az utókor.
Kertészt az alkotói düh, a kétségbeesés inspirálja írásra. Mindig nagyon sok adrenalin kellett neki ahhoz, hogy kibírja a mindenkori hülyéket, és elbújjon előlük. „Az ember mindennel próbálkozik, előveszi, erősíti magában például azt a belső meggyőződését, hogy ő titokban valami óriásit csinált, de ezt sosem fogja megtudni senki.”
Hazatérését Berlinből kizárólag betegségével magyarázta. Fölösleges fenntartani két háztartást – „annyi azért nem maradt a Nobel-díjból”. Berlinben nem tudták meggyógyítani, „igaz, a Parkinsont nem is lehet, csak valamennyire karbantartani”. A kényszerűség hozta ebbe a végső kocsmába, ebbe a szobába, ahol változatlanul remeg a lába, ahol utálattal néz körül, „s minden valószínűség szerint az ördög innen is” viszi majd el.
Szerinte a magyar helyzet „végtelenül szánalmas”. Untatják „ezek a jobbik meg balik izék”, untatja, hogy „Magyarország egyszerűen képtelen összeállni és egy országot megcsinálni, pedig minden lehetősége megvolna hozzá”.
