1981-ben készült el a Kopaszkutya, Szomjas György botrányokat kavaró filmje, mely a Hobo Blues Bandnek is okozott kellemetlenségeket, idén tehát 30 éve. És idén búcsúzott el közönségétől a HBB is, amely 33 év után hagyott fel a kőbányai blueszal és egyéb kelet-európai lázadó-busongó. Sorson kesergő dolgokkal.
Szomjas mintha pontosan maga sem tudná, hogy mit akar, megemlékezni saját filmjéről, keretbe foglalni Hobóék pályáját, kiemelni a lényeget, felidézni a film körüli egykori eseményeket, közvetíteni a búcsúkoncertről (amelynek búcsújellege a filmben egyáltalán nem domborodik ki). Valószínűleg mindent egyszerre, ami nem sikerülhet, de szerencsére nem is kell sikerülnie. Szomjas ugyanis ösztönös tehetségével belemászik vagy inkább beletenyerel problémákba, melyekre nem kapunk választ, melyek nem bomlanak ki, de ott vannak. (Nem szerepel a filmben Schuster Lóránt, amire semmilyen utalás, magyarázat nincs.)
Paradox módon a Kopaszkutya című film kapcsán is több értelmezés van a zenekaron belül: Póka szerint a film róluk szól, az ő történetük, míg Hobo szerint ez csak egy szerep volt, másféle zenékkel, más világgal, mint ami a HBB-et jellemezte, és egy idő után teher is volt nekik az egész , mivel a közönség nem vette le a film ironikusabb jelentésrétegeit.
Érezhetően sokaknak vannak fájdalmaik, Hobo állandóan a pesti értelmiségi rétegtől való távolságát emlegeti, olyan nagyon, mintha ebbéli csalódottságának akarna hangot adni. Deák Bill szegény (a filmben is) sokadszorra említi fel tragédiáját, műhiba folytán történt lábamputációját, ami miatt fényesnek ígérkező futballistakarrierje kettétört. Póka Egon még a legkiegyensúlyozottabb a megszólalók közt. De a legfontosabb megszólalóval, a zenével mi van?
A koncertbe bele-belekapcsolódunk, de senki ne számítson egy Shine a Light-szerű koncertélményre (ami nem számonkérés, de sajnos a mozi így működik: könnyen hozzászokom a Scorsese-féle koncertfilmek minőségéhez). Tátrai Tibor szólói, riffjei alatt pedig ott az erő, a lehetőség, pillanatokra meglegyint minket a blues vagonjainak szele, de Szomjas folyton visszarángat minket a Kopaszkutya készülésének sztorijaihoz, megpróbál homokból emlékművet formálni, de mintha nem lenne tisztában azzal, hogy ha nincs elég víz, a száraz homok szétpereg.
Folyamatos identitásproblémákkal nézünk szembe („mondd, kit érdekel, hogy ki vagyok én”), ki a sztár, ki nem, ki volt elfogadott, ki nem, ki értelmiségi, ki proli, ki hiteles, ki hiteltelen – végeláthatatlan és felesleges magyarázatok követik egymást. Sok interjúban érdemes a hátteret nézni, a képernyőket, Deák Bill kezét, ahogy a hamutartóval küzd, ami egy kicsit ezt a történetet is, mint annyi mindent ebben a régióban, idézőjelbe tesz.
Összességében azonban a sok bátortalan irány inkább agyoncsapja az összbenyomást – a néző inkább próbál a dalokba kapaszkodni.
Kinek ajánljuk: rajongóknak, akiket nem zavar a kaotikus koncepció
Kinek nem: akik láttak már rockumentaryt, illetve a Shine a Light-ot
