Kultúra

A fiú, aki nincs egészen rendben

"Valahogy más az arcuk, a kezüket ahogy tartják. Persze van, aki nagyon tudja leplezni." Az Andrássy útra hangoltuk eheti Matinénkat. Következzék tehát Nádasdy Ádám Családban marad című tíz éve publikált, életszagú novellája vergődő kamaszokról, mit sem sejtő, "jóhiszemű" rokonokról és a kispolgári homofóbiáról.

Az anyja már karácsony előtt mondogatni kezdte Miklósnak, hogy menjen le Szegedre a két ünnep között, szilveszterre is maradhatna, mit unatkozzon itthon, ott a társaság, nagy ház, család, jól eltelik az idő. Miklós beharapta a száját, nem volt kedve vitatkozni, pedig tudta, mire kell ez: az anyja egyedül akart maradni az udvarlójával. Az udvarlót Csabi bácsinak hívták, Miklós készült rá, hogy egyszer Zólyomi úrnak szólítsa, csak úgy futtában, de nem volt bátorsága. A férfi fölajánlotta, hogy tegezze, végtére is mindketten érettségizett emberek vagyunk, mondta nevetve, és meglegyintette a lapockáját. Ne nyúlj hozzám, gondolta Miklós, és köszönettel elhárította: van itt azért egy generáció, legyen csak Csabi bácsi. Zólyomi már teljesen odaszokott, a saját lakását alig használta, valami szegedi rokonai szoktak ott megszállni. Láthatóan jól kijöttek az anyjával, pénzt is adott a háztartásba, bár a részleteket Miklós nem akarta tudni. Azt is röstellte, hogy baja van az egésszel. Az anyja nem öregasszony, kell melléje férfi. Ezt az anyja mondta így, mikor jó egy éve bejelentette Miklósnak, hogy van a Csabi bácsi.

A busz átfagyva állt a Népstadion állomáson, korán volt még, se vezető, se utas, csak egy kóbor kutya jött, sorban belenézett a szemétládákba. Miklós levette a kesztyűjét és a tenyerét a busz oldalára tette. Majdnem egy percig bírta. Az is hülye, aki huszonhatodikán reggel itt álldogál, gondolta. Utált busszal utazni. Zólyomi ötlete volt, hogy kényelmesebb, mint a vonat, mert a Zelma néniék közelében tesz le. Ő csak tudja, ő is szegedi, a Zelma nénit is ismeri. Miklós többször gondolt arra, hogy titokban visszaváltja a buszjegyet és vonattal megy, de végül nem csinált semmit. Megint az lett, amit Zólyomi kitalált. A Csabi bácsi. Energikus, határozott ember volt, nagyon alacsony, de nagyon izmos. Volt benne valami kicsattanó. Miklós nem állhatta meg, hogy meg ne nézze, amikor alsónadrágban szaladt fölvenni a telefont, vagy amikor nyitott ajtónál borotválkozott, pedig ezt nagyon utálta, a kedélyes férfibizalmat, ahogy jópofáskodik a fürdőszobából, közben ecsettel veri a habot az arcán és fintorog. Ki használ ma már borotvaszappant, a szaga is nevetséges. Megjött a buszvezető, beengedte a pár utast. Mindegy, szeressen az anyja, amilyet akar. Legyenek boldogok, csak őt hagyják ki belőle. Most éppen kihagyják, ismerte be, ahogy leült, de úgy látszik, az ember nem szereti, ha elküldik, még onnan se, ahonnan elvágyódik.

Videók a témában:

El, de nem Szegedre, és nem a Zelma néniékhez. Gyerekkorában, ha lementek, szerette a nagy házat, az állandó zsivajt. Zelma néni fölül lakott, a másodikon, kis toronyszerű ráépítményben, szaladt föl-le a lépcsőn, ráncos volt, kicsi és gyors. Miklós nem látta a nagymama temetése óta, annak három éve. Most nyilván még olyanabb. Az anyja azt mondta, hogy Zelma néni pótnagymama lesz neki, és milyen jó a nagymamánál tölteni az ünnepeket. Hát nagyon, anyukám, különösen egy húszéves srácnak, akinek majd a Zelma néni segít partnert találni szilveszterre. Ráadásul ott van a négy lány, kettő még kicsi, de kettő nagy, a Betti meg a Magda. Néha szoktak jönni Pestre, papa, mama, négy lány, Miklóséknál szállnak meg, az nem rossz, minden fiókban alszik valaki, és főleg olyankor Zólyomi eltűnik. A rokonok nyilvánvalóan nem tudnak a Csabi bácsiról. Anyám, én hallgatok. Szia Betti, szia Magda, én hallgatok. Jobb is, hogy nem a Bettiéknél fog lakni, hanem fönt a Zelma néninél a toronyban. Egyébként helyesek. Lehet, hogy az anyja arra számít, hogy ő majd…? Ezért kell most leutaznia? Végignézett a busz plafonján. Ezt nem gondolhatják komolyan.

A busz kanyarogva fordult ki a pályaudvarról, Miklósnak hányingere lett. Sötét volt és hideg, nem lehetett dohányozni, abnormálisan korán kelt, ezek szerint azért, hogy összeszervezzék valamelyik mostoha-másod-unokatestvérével. Tényleg, el fogja meséltetni Zelma nénivel, hogy is van ez a nemlétező rokonság. Rágyújtás helyett elővett egy cakkos szélű szarvasbőrt és törölgette a szemüvegét. Zólyomi fölajánlotta, hogy besegít egy kontaktlencse megvételébe, mert Miklós érzékeny szemére csak a legdrágább fajta jött szóba. Persze visszautasította, talán egy kicsit durván is, de mit avatkozik a magánszférájába? Éppen elég nézni, ahogy alsógatyában dülleszkedik a lakásban. Egyébként gusztusos ember volt: feszes hasfal, őszülő halánték, Miklós szeretett volna ötvenkét éves korára így kinézni. Már ami az állagot illeti, mert egyébként mindenben az ellentéte volt Zólyominak: magas, vékony, tétova, szemüveges, viszont finom humora volt, jó társalgó, talán kicsit sima is. A lányok kedvelték a társaságát, némelyek várták, hogy udvaroljon, de sose próbálta. Elmosolyodott. Az anyja azt hiszi, nem bír nőt szerezni. Egy ideje elkezdte, hogy miért mászkál annyit egyedül, menjen táncolni, olyan jó táncos, öröm volt nézni a szalagavatón is, minden lány szereti az ilyen slank fiút partnernek. Azelőtt sose mondott ilyeneket, csak amióta Zólyomival van. Már azt is mondta a múltkor, hogy fura fiú vagy te, Miklós. Meg hogy a Seres Tibinek milyen helyes kis menyasszonyjelöltje van (ha ezt még egyszer kimondja, azt fogja neki ordítani, de tényleg ordítva, hogy neked meg Csabijelölted van, mert a Csabi téged nem vehet el, mert felesége van meg gyereke, erre már én is rájöttem), és hogy nyugodtan mutassa be, ha van valakije. Ezt akkor mondta, amikor Miklósnak tényleg volt valakije, de azt válaszolta, hogy majd ha igazán komoly lesz a kapcsolat, akkor. Nem lett. Van állítólag Szegeden valami hely, a Pinokkió, oda fog lemenni esténként. Ha kell, a Zelma néni tornyából mászik ki, ő nem fog Bettik és Magdák között vergődni.

– Miklós! Miklóskám! Hogy megnőttél! – kiabálta Zelma néni a szegedi buszpályaudvaron és a nyakába ugrott. Még a vártnál is kisebb volt, Miklós nem tudta, hol fogja meg, hogy ne legyen illetlen. Miért tetszett kijönni, odataláltam volna. Nem kell fáradni.

– Kell a friss levegő télen is! Meg így ki tudlak kérdezni: mi van otthon, mert aztán rád szabadulnak az unokáim, azoknak mondasz el mindent, szegény öregasszony meg leskelődhet a toronyból. Maradsz szilveszterre?

– Nem hiszem, Zelma néni, nem ismerek itt senkit.

– A Betti meg a Magda, az senki? Nagyon várnak. Amilyen szép lányok, olyan különbözőek, hiába édestestvérek. Majd megsúgja a szíved, melyik tetszik. Udvarolhatsz nyugodtan, nem a rokonaid!

– Nem vagyok én olyan udvarolós természet – mondta Miklós gondolkodás nélkül.

– Nem-e? – A néni tetőtől talpig végigmérte. – De azért csak ugyanolyan van neked is, mint a többinek?

Ez váratlan volt. Úgy döntött, hogy nem hagyja magát. Igen, mondta szerény félmosollyal, ezt állíthatom.

– Egytől egyig mind az agancsára büszke. – Zelma néni szárazon nevetett, közben belekarolt. Az egésznek kínosnak kellett volna lennie, de nem volt az. Döntés kérdése. Ezt már az anyjánál kitapasztalta, mikor az időnként nekirugaszkodott, hogy kérdezze az életéről. Még ha az anyja egyedül lenne, talán elmondana neki mindent, de így, hogy aztán szaladjon a Zólyomihoz megosztani a Nagy Gondot, nem.

– Anyuval tetszett beszélni mostanában?

– Nem, édesem, rég láttam. Jól kijön azzal az emberrel?

– Milyen emberrel?

– Hát azzal az emberrel, tudod te. A Zólyomival.

– Honnan tetszik ismerni?

– Itt lakott a szomszédban.

– Nem tudom. Biztos. Ott van nálunk éjjel-nappal. El se tetszik képzelni, mennyire nem érdekel. – Már nehogy itt is Zólyomi őkanságáról legyen szó. Zelma néninek több kérdése nem volt, mentek az üres parkolón át karonfogva.

Nyolcasban ebédeltek, mindenki egyszerre beszélt, visszajött a gyerekkori vendégségek lüktetése. Otthon Pesten mindig csönd volt és önuralom, itt meg zaj, veszekedés, kibékülés. Mindenen nevettek, Betti vékonyan, Magda mélyen, ugatva. Tényleg nagyon különböztek, Betti szőkítve, Magda feketítve, most először nézte meg őket felnőtt szemmel, saját pályájukon. Betti szép volt, de elég érdektelen, Magda éles és gúnyos, volt benne valami szaftos életöröm. Látszott, hogy nem egészen értik, miért jött le Miklós és mit akar. A Zelma néni meglátogatása nem volt valami erős érv. Miklóst feszélyezte, hogy ő a gátlásos kamasz, akit a lányunokatestvérei nyakába varrnak az ünnepekre. Hogy Betti és Magda nyilván egymásra néztek, amikor meghallották, hogy lejön. Összevissza evett, túl sokat, végig ott lebegett a hányingere. Te persze nem hízol, mondta Magda. Aztán elhívták estére diszkóba, tudjuk ám, hogy jól táncolsz. Igen, kösz, persze, oké, remek. Nem akart se sértődést, se semmit. Meg akarta úszni az ünnepeket, az anyja szerelmi életét, a szilvesztert, meg a Zelma nénit.

Ez utóbbi nem ígérkezett könnyűnek. Zelma néni hol megnevettette, hol úgy zavarba hozta, hogy térdig elpirult. Délután, amikor kijött a fürdőből egy szál törülközővel a derekán, a néni jól végignézte nyurgaságát, a szeme még a törülköző alá is bekanyarodott. „Helyes vagy, egészséges – mondta kertelés nélkül –, de én nem az ilyet szerettem, hanem az erőset, vastagot. Az első uram, tudod, aki negyvenötben beállt rendőrnek, az szép, mokány ember volt. Alacsony, de sűrű.” Miklós meg se bírt szólalni, eliszkolt a szobájába. Fogalma se volt, hogy a Zelma néni első férje beállt rendőrnek, pláne negyvenötben.

Este a diszkó, Betti mint szőke nő, Magda mint fekete párduc. Jött még két programozó, akik rágóztak, két nagymellű lány Magda évfolyamából, meg a szomszédból egy súlyemelő külsejű fiú, akit Csabásnak szólítottak. Betti és Magda csipkelődve flörtölt Miklóssal, heccelték egymást, hogy kié lesz „a szép kuzin”, ezt valami regényből szedték, melyikünknek csapod a szelet, bársonyvitéz? Rokonok vagyunk, mondták megnyugtatólag a programozóknak, amikor azok gyorsabban kezdtek rágózni. Miklós a francia tudását fitogtatta, mire a lányok egy ideig minden mondatot „zsö szüí”-vel kezdtek, aztán a programozók oldalán távoztak. Ellesztek a Csabással, ugye, kérdezték, majd ő hazakísér, el ne vesszél az éjszakában. Csabás alacsony volt, de igencsak sűrű (a pótnagyanyám férfiideálja, bólogatott maga elé Miklós). Általános férfiarca volt, az a fajta, ami mindig valahonnan ismerősnek tűnik. Néha vicces próbált lenni, de többnyire ijedten nézett, mintha a repülőtéren félfüllel a hangosbemondót figyelné. Megittak négy vagy öt sört, ott ragadtak a bárpultnál. A két nagymellű lány valahogy eltűnt. Csabás félig részegen elkezdte, hogy neki Magdával kisiklott a kapcsolata. Miklós azt se tudta, hogy volt kapcsolatuk, és most mit kéne mondania. Á, mondta Csabás legyintve, nem jól látod te ezt, az én hibám volt az egész, egyedül csakis az én hibám. Miklós fél kettő felé menni akart, úgy tervezte, hogy lenéz a Pinokkióba, de Csabás közölte, hogy szomszédok és elkísérte hazáig.

Másnap bement a lányokkal az egyetemre, Magdának föl kellett iratkoznia vizsgaidőpontokra, addig Miklós Bettivel a folyosón lődörgött meg a büfében. Betti titkárnő volt egy cégnél, gúnyos kívülállással nézte az egyetemet, itt még a fiúk is milyen nyiszlettek. Miklós nem vitatkozott, pedig volt néhány kellemes srác, némelyik még elképzelhetőnek is tűnt, de ő most egy látványos szőke nővel ült a büfében. Betti közel hajolva, bizalmasan beszélgetett vele, fojtott hangon, melyből időnként visítva fölkacagott, mindenki odanézett. Na, jól haladtok?, kérdezte Magda, amikor visszajött.

Miklósnak ennyi elég volt, este azt mondta, hogy sétál egy nagyot. Kínosan kevesen voltak a Pinokkióban, leginkább csak egy öreg transzvesztita, aki férfiruhában volt (nincs szomorúbb, mint egy öreg transzvesztita férfiruhában), és „Zsorzsett”- ként mutatkozott be. Nem akart semmit, csak beszélni, fizetett pár italt. Az ilyen szemüveges, intellektüel típusokhoz van bizalmam, mondta, dolgoztam én könyvtárban is. Miklós nem bánta, úgyis csak dacból jött le, hogy az identitását karbantartsa. A Pinokkió címét még az előző barátja adta meg, erről igyekezett megfeledkezni. Mindenről. A csapos azt mondta, hogy másnap feltétlenül nézzen vissza, mert a péntek a jó nap, de másnap estefelé megjelent Csabás, hogy van-e kedve moziba menni. Megnéztek egy filmet, aztán beültek valahova. Csabás már olyan feszült volt, hogy Miklós megkérdezte: valami baj van?

– Igen, azt hiszem, lehet. Vagyis dehogy, nem tudom. Talán épp hogy nincs. Szóval tetszel nekem. – Nagyon rövid, izmos karjait úgy tette maga elé az asztalra, mint valami tárgyakat.

Miklós hitetlenkedve nézett rá. Ez valami beugratás. – És én most mit csináljak?

– Hát nem a fiúk érdekelnek? Úgy reméltem.

– De, igen. – Miklós lehajtotta a fejét, mert nevetnie kellett, és nem akarta megbántani. Csabás be volt kölnizve. – Honnan tudod?

– Csak gondoltam. Abból, ahogy a Magdáékkal vagy. A szép kuzin, ugye? Aki készségesen flörtöl. Fájdalommentesen. Tánc közben sose értél a lányokhoz. Figyeltelek. Megjegyzem, sok hibát csinálsz a franciában, én ezt nem lobogtatnám.

– Te tudsz franciául?

– Igen. És ahogy hagytad elmenni a két másik csajt. Engem meg úgy megnéztél.

– Ja, csak a Zelma néni jutott rólad eszembe.

– Ne hülyéskedj, kérlek. Láttam, ahogy nézel. Egyből reménykedni kezdtem. Rólam nem tudja senki. Nincs is senkim. Huszonhárom éves vagyok, és semmi. Megfoghatom a kezed?

– Ha ez egy anatómiai tanulmány, akkor megfoghatod. De ne olyan feltűnően.

– Hát? Az asztal alatt?

– Hülye, az még feltűnőbb.

Csabás a söröskorsók és a kenyérkosár takarásában rárakta a kezét Miklóséra. Súlyos, igazi kéz volt, úgy remegett benne a szégyen, hogy Miklósnak le kellett sütnie a szemét.

– Na jól van – mondta. – Most már elveheted.

– De tetszel nekem! Szeretnélek megölelni, meg minden.

– Csabás, én nem vagyok ilyen gyors. Helyes vagy, nem kérdés, de olyan hirtelen ez. – Ezt mondta, pedig a fickó inkább nyugtalanító volt, mint helyes. A pattanásig feszült önfegyelme. Mint egy rokkant, aki nagy akaraterővel képes ugyanúgy mozogni, mint a többi ember. Minden volt, csak nem helyes, de az ember nem fogalmazhat mindig kreatívan. – Az unokatesóim? Ők mondták?

– Dehogyis, csak én láttam. Állítólag nem is vagytok rokonok. A nők egyébként ösztönösen tudják, ki az, aki sose fog vadászni rájuk. Én meg úgy megörültem, mint majom a farkának. – El se nevette magát. – Gyere föl hozzám.

Miklós nem tudta, mit mondjon. Aztán fölment hozzá, hajnalig szeretkeztek. Csabás szótlan volt és hálás és meghatott és ügyetlen és durva. Nem lakik itt senki más?, kérdezte Miklós, mikor szedelődzködött. Rengeteg francia könyv volt. Nem, mondta a fiú, anyám nem él itthon, és apám sincs már itt. Miklós nem kérdezett tovább, nem tudta, jön-e még ide.

Zelma néni nem hagyta szó nélkül, hogy Miklós mindennap hajnalban jön haza, és nem Magdáékkal. Kurvázol, fiam, nyilván, hogy kurvázol, hiszen nem ismersz senkit! Rendben van, férfiember vagy, de honnan veszed rá a pénzt? Vagy teveled ingyen is elmennek, hadd erősödjél?

– Ne tessék engem piszkálni. Mit akar hallani?

– Hát, csak hogy hogy telik az életed? Van valakid odahaza?

– Volt, de most egyedül vagyok. Anyunak van a Zólyomi, biztos rendes ember, de én nem bírom.

– Bizony hogy rendes ember. Én hoztam össze anyáddal.

Miklósnak a kezében volt a cipője, egy elszakadt fűzőt próbált megcsomózni. Úgy lecsapta, hogy porzott a szőnyeg. – Micsoda?

– Anyád ott maradt özvegyen, rossz volt nézni, ahogy beletemetkezett a gyászba, meg tebeléd. Anyád nem öregasszony, kell melléje férfi.

– Dehát ez nős, ez az ember!

Meg se hallotta. – Én is így voltam. Meghalt az uram, ott álltam a fiammal, jött a nagyapád bátyja, hozzámentem.

– De nős!

– Anyád itt volt pár napra, nálam lakott, nézem, akadozik ez a konvektor. A Zólyomi meg mérnök, ugye, mindenhez ért, áthívtam egy kávéra, hogy nézze meg.

– Az anyámat meg a konvektort!?

– Mit kiabálsz? Külön volt az már rég a feleségétől, ágytól-asztaltól. El is akart válni. Csak aztán, tudod.

Miklós ingatta a fejét, hogy nem tudja. Úgy látszik, itt is megkapja a Zólyomit, telibe.

– Neked nem mondták el? Megbolondult a felesége. Szegénykét bevitték az idegelmére, benn is tartották. Nem jön az már ki onnan. Öt év után úgyis elválasztják. Meglesz az esküvő, ne aggódj.

Miklós elővett egy cigarettát, ami pedig szigorúan tilos volt Zelma néni tornyában, és rágyújtott. Mi ez az egész disznóság, és miért kell neki ezt végighallgatni? A néni nem szólt rá, sőt, mintha bele-beleszippantott volna a füstbe, nézte, ahogy faltól falig jár.

– Nem is ez a baj, édesem, ha így akarta az Isten, majd megoldja, ezen nem tudunk segíteni. Hanem van nekik egy fiuk. Jó gyerek, de meg van zavarodva. Az anyja ugye bent van, az apjával meg összeveszett, mikor az elment Pestre, szóba se állnak. Itt maradt a lakásban, se kutyája, se macskája, pedig szemrevalóbb nálad, alacsony, erős, nem ilyen hosszú nudli. Udvarolt a Magdának, abból se lett semmi. Meg kéne ismerned. Csaba ő is, az apja után, de az anyja úgy becézte: Csabás, aztán rajta maradt. Ilyen neveket találnak ki, Csabás.

Miklós állva maradt az ablaknál, nézett kifelé. Hát persze. Még a hangja is ugyanolyan. Zelma néni kivett a kredencből egy üveg pálinkát meg poharakat. – Gyere. Tölts pálinkát. Nekem is.

– Pálinkát, délelőtt? – Gyönyörű, csiszolt üveg volt, bordás, fölfelé szélesedő, mint egy virágkehely.

– Nem az agancs teszi a férfit, hanem hogy mit bír. Kell vagy nem kell?

– Kell. – Töltött kettőjüknek. A néni fölhajtotta, utána hangtalanul azt mondta: áááá. Miklós lehunyta a szemét, úgy nyomta le a sajátját.

– Szar ügy – mondta sokára.

– Úgy van, fiam, szar ügy. Kéne kicsit segíteni.

– Menjen el pszichológushoz.

– Nem hiszek én azokban. Az emberek csak egymáson tudnak segíteni. Nem találkoztál vele? Magda mondta, hogy ő is megy táncolni.

– Ja, de igen, láttam… Úgy futólag. Tessék mondani, ez a Csabás, ez tudja, hogy én annak a nőnek a fia vagyok?

– Á, az titok. Azt a Magdáék se tudják, hogy anyád és a Zólyomi. Én nem mondok semmit, anyád meg, az Elvira, amilyen bigott, az esküvőig egy szót se.

Édes Istenem, hol él ez a nő? És hol van még az az esküvő?

Ezt még sose hallotta, hogy az anyja bigott. Ez így egyáltalán nem igaz. Legföljebb stíluskérdés. Ez a vén kerítőnő mindenkit bigottnak tart, aki nem olyan, mint ő.

– Szóval arra gondoltam, ha már az apjával így megromlott a viszonya, te kibékíthetnéd őket. – Miklósnak elkerekedett a szeme. – Kicsit barátkozhatnál vele. Mibe kerül az. De tudnod kell valamit. Ez a fiú… ez nincs egészen rendben. Buzeráns.

– Jaj, miket tetszik beszélni.

– Pedig így van. Szerencsétlen.

– Miért kéne attól szerencsétlennek lenni?

– Nekem, fiam, olyanok ezek, mint akinek levágták a pöcsét, na.

– Ne tessék már.

– Mit tudsz te erről, fiacskám? Ez egy külön világ. Láttam én ilyet nem is egyet, a rendőr uramon keresztül. Még a Rákosi alatt. Volt ott minden, zsarolás, megrontás, még gyilkosság is. Tudna szegény mesélni, ha élne. Mentem vele néha szórakozni, ahol ilyenek is voltak, azok meg csapták nekem a szelet. Maga a legszebb rendőrfeleség Szegeden. – A pálinkás üveget nézegette félmosollyal, félrebillent fejjel. – Impotens banda. Most meg már a cégtáblára is kiírják. Valami Pinokkió nevű hely van, a Csabás is odajár.

Miklós elnyomta a cigarettáját egy teáscsészébe és gyorsan töltött még egy pálinkát. Ebből hányás lesz, de nem akármilyen.

– De honnan tetszik tudni, hogy ő?

– Látszik az. Az uram mindig mutatta az utcán, hogy na ez is, meg ez is. Valahogy más az arcuk, a kezüket ahogy tartják. Persze van, aki nagyon tudja leplezni. Ő az a fajta. Szokott vinni tőlem céklát, ha főzök, aztán mikor a Magdával úgy kudarcot vallott, kiszedtem belőle az igazságot. Hogy a fiúk. Stramm gyerek, de az ágyban nem tud semmit. Még életében nem izélt egy jót.

Miklós akkorát sóhajtott, hogy maga is meglepődött. Hát ilyen jót még biztos nem.

– Ezért is forszíroztam anyádnál, hogy legyere. Úgy szeretném, ha jóban lennétek.

Elhívhatnád magatokhoz. Mégiscsak ott az apja. – Az öregasszony úgy nézett rá, mint egy férfira, családtagra, akivel megtárgyalják a teendőket. – Fél. Mindentől fél. Ha megnyugszik, talán még kislányt is talál.

Mi lenne, ha azt mondaná: ne tessék aggódni, már talált, én vagyok az, úgyhogy gond egy szál se. Szerencsétlen Csabás, azért ez kabaré.

– Én oldjam meg neki a bajait?

– Miért teremtett az Isten, fiam? Hogy szeressük a másikat. Meghívlak benneteket, sütök egy kuglófot, aztán tisztázzátok, ki kinek a fia-borja. Az a fiú egy partravetett hal.

Miklós látta a partravetett halat, amint illedelmesen kuglófot eszik. És a konvektor, nyilván az is akadozik. – Nem fog ez menni, Zelma néni. Hogy én a Zólyominak a fiával. Látni se bírom. Nekem ez sok.

– Hamar ítélsz, hallod-e, mint a népbíróság. Egyenes, őszinte gyerek az. – Lehajolt, hogy a kredenc aljába visszategye a pálinkát. – És milyen fess lesz, mikor őszülni kezd! – Ezt csak úgy a kredencnek mondta.

– Nem kell részletezni. Az apja nekem elég.

– Hasonlít, ugye?

– Hasonlít, bassza meg. Na, csókolom. – Rohant kifelé. Zelma néni még utánaszólt, hogy hogy beszél, és ezért taníttatja az anyja?!

A földszinten Magdáékba ütközött. Befagyott a Tisza, gyere, ezt meg kell nézni! Kint volt a fél város, jó vastag volt a jég, a vakmerőbbek rá is lépdeltek. Magdáék hozták a két kisebb lányt is. Átmentek a hídon az újszegedi oldalra, versenyt futottak a kicsikkel. Csabás nem mutatkozott. Nem láttuk két napja, mondta Magda, azóta, hogy a diszkóban voltunk. Nem rúgott be nagyon?

– De, és összevissza beszélt. Igaz, hogy te jártál vele?

– Dehogy. Ő, mondjuk, szerette volna, vagyis nem tudom, kicsit próbálkozott. Rendes fiú, csak ne szorongana állandóan.

Miklós egész nap az orrában érezte a kölni szagát. Férfias, primitív szag, fekete-fehér filmek szaga. Régi tablóképek szaga, fiúosztályokról. Miért játssza a kezdőt? Az ártatlant? Forralt bort ittak, de a szegfűszeg mögött is ott maradt a kölni. Vettek trombitát, szerpentint, konfettit, álarcot, ijesztgették egymást, tele volt az utca szilveszteri árusokkal. A kicsik visongtak, este lett, mire haza bírták kormányozni őket. Egy cédulát talált a szobájában, rajta ifj. Zólyomi Csaba címe és telefonszáma, öregasszonyos írással. Kösz. Lefeküdt a szőnyegre, nézte a plafont, énekelt. Az ágy alatt egy régi újság volt, kivette, kiteregette a padlón és négykézláb állva az összes apróhirdetést elolvasta. „Zongora”, ez volt a vége.

Csabás papucsban szaladt le, résnyire nyitotta a kaput, csak a fejét dugta ki. Látszott, hogy derékig meztelen. Mielőtt meg tudott volna szólalni, Miklós rábökött a mutatóujjával. – A te apád a Zólyomi Csaba, aki mérnök Pesten az önkormányzatnál?

– Igen. Ismered?

– Én annak a nőnek a fia vagyok, akinél lakik. Az Elvirának.

– Az Elvira fia? Hogyhogy? Miért?

– Sok ez így, Csabás. Ugye érted. Szia. – Sarkon fordult és elment. A másik úgy maradt, a kapun kidugott fejjel nézett utána. Miklós a sarokról visszaintett, menj be, hideg van.

Órákig sétált, egészen átfagyott, nem bírt hazamenni melegebb ruháért, ne kelljen Zelma néninek magyarázkodni. Megnézte a Tisza jegét sötétben. A Pinokkióba nem mert lemenni. Micsoda alak, még a neve is szerencsétlen, Csabás, igazi áldozatnév. Véletlenül bement egy zsákutcába, jó hosszan, és mire kijött belőle, beismerte, hogy nem bír az egésszel. Mint egy cukorka, ami jóízű, de nem olvad. Ki kell köpni. Otthon egyszer megnyalta Zólyomi borotvaszappanát. Zólyomi és Zólyomi. Két erős edény, csak az apa acélból van, ha horpad is, lepattan róla minden. Csabás meg üvegből, súlyos és vastag, de ha megütik, végigreped. Súlyos ez a fiú, nem szabad vele. Elképzelte, amint Csabás udvarol Magdának. Ki hogy próbálja karbantartani az identitását. Na jó, ennyi volt. Hazamegy Pestre. A lányok hívták szilveszterre, de nem kell ő ide. Hazamegy, persze nem haza, ellesz valakinél január másodikáig. A szilveszter majd lemegy valahogy. Nem fog rátörni az anyjára. Hadd szorítsák a rövid, erős karok. Levegőt se lehet venni tőlük, igaz, anya? Zelma néni még ébren volt, megmondta neki, hogy másnap a déli busszal elmegy, mindent nagyon köszön, igazán jó volt. A néni nem kérdezett semmit, csak bólogatott.

Reggeli után elbúcsúzott a lányoktól, papától, mamától, Zelma nénitől. Rántott húsokat is csomagoltak, majdnem leszakadt a hátizsákja. Nem tiltakozott, három napig ezt fogja enni. Betti kikísérte az utcára. „Tudom, hogy nem érezted jól magad, de mi szeretünk téged. Gyere máskor is.” Miklósnak ez annyira jólesett, hogy őszintén azt felelte: „Nem”, és jobbról-balról megpuszilta.

Ahogy fölszállt a buszra, meglátta Csabást. Nem tehette meg, hogy nem ül melléje. Hát te?

– Zelma néni fölcsöngetett reggel, hogy megy a piacra, és főzzön-e nekem is céklát, mert szoktam elhozni egy üveggel. Mindegy. És hogy te milyen szimpatikus vagy, de már mész is a déli busszal.

– Erre te fölpakoltál és szaladtál?

– Nem rögtön. Mindegy. Megyek Pestre szilveszterezni. Van egy bulimeghívásom.

– Nem a Pinokkióban szilveszterezel? – kérdezte Miklós, csak úgy futtában. Úgy húzta be vastag bikanyakát, mint aki a következő ütést várja. – Ki mondta?

– Zelma néni. Szóval, nem ott szórakozol?

Csabás kinézett az ablakon. Most nagyon hasonlított az apjára, az is így szokott elnézni, szúrósan, a falon túlra, amikor asszonynak, gyereknek kuss, mert szólni készül a férfi. – Igen, le szoktam menni. Megmondanád, hova mehetnék máshova? Utálom. Szerb katonaszökevények női ruhában, ez a stílus. Jössz velem szilveszterezni?

– Veled?! Hazudozz annak, aki beveszi.

– Én nem hazudtam neked.

– Aha. Hogy rólad senki, meg te még senkivel. A Zsorzsett például mit hisz, hogy misszionárius vagy?

Csabás lehunyta a szemét és maga elé bólogatott, sokáig, egyformán, mintha zenét hallgatna belül a koponyájában. – Körbenyomoztál.

– Csak összállt a kép. Úgyhogy szállj le.

– Itt??

– Rólam, te hülye, nem a buszról. Képes lennél Kisteleknél leszállni?

Csabás összeszorította a száját, de így is folyni kezdett a könnye. – Igen. – Uralkodott magán. – Te nem értesz semmit, semmit. Tényleg te voltál az első. Akit haza mertem vinni. Ágyba. Akinek tudtam a nevét, meg hogy hol lakik. Pestig nem szóltak többet. Miklós pakkjában fokhagymás-kolbászos szendvicsek is voltak, megevett hármat. Muszáj volt rá rengeteg kólát innia, úgyhogy végül fokhagymásakat böfögött, akkorákat, hogy Csabás ránézett, érdeklődve inkább, mint rosszallón. Ez van, gondolta Miklós, kis fokhagymás böfögés, kis kölni. Undorodni, azt tudok. Idétlen, szemüveges kamasz vagyok. Mit keresek én férfiak között.

Leszálltak, álltak a csomagjuk mellett. Miklós erős akart lenni, de nem volt világos, hogy most mi lenne az. Itthagyni? Magával vinni? Elengedni? Vele menni? Szép logikai négyszög: plusz-plusz, plusz-mínusz, mínusz-plusz, mínusz-mínusz. Végre valami belső támasz. Ötödik napja nem volt matek a kezében. Ott érezte jól magát, a matekkönyvei fölött. Talán nem is kéne emberekkel bajlódnia. Miért teremtett az Isten, fiam? Kényelmetlen lett az álldogállás, Miklós észrevette, hogy mindig egyszerre váltanak lábat.

– Anyádnál voltál reggel? – kérdezte. Csabás bólintott.

Nézegettek jobbra-balra, mint akik várnak valakit.

– Nincs bulimeghívásom szilveszterre. Hazudtam – mondta Csabás.

– Kezdem megszokni.

– Veled akarok szilveszterezni. Találkozhatnánk? – Ha ideges volt, enyhén dadogott.

– Azt se tudom, hol fogok aludni. Nem akarok hazamenni az anyámhoz, mikor boldog a Csabijával. Bocs.

Csabás megfogta a kezét. Remegett, finoman, de állandóan. – Aludj nálam. Van hely. Tényleg.

– Neked van Pesten lakásod?

– Az apámé, csak nem használja, mióta együtt van a… – Elpirult.

– Abba a lakásba? Én?

– Nem fogja megtudni. Nem jön oda, tudja, hogy utálom.

– Én nagyon.

– Családban marad.

– Engedd el a kezem, légy szíves. Föl van fordulva a gyomrom. Egyáltalán, hol van az a lakás?

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.