Egy kis üzleti kitérő
A kint dolgozó szakemberek sokat segítettek a folyamatosan emigráló kubai értelmiség pótlásában és az új tudásanyag terjesztésében. Kulcsszerepük volt abban, hogy Kuba az amerikaiak és a kubai elit távozását követő hirtelen űrben nem omlott össze. Ugyanakkor a „szakértők” közül néhányan – pontosan tudván, hogy mi a hiánygazdaság lényege – rendszeres üzletelésre rendezkedtek be. Ők megfelelő élettapasztalattal rendelkeztek, nem úgy, mint Pista meg én. Mi még fiatalok voltunk, nem láttuk meg a feltáruló üzleti horizontot, és megelégedtünk a forradalmi mámorral. Ekkor nyúlt a hónunk alá az ügyeskedés egyik nagy öregje, de csak azért, hogy hiányos nyelvtudása miatt kettőnket, mint „nyelvet” alkalmazzon. Ennek a szakértőnek – nevezzük Bélának – a lakásában volt egy jókora szekrény. Béla abban minden polcon különféle árucikkeket őrzött, olyanokat, amiknek Kubában akkortájt óriási értékük volt (és van ma is). Egy napszemüveg, egy szappan, egy jó nejlonharisnya, egy pár szép cipő kapukat nyitott meg, és örök hálára kötelezett sok helybélit. Béla azonban a hálával nem elégedett meg, ő cserekereskedelmet folytatott, krokodilbőrt, bélyegeket, ékszereket, esetleg kisebb – a kubaiak számára már értéktelennek tűnő – csecsebecséket vasalt be viszonzásul. Tevékenységének hangulata kísértetiesen emlékeztetett az Ilf–Petrov szerzőpáros által leírt szürrealista 1920-as évekére, amikor a Szovjetunióban még látszólag semmi nem dőlt el véglegesen, de a módosabbak érezték, hogy a vagyont el kell tüntetni, hogy nem szabad szép gyűrűket hordani, hogy titkolni kell az értékes képeket, mert előbb-utóbb elveszik azokat. Kubában is ilyen volt a légkör, a gazdagabbak sorában nagy volt a kivándorlási kedv, de mivel a távozók nem vihettek magukkal semmit, inkább szabadultak az értékeiktől, vagy felélték vagyonukat a hosszú várakozás alatt.
Béla utánpótlási vonalai is ilf–petroviak voltak. Megneszelte, hogy Kubába jön a magyar vízilabda-válogatott. Otthon maradt neje egyenként felkereste a vízilabdázókat, előadta, hogy szegény jó férje szembeteg, de Kubában nem lehet napszemüveget kapni, kivinne-e neki egyet az illető. A derék sportoló megszánta a távolban hunyorgó Bélát, és hozta a segélycsomagot. Béla sűrűn pislogva várta a gépet a havannai reptéren, és hamarosan kiderült, hogy a delegáció minden tagja, kapustól a gyúróig, találkozott kedves feleségével. Megtelt a napszemüveges fiók. Aztán mikor a csapat visszafelé készülődött, Béla egyenként felkereste a fiúkat, és jelezte, hogy küldeni szeretne valamit elárvult asszonyának, aki aztán kiment Ferihegyre, és beszedte a csereárut. Így működött az üzletmenet. És mint később megtudtam, Béla csak kisiparos volt. Nagy országok lakói jóval nagyobb üzletekben dolgoztak, volt, aki az üresen visszainduló szovjet tankhajókon márványtömböket küldött haza, hiszen a kubai márvány minősége vetekszik a carraraiéval.
Béla rendre a lakására rendelt kettőnket, megcímezte szépen becsomagolt szemüvegeit és szappanait, és mi voltunk a kihordók, ha kellett, tolmácsok is a csereüzletben.
Egy este éppen zajlott a másnapi csomagtúra előkészítése, mikor Béla felüvöltött:
– Állj, mit csinálsz?
– Csomagolok – mondta lakonikus rövidséggel Pista, kezében egy pár cipővel.
– De hát mibe? – sopánkodott elkeseredetten Béla. – Hát hiába tanítalak benneteket?
Néztük az újságpapírt, a Bohemia volt, egy több évtizede létező hetilap, de már rossz papíron, durva nyomással. Nem láttunk benne semmit. Béla tovább sápítozott:
– A cikket nézzétek, a cikket!
Néztük. Bélával ellentétben mi értettük is. A szokásos dolgokról szólt: így éltek a gazdagok régen, de ma már a nép egyszerű gyermekei is bejuthatnak a fényűző hotelekbe. A fényképeken a Nacional Hotel légkondicionált bálterme látszott, benne az ünneplő közönség, felékszerezve, kékrókával és hermelinnel a nyakában. Szemmel láthatólag jól érezték magukat az átkozott kizsákmányolók. Addigra már Béla is.
– Mit vihet ki a kivándorló? – kérdezte.
– Semmit – válaszoltuk kórusban, lesütött szemmel.
– Mi lett a gyűrűkkel, aranyakkal?
– Elásták, eladták, befalazták.
– Ki vesz ma Kubában kékróka stólát?
– Senki. – Kezdtük megérteni a mi nagy kombinátorunk logikáját.
– Akkor hol a prém? – rikoltotta diadalmasan Béla.
Másnapra ellátta Pistát luxusútravalóval – két napszemüveg, két pár cipő –, és a lelkére kötötte, hogy addig ne jöjjön vissza, amíg közületi telefonkönyvet nem szerez. Akkortájt Kuba már a titkolózás vizein hajózott, évek óta nem jelent meg Yellow Pages. Nem is nagyon lehetett hozzájutni, és a pár évvel korábbi utolsó évfolyam címei is nyilván teljesen elavultak, de Béla szerint valami támpontot azért adhatott. Pista ezért egész nap talpalt, végül estére megszerezte a becses terméket – ha jól emlékszem, a telefontársaság alagsorában adták át neki sötét félhomályban, hogy senki ne lássa a tranzakciót. A két napszemüveg és a két pár cipő gazdát cserélt.
Nagybani piac Havannában
Fotó: AFP / Adalberto Roque
A következő napon nekiálltunk végigjárni a korabeli szőrmekereskedők címeit. Üres bolt üres bolt után, kivándorolt, meghalt és leültetett tulajdonosokra emlékező szomszédok. Kudarc, kudarc hátán. Végül egyetlen címünk maradt, Bélától egysaroknyira. Egy hatalmas belső udvar végében kis faajtó árválkodott. Beléptünk, és a legalább 20 × 20 méteres, hatalmas helyiség a plafonig tele volt prémekkel. Nagy részét már megették a molyok meg az egerek. Előttük üldögélt egy vékonyka nénike, aki őszinte rémülettel nézett ránk, hiszen vásárló itt már évek óta nem járt.
Nem részletezem a továbbiakat, csak annyit, hogy az éppen hazautazó röplabda-válogatott valamennyi tagja megtudta, hogy Béla feleségének beteg a nyakcsigolyája, kell rá egy kis melegítő prém. Az asszony meg otthon nyújtogatta a nyakát, és nézte, hogy mikor érkezik gép a messzi távolból. Béla ekkor, először és utoljára, üzleti jutalékként mindkettőnket megajándékozott egy nyakbavalóval, amit elküldtem anyámnak. Nagyon örült, mert korábban ő is „kizsákmányoló” volt, és még emlékezett rá, hogyan kell hordani. De nem merte felvenni, mert túl feltűnő lett volna akkortájt a hermelin egy röntgenasszisztensnő nyakában. Az ügyet egyébként azóta is szégyellem kicsit. Nem is lett belőlem üzletember. Pistából még nálam is kevésbé. Annyira beleszeretett a kubai életbe, hogy hamarosan füldugót kellett vennem, mert állandóan kongadobokat püfölt. Beleásta magát a santeríába, amely a jorubák hitvilága, kultúrája, teljes életszemlélete, zenéje és tánca. Még hazajött ugyan Magyarországra, de annyira hiányzott neki a latin-amerikai környezet, hogy az 1970-es évek elején útra kelt. Ma elismert kongatanár és vallási szakértő Kolumbiában.
A Yellow Pagest – mint kiemelkedő fontosságú okiratot – megkapta a nagykövetség, mely 1961 óta az egyik nagy, tenger felé futó sugárúton, a G utcában található, a Vedado negyedben. Mára csak egy épülete maradt, de akkor még kettő volt egymás mellett, mindkettőt mint a Kubát elhagyók vagyonát birtokolta el a kubai állam. Sok diplomata dolgozott itt, én is gyakran bejártam az épületekbe, tolmácsoltam, fordítottam, barátságokat kötöttem kubaiakkal és magyarokkal, és ezeknek a kapcsolatoknak komoly hasznát vettem négy évtizeddel később is.
(…)
Frissítés
Valahányszor Kubában jártam, élvezettel gyűjtögettem azokat a szófacsarásokat, jövevényszavakat, mutogatásokat, amelyek számomra újdonságnak számítottak.
Kulcsszóként jelent meg az 1990-es évek elején egy kifejezés, amely összefüggött a turizmus terjedésével és az útikönyvek egyik leggyakrabban használt szava lett, ugyanis a Kubába indulók között sok a szex vezérelte utas. A jinetero (tudjuk, a j = h) műszó Kubában született. Nőnemű alakja jinetera, amely szóval azokat illetik, akik testi szolgáltatásokat nyújtanak, zömben turistáknak. A kifejezés azért érdekes, mert az eredeti spanyol jinete egynemű szó jelentése ’lovas’. A jinetero szót először az 1990-es évek elején kezdték használni Kubában, és azoknak a szélhámosoknak a jelölésére szolgált, akik illegálisan pénzt váltottak, és rendszerint becsapták a gyanútlan turistát. Aztán 1993-tól szabad lett a valutaforgalom, és a váltók is váltottak, többnyire nőkereskedelemre; a szó hamarosan önálló életre kelt, és a szexiparban önfoglalkoztatottak összefoglaló neve lett.
Legutóbbi kubai tartózkodásom két szóbeli kedvencét osztom most meg Önökkel. Az egyik a gépjárművekhez kapcsolódik. Lelkük mélyén a kubaiak még mindig a nagy amerikai batárokat tekintik igazi autónak, minden más csak játékszer, de hát ez van, mit lehet tenni. Annak idején, mikor az első Volga személyautók megjelentek a havannai utcákon, akkor a helyiek Volgitának, azaz Volgácskának becézték, mert ez a kocsi is kicsinynek számított. Külön gond volt, hogy az újonnan jött szovjet autókon nem volt automata sebességváltó, amitől a kubaiak külön dühbe jöttek, mert addig boldogan tudtak hadonászni beszéd közben, most azonban a jobb kezet magához vonzotta a sebváltó, és ezt nehezen tűrték el.
A követségnek volt egy 206-os Peugeot-ja. E nevet kubai sofőrünk és minden autós kubai így ejti: Pejó. Így magyar j-vel. Ezt minden külföldi megmosolyogja. De a pálmát nálam a hangosan dübörgő légkalapács kubai neve viszi el. Az angol szavak ide a Floridában élő kubaiak közvetítésével érkeznek, tehát először ott torzulnak egy nagyot, és amire a szigetre kerülnek, már senki nem ismer rájuk. Így lesz az angol jackhammer szó kubai változata csikihama, bizonyságul arra, hogy a nyelv és a kubaiak mennyire leleményesek, és milyen szóalkotó csodákra képesek.
A frissítés hevében ne feledkezzünk meg az azóta meghonosodott új testbeszédről, gesztusokról sem, amelyek nem azért érdekesek, mert a szöveggel együtt járnak, és azért sem, mert nyelvi újítást, illetve kiegészítést tartalmaznak, hanem azért, mert helyettesítik a nyelvet, ha az nem akar vagy nem mer kimondani valamit.
A hüvelyk- és a mutatóujj az áll két oldalán lefelé mozog, és a végén összeér. A szakáll nemzetközi jele ez, de itt Kubában újabban csak Fidelre vonatkozik.
Mutató- és középső ujj összezárva megkopogtatja az ellentétes vállat. Ez annak jelölése, hogy akiről szó van, az katona vagy magas rangú rendőr – és például nem véletlenül jutott lakáskiutaláshoz.
Mutató- és középső ujj összezárva kétszer-háromszor végigsimít az ellentétes alkaron. Ez arra utal, hogy akiről éppen beszélnek, fekete, de ezt nem illik kimondani.
(…)
Ahol csak egy tévé van
Különös időutazásra vállalkozik az, aki a televíziózást Kubában szeretné megismerni. Miközben az ország az 1950-es években élenjáró volt a világ televíziós trendjeinek kimunkálásában, ma az látható, ami megmaradt az 1970-es évek világából.
A kubai tévé öt földfelszíni csatornán sugároz, és igyekszik ellátni mindazokat a funkciókat, amelyeket az állami és a pártirányítás ideológiai, nevelési és kulturális téren elvár tőle. Az ICRT, vagyis a Kubai Rádió és Televízió monopolhelyzetben van, az országban nincsenek kereskedelmi csatornák, mi több, a nagyközönség számára a külföldi adások vétele is lehetetlen. 2013 elejétől a kubai hatóságok beléptettek egy hatodik csatornát, a Venezuelában szerkesztett Telesurt, amelynek műsorából eddig csak részleteket sugárzott a kubai állami tévé, most azonban huszonnégy órásra bővítették az elsősorban politikai hírekből álló szolgáltatást. Ez az adó „baráti” hangon sugároz, és nem tér el a kubai híradók hangvételétől. Kuba sziget, ahová nem érnek el a távoli televíziós jelek, kábeltévé nincs, és a műholdas tányérok csak a kiváltságosok számára megengedettek. Ily módon a televíziós szerkesztőknek nem kell törődniük a konkurenciával, készíthetik a maguk szigorú híradóit, gyárthatják az oktató, nevelő műsorokat, és mozgósíthatnak társadalmi munkára. Minden úgy működik, mint annak idején a moszkvai vagy az NDK-beli képernyőkön, de akad azért néhány különbség.
Kubában még a legnagyobb nehézségek idején is kínosan ügyeltek arra, hogy olyan intézmények, mint a Tropicana vagy a Nacional Hotel kabaréja, a Parisien nívós műsort adjon. A show elemei, a tánc és a zene a televíziózásban is végig megőrizte színvonalát és eleganciáját. A másik érdekesség a kubai televízió filmműsora. Említettem már, hogy a kubaiak imádják az amerikai mozit. A kubai tévé folyamatosan kielégíti ezt az igényt, és végtelen archívumából a képernyőn keresztül ömleszti az elmúlt hetven év amerikai filmtermését, százszor is ismételve mindegyiket. De ugyanakkor napra kész a friss filmekkel és sorozatokkal is. Az amerikai filmekért a kubai tévések nem fizetnek jogdíjat. A régi alkotások egy részének már valóban lejárt a joga, az újak esetében pedig azért jár az ingyenesség – érvelnek a kubai illetékesek –, mert Amerika súlyos veszteségeket okozott Kubának a blokáddal, és a nem fizetéssel legalább enyhítik a kárt. A filmeket akár DVD-ről is bejátsszák, és így van az, hogy a kubai néző szinte az amerikaival egy időben szórakozhat a Született feleségek vagy A mentalista legfrissebb epizódjain, miközben öt perccel korábban még a hazai híradóban azt hallotta-látta, miként nyomorognak a szegények Amerikában. Így aztán egy kicsit skizofrén módon töltik estéiket, meghallgatják az Egyesült Államoknak mindennap kijáró híradós szidalmakat, majd megnézik az áruval tömött szupermarketeket az amerikai mozifilmekben, és közben esetleg végiggondolják, hogy meddig elég még a csirke, amit a jegyre kaptak, és hogy futja-e a szappanból hétvégéig.
(…)
A „kövi” és a „rezi”
Az 1960-as, 1970-es években, amikor a magyar kolónia még több száz főre rúgott, a két központi találkahely a „kövi” és a „rezi” volt. Az előbbi, a nagykövetség, egyfajta magyar otthonként is szolgált, a rezidencia pedig a nagykövet otthona volt, és nemzeti ünnepeken ez adott otthont a fogadásoknak is. A rezi számos világvárosban szép lakás, Havannában szép ház. Az elődje még szebb volt, azt közvetlenül a diplomáciai kapcsolatok felvétele után, 1961-ben kapta a magyar nagykövet. A híres Upmann szivargyáros villája volt korábban, hatalmas kerttel, uszodával, gyönyörű környezetben, Cubanacán negyed előkelő palotái között. Az első itt lakó magyar nagykövetet Becknek hívták – ami szintén egy jó szivarmárka –, úgyhogy amikor utána egy teljesen mindennapos nevű nagykövet érkezett – Soósnak hívták –, akkor a kubaiak nem is értették, hogy miként lehet a tradíciót megszakítani. A szocializmus összeomlása után a kubaiak magas bérleti díjat kértek az épületekért, a gyönyörű villát már nem tudta a magyar állam fizetni, azóta hát a kormány vendégháza. Az újabb rezidencia az Ötödik sugárúton áll, és már jóval szerényebb. Városnézés közben a magyar turistacsoportoknak mindig megmutatják, integettem én is a kertből buszozó honfitársaimnak, hátam mögött két nagy zászlórúddal, hiszen a magyar követségeken 2004 óta ott lobog az EU zászlaja is. Sajnos a szeles idő és a tűző nap félévenként teszi tönkre a lobogókat, így aztán cserélgettük őket szorgalmasan. Hazai barátaim néha élcelődtek, hogy tartok-e zászlóle- és felvonást, és erősen meglepődtek, amikor igent mondtam. Ez akkor következik be, amikor valami gyászos eset miatt félárbocra kell ereszteni a lobogókat. Ilyen volt például, amikor Juan Almeida – akinek átadtam megbízólevelem – elhunyt.
Az épület valamikor az 1930-as években épülhetett. Szép Bauhaus alkotás, amelyet az elmúlt évtizedekben sokat foltozgattak. Általában itt tartottuk a magyar fogadásokat. Mint minden hasonló kubai épületben, ebben is teljesen elkülönített részt alakítottak ki a személyzetnek, itt is szép a fogadóterem, és márványlépcső vezet felfelé a lakrészekbe. És mint minden ilyen kubai ház, titkokat hordoz; de hiába próbáltam megtudni, hogy ki lakott benne korábban, ki építtette, nem tudtam a nyomára bukkanni. (Ezzel szemben Miamiban ma már több olyan ingatlaniroda működik, amely arra specializálódott, hogy a régi tulajdonosok nyomon követhessék eredeti házaik sorsát, és lássák, hogy azok milyen állapotban vannak. A turistának álcázott ingatlanügynökök kívülről-belülről feltérképezik az ingatlant, fotóznak, amit tudnak, és az összegyűjtött információkat jó pénzért eladják. A diplomataházakba persze nehezen tudnak bejutni, de a városi nagy bérházak körül sokat már becserkésztek.)
A rezi tartozéka a szép kert is, sudár pálmafákkal. A királypálma Kuba címerében is szerepel, és az itt élők szinte a növény minden részét felhasználják. A pálma levelei a falusi kunyhók fő építőelemei, gyümölcse ízletes, leve kellemesen hűsít, olajával főzni lehet. Minthogy gyümölcsei folyamatosan érnek, éjszakánként olykor óriási dörrenésre ébredtem, ilyenkor egy-egy kétkilós kókuszdió vagy mangó döntött úgy, hogy földre száll. Ha egy ilyen bomba fejen talál valakit, akkor agyonüti. A mangót még el lehet viselni, mert az alig egy méterről pottyan le, de a kókuszpálma gyilkos magasságokba emelkedik. Ezért fogadások előtt mindig befutott egy cingár fiatalember, aki mint a kalózok, mezítláb, fogai közt egy hosszú, nádvágó késsel, a machetével felkúszott a 8-10 méter magas pálmafák koronájáig, és nekilátott, hogy levagdossa a gyilkos gyümölcsöket, amelyek aztán hatalmas puffanással landoltak, miközben Mirci (a nagykövetség macskája – szerk.) rémülten szaladgált az alászálló lövedékek között. A picike kókuszgyümölcsöket a kaszaboló művész meghagyta, mert előrelátón gondolt a későbbi pénzkeresetre is. Attól kezdve hetekig kókusz volt a házi csemege, és még a fogadás résztvevői is kaptak belőle.
Fotó: AFP / Yamil Lage
Bár a hivatalos magyar nemzeti ünnep augusztus 20., ezen a napon ritkán tartanak fogadást a magyar követségeken, mert ez szabadságidő mindenütt. A nyári nemzeti ünnepes országok keresnek egy másik hivatalos hazai évfordulós napot – mi október 23-át –, és azt léptetik elő fogadási nappá. És hogy teljes legyen a kép, március 15-én is ünnepeltünk. Ez volt a helyi magyar kolóniával való találkozás napja. Amikor én ösztöndíjasként jártam Kubában, ez a kolónia több száz fős volt. Mára e hatalmas tömegből Havannában alig húszan maradtak, és vidéken is csak néhány magyar él. Valamennyien hölgyek, többnyire nyugdíjasok, akik ide jöttek férjhez az 1960-as, 1970-es években. Van köztük egyetemi oktató, szociológus és egyszerű munkás is. Március 15-én velük találkoztunk a Kossuth-szobornál, amely messze esik a városközponttól, ezért mikrobuszokba ültünk, és minden évben kiautóztunk a Lenin Parkba. Az 1980-as években a kubaiak itt egy olyan szoborparkot hoztak létre, ahol a baráti államok kiemelkedő történelmi alakjainak a szobrát állították fel. Március idusán koszorúzunk, elénekeljük a Himnuszt és a Szózatot, beszélgetünk, rendszerint spanyolul, mert a hölgyek hozzák a hozzátartozóikat is, akik nemigen tudnak magyarul, és nagyon kellemes piknikhangulat alakul ki. Közülük néhányan bejárnak a követségre is, megjelennek minden hivatalos fogadáson, olykor tolmácsként is közreműködnek. Kedves, értelmes hölgyek. Van, aki baloldali meggyőződése miatt maradt itt, és el sem tudná már képzelni életét a kapitalista Magyarországon. Másnak itt él a közvetlen családja, miközben az otthoni, a magyarországi lassan kihalt, és már nemigen lenne hová hazamennie – pontosabban ez lett a hazája.
Külön csoportot képeznek azok a kubaiak, akik valamikor Magyarországon tanultak, majd hazatértek Kubába. Sokan vannak, de mára nagyon szétszóródtak. Akad köztük miniszterhelyettes, de találkoztam olyannal is, aki szállodai takarítóként dolgozott, mert eredeti szakmája fizikus, és végzettségét nemigen tudja Kubában kamatoztatni. Sokan dolgoznak vezető beosztásban, például a Kubában igen fejlett biotechnológiai iparágban, és sokan elkallódtak vagy éppen külföldre távoztak. Utolsó évfolyamuk 1988-ban még Magyarországon tanult, de akkor a kubai kormányzat mindnyájukat hazarendelte. Húsz év elmúltával nagyon nehéz velük megtalálni a kapcsolatot, és előfordult az is, hogy valaki nemet mondott megkeresésemre. De volt közös, meghitt és megható együttlétünk is, amikor felszakadt belőlük a boldog fiatalság, és hajnalig sztoriztak magyarországi élményeikről meg arról, hogy egyszer még biztosan látják Budapestet.
Tulajdonképpen a velük együtt töltött alkalmak során fogalmazódott meg bennem a válasz arra kérdésre, hogy mit is keres Magyarország Kubában. Ezek az értékes emberek még sokáig hidat tudnak képezni a két ország között. Mindkét nyelvet beszélik, és ha lehetőségük lenne, többségük azonnal a magyar kapcsolatai felé fordulna. Nagy kár lenne veszni hagyni ezeket a kapcsolatokat. Sok évtized és rengeteg ember munkája, tudása van bennük.
(…)
Vendégek, látogatások
Már jeleztem, hogy Kubában milyen sok a diplomáciai képviselet és mennyi a fogadás. Lehetnek, és vannak is olyan programok, amelyek nem ünnepek vagy évfordulók köré szerveződnek, hanem valamilyen személy a főszereplő. Ha jön egy hivatalos delegáció, ha érkezik egy hazai politikus vagy fontos személyiség, akkor a nagykövet vagy valamelyik diplomata sokszor folyamatosan velük van. Egy olyan távoli országban, mint Kuba, rendszerint kimegy elé a reptérre, és segít programjai szervezésében. Az én életemből ez a műfaj szinte teljesen kimaradt. Nem azért, mert nem tettem, tettük volna mindezt, ha hazai vendég jön, hanem azért, mert nem jött. Se magas szintű delegáció, se magyar politikus. Míg nagykövet kollégáim december táján ingajáratban voltak a havannai reptér és a szállodák között, én maximum a barátaim elé mentem ki fogadóbizottságnak. Nem mintha a német vagy a francia politikusok, kormánytisztviselők olyan fontos ügyben jártak volna, de valahogy mindig úgy hozta a sors – minő véletlen –, hogy decemberben támadt valami sürgős megbeszélnivalójuk Kubában, és ha már ott voltak, akkor nyaraltak egy kicsit, és rendszerint Varaderóban szilvesztereztek. A helyi nagykövet meg leshette szavukat, kívánságukat, intézhette a szállodai szobacserét, ha nem látszott a tenger, kereshetett bébiételt az unokának, és biztosíthatta a hosszú fuvarokat a reptér és a nyaralóhely között. De ez is része a munkának, és lehet ízlésesen, méltósággal is csinálni, de lehet nemet is mondani a kérésekre. Mint mondtam, nálam nemre sem volt szükség.
Történt ugyanis, hogy 2005 telén – tehát még az ottlétem előtt – Medgyessy Péter akkori miniszterelnök Kubában karácsonyozott. Üdülését nem kötötte össze hivatalos programmal. Az egyik bulvárlapban megjelent egy fotó a tengerparton „dőzsölő” miniszterelnökről, és napokig tele volt vele a sajtó. Az ügy annyira volt komoly, amennyire az ilyen ügyek lenni szoktak, vagyis egy héttel később már más volt az ellenzék terítékén, de arra jó volt, hogy 2005 karácsonya óta magyar politikus vagy magas szintű delegáció a lábát nem tette be Kubába, mert félt az esetleg őt is elérő sajtókampánytól. Nagykövet kollégáim tehát karácsonytájt fogcsikorgatva rohangáltak a havannai reptér és a szállodák között, fogadást fogadás után adtak a valójában üdülni érkezett vezetők, parlamenti képviselők számára, és mérhetetlen irigységgel tekintettek rám, hogy nekem nincsenek ilyen kötelezettségeim. Hálát adtam a sorsnak, hogy Medgyessy Péter ily könnyűvé tette az életemet, pedig jobban örültem volna a delegációknak, mert az azt jelentette volna, hogy hazámban a politikai élet nem ilyen ostoba szimbólumokról szól. A helyzet sajnos azóta sem változott, és ha jól tudom, utódaimnak is alig akad ilyesfajta elfoglaltsága.
Így aztán hivatalosan csak a diplomáciai futárokat kellett fogadni a reptéren. A futárok különleges diplomáciai státuszt élveznek, nem átvizsgálhatók, nem kényszeríthetők arra, hogy kirakják csomagjaik tartalmát, mert diplomáciai mentességet élveznek, és sokszor hatalmas túlsúlyokat cipelnek. Ösztöndíjas korunkban a havonta, kéthavonta felharsanó „jönnek a futárok” csatakiáltás azt jelentette számunkra, hogy meghozták a postát szeretteinktől, esetleg pótolják a kifogyott kisebb használati cikket, és végre olyan újságokhoz jutunk, amelyekben otthoni híreket is olvashatunk. A követségiek számára ennél többet jelentett a csatakiáltás, hivatalos iratok, információk tömkelegét, ami nélkül nem ment a munka, nem tudtak volna ügyeket intézni. Mára a világ nagyot változott. A híreket olvashatjuk neten, és a hivatalos iratok, nyíltan vagy titkosítva, de szintén elektronikusan utaznak. Futár akkor jön, ha valami védett alkatrészt kell szállítani, mondjuk a követségi biztonsági berendezésekbe, vagy olyan irat érkezik, amelyik csak eredetiben érvényes, és nem akarják a postára bízni. Így aztán a futárutak napjainkra jócskán megritkultak, és többnyire valamelyik amúgy is kiutazó vagy hazautazó diplomata lép futárszerepbe. Ehhez megkapja a szükséges igazoló iratokat, és a pakkot szigorúan lepecsételik. Ugyanez történik hazafelé is. Hosszan melegítjük a pecsétviaszt és stemplizzük vele a csomag érzékeny pontjait, hogy csak otthon legyen nyitható. És ha valamely reptéren a vámtiszt ki akarja nyittatni, akkor a futárigazolvány a biztosíték arra, hogy csak kívülről szemlélhesse.
De nem csak én vártam olykor hivatalos küldöttséget a reptéren, vártak néha engem is. Például amikor másutt is átadtam a megbízólevelem. Egy kis ország ugyanis nem tarthat fenn minden országban követséget, amellyel diplomáciai kapcsolatban áll. A hatalmas Dél-Amerikában például mindössze négy helyen működik magyar követség, és e négy nagykövetet „akkreditálják”, delegálják más, rendszerint környező országokba is. Kubán kívül az „enyém” volt Nicaragua, Panama és a Dominikai Köztársaság, és ezeken a helyeken úgy töltöttem be a nagyköveti tisztem, hogy nem ott éltem, de olykor odalátogattam. Spanyolul ezeket a diplomatákat az embajador concurrente kifejezéssel illetik, vagyis ők az „odalátogató nagykövetek”. A Dominikai Köztársaság esetében ilyen volt a vietnami kolléga is, akivel ugyanazon a napon kellett átadnunk megbízólevelünket Santo Domingóban, Dominika fővárosában. (Ez persze egy másik megbízólevél, nem a kubai, de ugyanolyan szép papíron, hasonlóan kalligrafikus betűkkel íródik, csak éppen a dominikai elnöknek címezik.) Együtt szerveztük az utazást Vu kollégával, miközben kétségbeesetten konstatáltuk, hogy a dominikai előírások formaruhát követelnek a nagykövetektől. Fehér öltöny és ing, fekete cipő, zokni, öv és fekete nyakkendő. A fekete kellékek még csak meglettek volna, de fehér öltönyünk nem volt, mert Kubában az elegancia vagy a sötét öltöny, vagy még inkább a guayabera, ez a fehér, varrott mintás, kívül hordott ing, amelynek rövid ujjas változatában már elegánsnak számít az ember, ha pedig hosszú ujjas, akkor szinte felér egy szmokinggal. Kétségbeesetten rohangáltunk a vietnami kollégával az áruhiányos Havannában, fehér öltönyt keresve – előre tudtuk, hogy no es fácil –, de hogy ennyi bonyodalommal jár, arra nem gondoltunk. Végül egy félig illegális esküvői ruhakölcsönző igazított ránk vőlegénynek való fehér cuccot, miközben gyanakodva nézegetett bennünket, Embajador Jánost és Embajador Vut.
Az adott napon aztán szépen átrepültünk Dominikába, ahol már vártak bennünket az ottani segédtisztek, akik itt csinos fiatal hölgyek voltak, nem tűzoltóparancsnoknak öltözött hadfik, mint Kubában. Elvezettek az elnöki palotába, ott lezajlott a ceremónia, amelyen a megbízólevelet átvevő dominikai elnök és kísérete is tiszta fehérben volt. Itt Fernandez elnökkel nem politikáról, hanem újságírásról, sajtójogról és sajtóetikáról beszélgettünk, mert az állami egyetemen ebben a témában tartott és tart kurzusokat.
A rózsaszín, hatalmas oszlopokkal és kariatidákkal díszített elnöki palotát még Trujillo, a véreskezű diktátor építtette magának, és filmekből is jól ismert, mert a legtöbb Kubáról szóló amerikai film ezen a helyszínen forgatja fontosabb jeleneteit, mivel Kubában nem filmezhetnek. (A Robert Redford főszereplésével készült Havanna vagy Andy García filmje, a The Lost City is dominikai helyszíneket választott, sőt A Keresztapa már említett híres epizódja is itt forgott.)
Meséltem már bolgár kollégámról, akivel olykor együtt válaszolgattuk meg a szocializmus rejtelmeit kutató nyugati nagykövetek kérdéseit. Csavdar remek figura volt, rezignált humorral és nagy-nagy tapasztalattal a háta mögött. Egyszer vele is át kellett ruccannunk Dominikába, az akkor újjáválasztott Fernandez elnök beiktatására. Egymás mellett ültünk a Havannából induló járaton, együtt érkeztünk Santo Domingóba is, ahol a helyi protokollosok rögtön elénk siettek, nem kellett átmennünk se vámon, se útlevélvizsgálaton, külön kihozták bőröndjeinket, és már siettünk is a szállodába. Lepakolok, kinyitom a bőröndöm, és látom, hogy járt benne valaki. Végignézem, semmi sem hiányzik. Viszont pluszként ott pöffeszkedik egy húszszálas Cohiba szivardoboz. Ez komoly érték, egyike a legdrágább szivaroknak, darabonként 30 dollárt is elkérnek érte. Egy dobozt ugyan vámmentesen ki lehet vinni Kubából, tehát ez nem lett volna baj. Dominikába is be lehet hozni, csak hát ez a doboz nem volt az enyém. Ilyenkor az ember semmi jóra nem gondol, egészen pontosan semmire sem gondol, mert a helyzet abszurd. Ráadásul a doboz bele volt csomagolva az aznapi Granma, a kubai pártlap sportrovatába, tehát eredetéről, dátumáról nem lehettek kétségeim. De miért volt az én bőröndömben? Meghívtam egy sörre a profi bolgárt, a bárban előadtam neki a fura történetet, és mellékeltem a sporteredményekbe burkolt, bontatlan bizonyítékot.
– A helyzet a következő – mondotta ő. – Havannában minden kimenő és bejövő bőröndöt átvizsgálnak. Lehet, hogy ki is rakodnak belőlük dolgokat. Aztán a vámtiszt trehányan csomagol vissza, és véletlenül a te bőröndödbe került más szivara. – Ezt a lehetőséget némi tanakodás után közösen elvetettük. Csavdar tehát folytatta: – A másik verzió az, hogy egy saját zsebre dolgozó kubai vámtiszt összeállt egy dominikaival, ő Havannában belerakja a szivart, ez meg itt kiveszi a te bőröndödből. De a te bőröndöd nem ment át a vámon, és lehet, hogy miközben mi itt beszélgetünk, egy aggódó dominikai vámtiszt hívogatja kubai kollégáját, mivel valaki megfújta a szajrét, esetleg mindjárt meg is jelenik itt, és követeli azt, ami az övé. De persze – folytatta elmélkedését Csavdar – van egy harmadik változat is. Hátha egy-két szál szivar kábítószeres, és azt akarták, hogy lebukj. Te azonban nem mentél át a szaglászó kutyák között, amire a csomagolóművészek nem számítottak. Akármelyik lehetőség is a valódi, most már sosem fogod megtudni, mindenesetre szabadulj meg a terméktől.
Így is tettem. A csomagot ott helyben elajándékoztam a dominikai kísérőknek, egész pontosan tizenkilenc szálat, mert a huszadikat Csavdar kapta a szakértői tevékenységéért. Elszívta, és nem lett kába.
Horvát János: Kubai retró
Geopen Könyvkiadó, 2013
