Szitálni kezdett a hó.
Először nagy pelyhekben hullott, majd amikor feltámadt a szél, jéggé fagyott és kopogott az ablakon, beborította a Hrescsatik utcát.
A Hotel Ukrajna tizenharmadik emeletéről néztem a hóesést.
Szép hotel, a sztálinista építészet klasszikusa. Innen lőttek az oroszbarát mesterlövészek a Majdan téren álló tüntetők közé 2014. február 20-án. Fejre, nyakra és tüdőre céloztak, hogy a sebtében felállított szükségkórházban az orvosoknak esélyük se legyen megmenteni egyik áldozatot sem. Ötvenen haltak meg aznap.
A régi szép idők emlékét golyónyom őrzi. Kráter az üvegfalban.
Lent a téren tinédzserek fotózkodnak az Ukrajna betűk előtt. Egy sátorban karkötőt lehet venni, ezzel támogatva a honvédő háborút. Lámpafüzérek világítanak a belváros sikátoraiban, a kocsmák tele vannak fiatalokkal. Sült gesztenyét árulnak az utcasarkokon, és legyen akármilyen hideg, utcazenészek játszanak.
A kávézókban Volodimir Zelenszkíj Washington Post-interjúja a beszédtéma. Az elnök azt mondta, lehet, hogy az oroszok megpróbálják elfoglalni Harkivot. A dermesztő lassusággal múló napok nem hoznak megnyugtató megoldást a tárgyalóasztaloknál. Oroszország nem enged a követeléséből, hogy a NATO fejezze be keleti terjeszkedését. Az Egyesült Államok nem enged az oroszok zsarolásának. Az ukránok nem ülnek a tárgyalóasztalnál, pedig a játszma a bőrükre megy. Helyettük tárgyal az EU és az Egyesült Államok.
Ukrajnában mindenki azt próbálja kitalálni, hogy mit jelenthet az Egyesült Államok elnökének, Joe Bidennek az a kijelentése, hogy „egy kis betörést” (az ukrán területekre) másképpen kezelnének, mint egy teljes inváziót, illetve Szergej Lavrov orosz külügyminiszternek az a mondata: „Nem lesz invázió, ha Ukrajna nem fekszik össze az Egyesült Államokkal.”
Egy hárommilliós város elfoglalása kis betörésnek számít? Elfogadni és kérni amerikai föld-levegő rakétákat, német harci járműveket összefekvés az amerikaiakkal, vagy az konkrétan a NATO-csatlakozást jelenti?
Csupa megválaszolatlan kérdés az ukrán éjszakában. Ideges tekintetek és zavart nevetgélés.
Közben a város laktanyáiban gőzerővel zajlik a civilek fegyveres kiképzése. Az embernek folyamatosan déja vu-je van. Mindenki úgy érzi, mintha megint 2014-ben lennénk. Akkor éreztem így magam, amikor az oroszok megszállták a Krím-félszigetet. Mielőtt kitörtek a harcok Ilovajszkban, Szlavjanszkban, Donyeckben.
Sok minden változott azóta. Például kifejezetten kellemetlen lett magyar újságírónak lenni Ukrajnában.
A magyar közbeszédben az ukrán nyelvtörvény úgy jelenik meg, mintha kifejezetten a kárpátaljai magyarokra szabták volna, azért, hogy minket szívassanak vele. A valóságban a legnagyobb ukrán kisebbség a célpontja, ez pedig nem a magyar, hanem az orosz. Természetesen ez nem teszi barátságosabbá annak, aki meggyőződésesen hisz a nemzeti kisebbségek önrendelkezési jogában, de valamennyire árnyalja a képet. Semmi sem fekete-fehér.
Az Ukrajnában, az ukránok által ellenőrzött területeken élő orosz ajkúak számára sem egyértelműen az elnyomás szimbóluma a nyelvtörvény, illetve az egyre nacionalistább politikai retorika. 2016-ban Kramatorszkban volt szerencsém megismerkedni egy fiatal orosz ajkú onkológussal, Dr. Pável Lasacskóval. Együtt vacsoráztunk, miután visszajöttem az avgyijivkai frontról.
– Tudod, életemben először mondtam büszkén, ha kérdezték a nyaralás alatt, hogy ukrán vagyok – mondta a desszert közben.
– Beszélsz egyáltalán ukránul?
– Nem, de nem ez dönti el.
Olyan magyarral is találkoztam, aki végigharcolta a háborút, és aki szerint „mindenki lehet magyar, tanulhat magyart, szeretkezhet magyarul, csinálhat magyar gyereket, de ne essen le a gyűrű a kisujjáról, ha annak az országnak a nyelvén is meg kell tudnia szólalni, ahol él.”
Ez a két példa természetesen nem jelenti azt, hogy nincsenek olyanok Ukrajnában, akik ne gyűlölnék a nyelvtörvényt. Pogromok azonban egyetlen kisebbség ellen sem zajlanak.
Hiába segítette hatalomra a szakadárokat Oroszország Donyeck és Luhanszk megyében, szállta meg a Krím-félszigetet az orosz nemzetiségűek védelmére hivatkozva,
Reménytelen honvédő háborút folytat ugyanis egy mind hadianyagban, mind haderőben túlerőben lévő, birodalmi határokat emlegető volt szuperhatalommal szemben, ami 2014 óta folyamatosan sérti meg a területi egységét, próbál beavatkozni a belpolitikájába.
Egy traumatizált generáció tért vissza a frontokról, a közbeszédben pedig egyre távolibbnak tetszik egy akármilyen béke lehetősége Oroszországgal. A szélsőséges nacionalisták fizikailag fenyegetnek bárkit, aki egyáltalán fel meri vetni a béke kérdését.
Ukrajna azonban változatlanul egyedül van ebben a konfliktusban. Bár az orosz birodalmi törekvésektől szintén vigyázzban álló Baltikum, az Egyesült Királyság fegyverrel és kiképzéssel segíti, az Egyesült Államok nyilvánvalóvá tette, hogy nem küld katonákat a konfliktusba.
Bár az ukrán hadsereg sokkal jobb állapotban van, és valamivel felszereltebb, mint 2014-ben volt, a Majdan utáni elnökök pedig több-kevesebb sikerrel mindent elkövettek, hogy integrálják a reguláris ukrán hadseregbe azokat a többnyire szélsőjobboldali önvédelmi csoportokat, melyek fegyveresen harcoltak Donyeckben,
A tavaly novemberi-decemberi katonai helyzethez képest pedig, amikor a donyecki-luhanszki régióban tűnt fel az orosz mozgósítás, mára egyértelműnek tűnik, hogy Oroszország új frontot nyitna Ukrajna és Belarusz határán. Iszonyatos mennyiségű hadianyagot és az ukrán hadügy közlése szerint összesen 127 ezer katonát vezényeltek a térségbe, hogy „gyakorlatozzanak” az orosz és a belarusz szövetségesek. Olyan jelentős az orosz katonai mozgósítás, hogy a haderőket lehetetlennek tűnik visszahívni a határról, legalábbis komoly világpolitikai arcvesztés nélkül.
A határszakasztól négyórányira van Kijev. Ha teljes invázió indul, akár az ukrán főváros is lehet a célpontja.
Azért, hogy valamivel tisztábban lássak, és elüssem az időt, amíg az Egyesült Ukrán Katonai Erők akkreditációjára várok, megkeresem a legkomolyabb ukrán katonai kapcsolatomat, Bob bácsit. A kárpátaljai magyar katonai felderítővel (akinek polgári nevét továbbra sem írhatom le) Andrij Zaplienko ukrán háborús tudósítóval és Kaufmann Balázs magyar kollégával 2014-ben együtt tudósítottunk Debalceve ostromáról és elestéről az erős ágyúzásban. Alig ötszáz méterre voltunk a szakadárok páncélosaitól.
Bob bácsi a Politechnikum metrómegállónál szed össze egy Ladával. Széles vigyorral üdvözöl, a nyelv, amin beszélünk a kárpátaljai magyar falvak magyarja a ’80-as évekből.
– Semmit sem változtál – mondja.
– Te sem. Mi van a cukroddal?
– Megvan. A hátam viszont már nem fáj.
– Megműtötték?
– Kétszer is. De nem ezért nem fáj. Az orvos azt mondta, hogy a fájdalom pszichoszomatikus, menjek el pszichológushoz.
– És?
– Hát elmentem, baszd meg. Azt mondják, stresszem van. Amióta hetente járok oda beszélni, nem fáj a hátam. Egyébként sokan járnak oda.
– Kik?
– Hát a veteránok. Beszélni.
– Miről?
– A sötétségről. Emlékszel Ilovajszkra? Az ember szinte látta az ölést a levegőben. Ezt nem kitalálom, más is látta. Rajta volt a tájon, mint a köd. Ha beszélsz róla, jobb.
– Lesz háború?
– Nem tudom.
– Titeket behívtak már?
– Sanyi, minket nem hívnak, mi megyünk.
– És mikor mész?
– Már elkezdődtek a megbeszélések. A belarusz határon több ezer konténernyi fegyver van, és készülődnek a betegék (BTG – orosz taktikai zászlóalj-csoport – a szerk.) Már rájuk dolgoznak a fiúk.
– Honnan tudjátok, hogy kezdődik?
– Majd ha teljesen lezárják a civilek elől a határszakaszt a belarusz oldalról. Most még kapjuk a fotókat a neten.
– Meg tudják állítani őket az ukránok, ha megindulnak?
– Nem lesz nekik vidám, az biztos.
– Meg tudjátok állítani őket, mondjuk Kijev előtt?
– Nem, nem tudjuk. Gerillaháborúra készülünk.
Hallgatunk. Elhagyjuk Kijevet, Bob bácsi rákanyarodik az országútra. A Lada kerekei csúszkálnak a fagyott földön.
– Hihetetlen, nem? Orosz invázióról beszélünk 2022-ben – mondja inkább magának, mint nekem.
