A baloldali szemüreg fala betört, a járomív, azaz a pofacsont is tört, horzsolások, hámsérülések.
Az ambuláns lapon megállapított diagnózisként az áll: a koponya és az arccsontok többszörös törései.
A volna vonalat azonban egyelőre ejtem, a finisben veszem majd elő, mert nyilvánvalóan nem állom majd meg, hogy melodramatikus giccsbe hajlítsam annak az esetnek az addig tényszerű elbeszélését, mely úgy kezdődik: hétfő este, valamikor hét óra után álltam egyedül a nevezett megállóban, az egyik kezemben könyv, a másikban telefon, rajtam Chelsea-s melegítőfelső, fejemen baseballsapka. A várakozás nyugalmát kiáltozás szakította meg, felnéztem, és noha az emlékeim innen már kopottasak, ám az élesen villan most is: egy ököl tart felém, s elgondolhatatlan indulatot látok egy szemben.
Ez az első és egyetlen ütés tört több csontot az arcomban. Magatehetetlenül vágódtam el. A földre kerültem, ott tiszta erővel rúgott, tán hasba, tán hátba. Közben kiáltoztam, hogy hívjanak rendőrt. Tán mentőt is kértem. Látásomat zavarta, hogy azonnal deformálódott arcom dombot emelt a szemem elé.
Akkor nem jött oda senki, nem kísérelte meg senki megállítani a támadót. Utóbb értem is a félelmet, a fagyást.
A férfi egyszer csak – éppen úgy előzmény nélkül, ahogyan kezdte – abbahagyta a bántalmazásom, és visszatért a helyére. Merthogy a közeli irodaház oldalánál, egy kis füves részen volt a holmija, bőröndje, mint utóbb láttam. Akkor végre fölálltam, közte és köztem a földön a könyvem és a telefonom. Emlékeim azt üzenik, még mindig kiabáltam, hogy hívjanak rendőrt.
