Ahogy ezt írom, Új-Mexikóban éppen egy csapat munkás dolgozik azon, hogy kiássák az E.T. alapján ’83-ban készült videojáték több millió föld alá betonozott példányát. Mindenki próbálja meg elképzelni – akinek nem megy, nézze meg – milyen rossz lehet az a játék, amelyet saját gyártója földelt el nem sokkal azután, hogy kiadták. Valószínűleg a világ legrosszabbja, nem?
Nem. Abból indultam ki, hogy az azóta eltelt harminc évben csak kellett születnie valami még siralmasabbnak. Engem lepett meg a legjobban, milyen gyorsan meg is találtam, főleg, hogy mindig szkeptikus vagyok, ha valaki azzal jön: figyelj, ez a világ legrosszabb filmje/albuma/regénye/söre. Mégis mi alapján mondanánk ilyet, amikor ízlésről ugye nem vitatkozunk? Hát a videojátékok esetében nincs ilyen dilemma. A kritikusi és felhasználói konszenzust – vö. Metacritic -, illetve saját élményeimet egybegyúrva egyértelműen kijelenthető: a világ legrosszabb játéka a Ride to Hell: Retribution. A legijesztőbb az egészben az, hogy nem valami méltán elfeledett, a kilencvenes években tömegével készülő borzalmas versenyszimulátorról van szó. A Ride to Hell ugyanis tavalyi.
Ugye mindenki ismer olyan filmet vagy játékot, ami annyira rossz, hogy az már jó? Ezek azok az időtálló műalkotások, amelyek bármikor megmentenek egy döglődő házibulit: ha előkerülnek, az elfogyasztott alkohol- és lágydrogmennyiségtől függetlenül pillanatokon belül elhatalmasodik a vinnyogva röhögés. A Ride to Hell sajnos nem ilyen. Nem azért, mert egyszerűen csak rossz, és nem viccesen rossz. Azért, mert annyira rossz, hogy az már annyira jó, hogy az már megint rossz lesz. Megpróbálom elmagyarázni.
Az alapfelállás ínycsiklandó: a hatvanas évek végén, egy traumatizált, de azért még bőven macsó, Vietnámból hazatérő fiú próbál visszailleszkedni a vadnyugati stílusú motoroséletmódba. Amíg azonban távol volt, kitört a bandák közötti viszály, így aztán a játék elején meg is ölik az öccsét a szeme láttára. Nem tudni, miért, valószínűleg egyszerűen nem tetszett nekik a képük és a fatert sem szívlelték különösebben. Jake tehát nekiáll bosszút állni motorral, fegyverrel, az öklével és néha a péniszével.
Azt most hagyjuk is, hogy mennyire játszhatatlan az egész. Az ellenfelek néha egyszerűen maguktól felrobbannak, ha megpróbálunk visszafordulni az úton, vagy visszapattanunk, vagy magunk is felrobbanunk, mintha a szegény ember Michael Bay-filmjét néznénk. A bosszúszomjas főszereplő röhejes mozdulatokkal lő fejbe mindenkit, aki elé kerül, a verekedések pedig… hagyjuk. Szóval technikailag az egész annyira működőképes, mint egy KDNP-s felügyelettel, hittantanárok által írt és szerkesztett szexuális felvilágosító brossúra – és nagyjából úgy is néz ki. Annyira csúnya, hogy nehéz róla levenni a tekintetem.
Fotorealizmust persze hiába is várnánk egy ilyen játéktól, ám ezek a szereplők olyanok, mint a fröccsöntött és a gyárban véletlenül félrefestett műanyag figurák. Míg azonban a verekedés és a beszédhang-képzést kísérő szájmozgás egyszerűen siralmas, a szexjelenetek kifejezetten rémisztőek. Azt már megszoktuk, hogy a videojátékokban ábrázolni próbált szex anatómiailag és érzelmileg nagyjából annyira hiteles, mint amikor a húgi Barbie- és Ken-babáját hoztuk össze minden lehetséges pozícióban tizenkét éves korunkban, de ez… ez valami egészen új.
Ugyanis szex is van! Hogy ne lenne, hiszen a hatvanas évek vadnyugatának motorosbandái közt járunk, a főszereplő pedig úgy néz ki, mint egy szteroidokkal és botoxszal merevre pumpált, depressziós pornószínész. A Ride to Hell: Retributionnek nagyjából olyan fogalmai vannak a férfiasságról és a párkapcsolatokról, mintha egy pincébe zárt, évekig Stallone- és Schwarzenegger-összessel kínzott kamaszfiú írta volna a történetet. (Valószínűleg így is történt, más magyarázat ugyanis nincs.) Jake, a főszereplő ugyanis a következőképpen csajozik: mellékküldetésként néha meg kell ölni egy-egy, a nőjével erőszakoskodó keményfiút. Ha ez megtörtént, miénk a méltó jutalom: a valamiért mindig túlméretezett mellekkel és homokóra-alkattal megáldott hölgy, akit azon melegében, az ura hullája mellett tehetünk magunkévá, rettenetes zene és gépies mozdulatok kíséretében, valamiért mindig ruhában – talán jobb is így. Még egyszer: ez egy 2013-as játék, azaz talán az alkotók is hallottak a feminizmus nevű mozgalomról.
Ez egy végtelen hosszúságú cikk lehetne, úgyhogy most be is fejezem. Azt egyébként senki nem tudja, hogyan adhatták ki a játékot, főleg, hogy egy viszonylag ismert kiadónak, a Deep Silvernek köszönhetjük a felejthetetlen élményt, nehéz tehát elképzelni, hogy nem volt ott senki, aki szólt volna: „figyu, gyerekek, ezt azért nem kéne”. Nem is tudjuk meg soha, vagy talán egyszer, ha valaki könyvet ír az egészről. Az igazi fejtörést inkább az okozta a kritikusoknak, hogy mi az, ami jó – vagy legalábbis nem katasztrofálisan rossz – a játékban. A küldetés lehetetlennek tűnt, éppen ezért mindenki egy emberként kereste a jelet, amitől mégsem kell névtelen sírba temetni ezt a szégyenteljes förmedvényt. A Ride to Hell egyetlen elviselhető részét végül az Electronic Gaming Monthly kritikusa találta meg.
A pause menü.
