Fesztiválozni összességében rohadt jó dolog. Bár ezek a dübörgő, porfelhős napok pár éve még csak szelíden meggyűrtek, ma már inkább darabokra cincálnak, mégis, aki egyszer hagyta, hogy a véráramába kerüljön ez a sajátos életérzés, ami mindezzel jár, egy kicsit mindig szerelmese lesz a „műfajnak”. Olyannyira, hogy képes szemet hunyni a kukákra vizelő tántorgók, a levegőben táncikáló vécébűz és a talpunk alatt ropogó pohártemető felett is. Mégis, most valami egészen mást néztünk meg. Múlt hétvégén a Balatonon jártunk, az Evernessen, avagy a Tudatosság Ünnepén.
Remek időjárást fogtak ki a szervezők, ezzel együtt a fesztiválozni vágyók is. De lássuk, a napsütésen kívül mivel is próbáltak minket megfűzni: „Az Everness Fesztivál egyet jelent a zenével, a mozgással, a színek, ízek és illatok mámorával. Öt nap felejthetetlen együttlét, amikor a tudatos pozitív gondolkodás és az egészséges életmód jegyében a hozzánk hasonlóan gondolkodók körében kapcsolódhatunk ki, tanulhatunk és léphetünk előre az önmeghaladás útján” – így szólt a hivatalos beharangozó. Akár bele is köthetnénk, de tény, voltak színek, ízek, mámor, és az sem kizárt, hogy egy kicsit meghaladtunk önmagunkat.
Fotó: Tuszinger Károly
Immár másodszor találkoztunk ezzel a fesztivállal, tavaly szeptemberben jártunk itt, jóval szerényebb körítés és érdeklődés mellett. A szervezők szerint négyszer annyian voltak kíváncsiak a rendezvényre most, mint akkor, ennek ellenére az első benyomás nem volt kellemes. Pedig vártuk, hogy jöhessünk, de kezdetben mégsem szerettünk volna maradni, nem igazán találtuk a helyünket, de végül rájöttünk, ez nem a rendezvény hibája, csak kijött belőlünk a „lenyúlják a kedvenc zenekarom szindróma”. Lásd: amit régen 12 ember között az első sorban néztél, hallgattál, azon most túl sok emberrel kell osztoznod, az első sor pedig távolabb került tőled, mint Makó Jeruzsálemtől. Ám ez a fajta hozzáállás nemigen illett ide, így levetkőztük sebtiben, és onnantól kezdve kisütött a nap még a fülünkben is.
Aki érez bármiféle nyitottságot magában, nevezzük azt spiritualitás, egészséges életmód, különleges mozgásformák vagy zenék iránti érdeklődésnek, illetve úgy van vele, hogy a gyümölcsturmix is lehet olyan csábító, mint a jäger-bomba, érdemes legalább egyszer a kislábujját belepöttyintenie a dologba. Hogy minden tökéletes volt-e? Nem. Hogy lett volna olyan résztvevő (kis sarkítással nevezzünk jósnak) akit – a magunk emberbarát módján – legalább két csöpp pillanatra kilőttünk volna az űrbe? Igen. De nem számít, mert hát az van, hogy tényleg belefulladtunk a szeretetbe.
Fotó: Dr. Berényi Aurélia
Aki azt hiszi, hogy virágfüzéres, bő nadrágos, hennatetkókban úszó, csengőszóra ringatózó, babzsákból előadásokat hallgató emberek adták a fesztivál közönségének velejét, látszólag nem téved nagyot. Ám a dolog szépsége, hogy ezek a mókás idegenek mi vagyunk, eladók, főállású anyukák, banki elemzők, kockafejek és útépítők. Hogy a kopaszodó „NAV-os könyvvizsgáló” mellett, harminc nő között egy 70 plusz nettó éves nénike járja az afrikai törzsi táncot teljes átéléssel, már meg sem lepődünk.
Az egyik sátornál, spontán zenészek gyűlnek, spontán odareppent táncosokkal és színes szalagokat pörgető lányokkal, fél méterrel odébb pedig Soma Mamagésa kisebb tömeget okosít ki orgazmus témában. Eközben valamivel messzebb kötéltáncosok tanítgatják türelemmel a hétévesnek a nem leesés művészetét, amíg a kedves mama a parton nagyüzemben tolja a tai chi-t.
Te pedig remek beszélgetésbe keveredhetsz a reszelős hangú „kamionsofőrrel”, hogy na vajon érdemes-e házi malmot venni. És az sem baj, ha ráülnek a koncerten a pokrócodra, sőt, vadabbat mondunk, te ajánlod fel és húzod össze magad, pedig a 4-es 6-oson még attól is a hideg ráz, ha hozzád ér egy idegen csecse kis lakktáskája. No, valahogy így.
És ha már koncert, nézzük meg, mitől is lüktetett a nép ezekben a napokban, vagy legalábbis egy parányi szeletét. Vegyük elő most a két személyes kedvencünket, a gitárvirtuóz Estas Tonne-t és a Freedom Café-t.
A modernkori trubadúrként, illetve Krisztus-arcú fiúként emlegetett orosz zenész kétségkívül gitárral a kezében született, tehetségét világszerte elismerik. Elsősorban cigány, ír és latinos dallamokkal operál, de játékában számos nemzet zenei motívumai felfedezhetők. És, hogy a koncertje másnapján egy tíz év körüli kisfiú – oké, némi örömködős bazdmegelős felcsapás mellett – felüvölt, hogy ott van Estas Tonne, és árnyékként követi fél napig, mint a szóba jöhető példaképek non plus ultráját, tetszik-e nekünk, a válaszunk egy határozott igen.
És ha lehet, a Freedom Café még kedvesebb a szívünknek. A tagok folyamatosan változnak, a zenészek különböző országokból érkeznek és ezúttal teljes létszámukban álltak színpadra, köztük több magyar művésszel. Világzene univerzális nyelvezettel – vagy jellemezzük akárhogy, működik. Annyira, hogy koncert közben azt ember az érzi, ha ezekből a srácokból még egy cseppel több zeneiség kibukik, a közönség szétpukkan mint egy lufi. Zenéjük egy fontos eleme, eszköze a hang – vagyis a hang drum – amely egy igen ritka, de annál különlegesebb hangszer. Mondjuk úgy, ha hangszernek születünk, ilyenek szeretnénk lenni, vagy legalább hozzámenni egyhez feleségül.
Kétségkívül a 2014-es fesztivál több embert mozdított meg, és úgy sejtjük, ez az arány legközelebb még tenyérdözsölgetősebb lesz. Hogy ez a jó marketingnek köszönhető, vagy – hogy ne menjünk messzire az Everness szellemiségtől – bevonzották-e a szervezők a tutit, nem tudjuk, ám tény, ha valóban valamiféle együtt rezgés volt a cél, úgy beragasztjuk a munkafüzetükbe a mosolygós napocskát.
