Soha nem térek vissza Luhasznkba, ha az oroszoké lesz. Fáj ebbe belegondolni. De hiszem, hogy Ukrajna megnyeri a Donbaszért vívott csatát. A háború után egy új élet vár ránk, ahol nem lesz helye kollaboránsoknak, hazugoknak és érdekembereknek. Hiszek a fényesebb jövőben – sok más mellett ezt mondta lapunknak néhány hónapja Karina Lunina, a Donbasz TV munkatársa, aki még márciusban menekült el otthonából, miután az oroszok megtámadták az országát. Áprilisban készítettünk interjút vele és kollégájával, a Szeverodonyeckből származó Anasztázia Rudnyevával, akkor, amikor elkezdett kirajzolódni, hogy Kijev ostromával felhagyva az oroszok Ukrajna keleti részére irányítják a figyelmüket és a Donbasz elfoglalására tesznek fel mindent.
Azóta történt néhány fordulat az ukrajnai háborúban: elesett Mariupol, miközben az orosz offenzíva keleten egyelőre eredményesebbnek tűnik a nyugati próbálkozásoknál. A Donbaszt ezekben a pillanatokban is kíméletlenül ostromolják a megszállók, a régió központja, Szeverodonyeck pedig már szinte teljes egészében orosz kézre került.
Van még remény arra, hogy a Donbasz Ukrajna része marad!
– mondja Karina most, amikor Szeverodonyeckben a mariupolihoz hasonló állapotok álltak be. Karinával – aki a Szeverodonyeck mellett található Rubizsnyéből származik – Viberen keresztül tudtuk felvenni a kapcsolatot, Nyugat-Ukrajnából adott interjút. Elmondta, hogy a térségben rekedt civilek között nincs ismerőse vagy családtagja, közülük mindenki időben el tudott menekülni, mielőtt a háború fókusza Donbaszba tolódott volna.
Karina úgy tervezi, hogy Kijev környékén telepszik le, ahogy fogalmazott, a lehetőségekhez mérten megpróbálja stabilizálni az életét, amihez leginkább most az kellene, hogy ne kelljen folyamatosan rettegnie a bombázásoktól. Ezzel együtt rendszeresen tartja a kapcsolatot az ismerőseivel, akik hozzá hasonlóan elmenekültek. Állítja, a legtöbben hisznek a győzelemben és minél előbb haza akarnak térni, hogy részt vegyenek a régió újjáépítésében.
Bárki nyerje is meg végül a háborút, lesz mit újjáépíteni. Szeverodonyeck szinte teljesen megsemmisült a harcokban, a bombázások a földdel tették egyenlővé a legtöbb épületet, a város több pontján nincs víz, gáz, áram, telefon vagy internet. És bár a város nagy részét már elfoglalták az oroszok, a harcok intenzitása nem csitul, így a pusztítás is egyre nagyobb.
Elviselhetetlenül fájdalmas nézni a híreket és látni a lerombolt városokat. Az utcákat, amiken nem olyan régen még munkába indultunk, a parkokat, ahova utána sétálni mentünk. Azzal, hogy lerombolják a hidakat és felperzselik az épületeket, bennünk is eltörnek valamit. Az otthon ott van, ahol a lelkünk, a mi lelkünk pedig ott van.
A 120 ezres Szeverodonyeck lakosságának jó tíz százaléka lehet még mindig a városban. Az ott maradt civilek a helyi vegyi gyárba menekültek, ahol a város utolsó védőivel együtt megbújva várják, hogy megérkezzenek a nyugati fegyverszállítmányok, és jöjjön az erősítés, ami felszabadítja a területet az orosz megszállás alól.
Közben az oroszok már megadásra szólították fel a sarokba szorított védőket, a civilek evakuálása pedig nem zökkenőmentes, amiért a felek egymást hibáztatják. Kísértetisen hasonlít a helyzet ahhoz, ami Mariupolban zajlott le egy hónappal ezelőtt. A déli kikötőváros végül véres és kegyetlen ostrom után elesett, az életben maradt ukrán katonákat – köztük az Azov ezred életben maradt tagjait – az oroszbarát szeparatisták által uralt „Donyecki Népköztársaságba” vitték, és könnyen elképzelhető, hogy hamarosan halálra ítélik őket.
A háború egyik legellentmondásosabb szereplője maga az Azov ezred, ami bár az ukrán hadsereg egyik legtapasztaltabb és legprofesszionálisabb egységének számít, a nyugati közvélemény jobbára távolságot tart tőlük, mert neonáci csoportosulásnak tartja, amire szolgáltat is jó pár okot az alakulat. Karina azonban a védelmébe veszi őket.
„Van köztük egy barátom, Valeria. Az ezred kommunikációs csapatában szolgál, tehetséges író és igazi hazafi. Május 5-én, az ezred alapításának nyolcadik évfordulóján férjhez ment egy határőrhöz az Azovsztalban az ostrom kellős közepén. A férje néhány nappal később meghalt, ő pedig most fogságban van.”
Ezek az emberek teljesen hétköznapi ukránok, akik egyszerűen csak szeretik a hazájukat, annyira, hogy meghalni is készek érte. De nem neonácik, az orosz propaganda akarja csak annak beállítani őket
– mondja Karina, itt megemlítve, hogy a háború egyik legnehezebben feldolgozható velejárója az, amikor a hírekben azt látják, hogy újabb ukrán katonák estek el vagy kerültek fogságba, és talán nincs is olyan ukrán, aki február vége óta ne találkozott volna számára ismerős névvel az áldozatok névsorában.
Az ezred az orosz vezetés szemét különösen szúrja, Putyin névleg azért is indított háborút Ukrajna ellen, hogy „nácitlanítsa” az országot. Ennek tükrében egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy a foglyul ejtett tagokat végül kivégzik az oroszok. Ezzel Karina is tisztában van, de továbbra is bízik benne, hogy a foglyok a nemzetközi egyezményeknek megfelelő bánásmódban részesülnek majd.
Korábban maga Volodomir Zelenszkij is kiállt az Azov ezred mellett, amikor a nemzetközi közvélemény a szemükre vetette a szélsőjobboldali elhajlást. Az ukrán elnök akkor úgy fogalmazott, hogy amikor az ezred az ukrán hadsereg része lett, a szélsőséges nézeteket valló személyek elhagyták a hajót, így ha azt keressük, ki képviseli a náci ideológiát ebben a konfliktusban, az oroszok felé érdemes keresgélni.
Karina osztja az elnök véleményét, akiről már áprilisban is nagy elismeréssel beszélt. Akkor azt mondta, már csak a példamutató helytállásáért megérdemelne Zelenszkij még egy elnöki ciklust, hogy az ő vezetésével kezdődjön meg Ukrajna újjáépítése. Akkori véleményét most is fenntartja. Szerinte abban a retorikában sincs kivetnivaló, amit az ukrán elnök a nyugati szövetségesekkel szemben folytat, lévén, hogy Ukrajnának utánpótlásra és fegyverekre van szüksége ahhoz, hogy megnyerje a háborút. Az egyetlen ember, aki ehhez folyamodni tud, maga Zelenszkij, evidens, hogy azt kell tennie, amit épp csinál.
Emellett nagyon bízom benne, hogy a megszállt területek visszatérnek majd Ukrajnához, ahogy az elnök ígérte
– tette hozzá.
Ha így is lesz, addig még hosszú az út, és Ukrajna szempontjából a helyzet egyelőre minden, csak nem ideális. Igaz viszont az is, hogy az oroszok felől is folyamatosan olyan hírek érkeznek, hogy a hadsereg egyre inkább kimerülőben van és a katonai morál is egyre rosszabb, a nemzetközi szankciók miatt államcsőd fenyegeti az országot, ráadásul állandó témát szolgáltat az is, hogy Putyin esetleg halálos beteg – bár utóbbira hiteles bizonyítékkal eddig senki nem állt elő. Adódik viszont a kérdés, hogy saját veszteségei felmérése mellett úgy dönthet-e az orosz elnök, hogy véget vet a háborúnak, ha el tudja foglalni a Donbaszt. Karinának nincsenek e tekintetben ábrándjai.
„Őszintén szólva kétlem, hogy Putyin megállna a Donbasznál. Nem fog megállni, így nekünk kell megállítani. És ehhez katonai segítségre van szüksége Ukrajnának a nyugati partnerektől. Csak akkor tud az ukrán fél a saját szabályai szerint tárgyalni. Ellenkező esetben, ha Putyin hordáját nem sikerül megállítani Ukrajnában, az orosz hadsereg más európai országokhoz is bekopog majd. Meg kell mutatni, hogy egy ilyen barbár háborúnak nincs helye a XXI. században. Az, ahogy a harcosaink keleten hősiesen tartják a frontot, jól mutatja, mennyire elszántak a katonák és az egyszerű emberek is. Senki nem akarja odaadni nekik a földünket.”
Igen, elpusztították az otthonunkat az oroszok, de nem nyugszunk bele, hogy a kezüket is rátegyék!
Karina végül emlékeztet, hogy nem sokkal azután, hogy Oroszország lerohanta a Krímet, Mariupolt 2014. június 13-án felszabadították az ukránok. Mint mondja, egyszer már sikerült kiűzni az oroszokat, őszintén hiszi, hogy a történelem hamarosan megismétli önmagát.
