A lányom egyik nap azzal jött haza az iskolából, hogy anyu, ha a mosdóban vagyok és észreveszem, hogy van ott valaki egy fegyverrel, akkor fel kell állnom a wc-re és be kell zárnom az ajtót, hogy ne vegyen észre. Én meg arra gondoltam, annyira sajnálom, hogy egyáltalán ilyesmin kell gondolkodnod.
Kim Peyrouse most 36 éves, 1999-ben a Columbine középiskolában tanult, és ott volt, amikor két iskolatársa, Dylan Klebold és Eric Harris megölt 12 diákot, egy tanárt, és megsebesített további 24 embert. A két elkövető egy ideje már tervezte a támadást, alaposan fel is készültek rá: öt lőfegyvert, 99 bombát, illetve egyéb robbanószert és négy kést vittek magukkal április 20-án. A mészárlás háromnegyed órán keresztül tartott, Klebold és Harris az iskola udvarán, az ebédlőben, a folyosókon és a könyvtárban is ejtettek áldozatokat. Végül, miután a helyszínre vonuló rendőrséggel is tűzpárbajba kerültek, mindketten öngyilkosok lettek.
Az elmúlt húsz évben több iskolai lövöldözés is volt az USA-ban, olyan is, ahol jóval többen haltak meg, Columbine azonban meghatározó maradt: több merénylő példaként tekintett rá, és ez volt az első iskolai lövöldözés, amelyről gyakorlatilag 24 órában tudósított a média.
Hibáztam
Peyrouse ma is a merénylet helyszínén, Littletonban lakik, egy utcányira egykori iskolájától. A legnagyobb lánya 9 éves, és rendszeresen részt kell vennie olyan iskolai gyakorlatokon, ahol azt próbálják el a gyerekek, hogy mit kell tenni, ha egy „medve” – a diákoknak ezt mondják – beszabadul az iskolába. A medve természetesen egy fegyveres embert jelképez.
A columbine-i mészárlást átélők közül sokan, Peyrouse is PTSD-től, azaz poszttraumás stressz szindrómától szenved, amely nemcsak a saját, de a gyerekei életére is hatással van. Renee Oakley-ben akkor tudatosult ez, amikor lánya, a 7 éves Emma megemlítette neki, hogy aznap teljesen lezárták az iskolát. Renee-nek rögtön azt jutott eszébe, hogy ilyet akkor csinálnak, amikor lövöldözés van, ezért kisebb pánikrohamot kapott. Felhívta az iskolát, ahol megnyugtatták, hogy csak gyakorlatról volt szót. Oakley addig nem beszélt a lányának Columbine-ról, de úgy döntött, hogy itt az ideje.
A dolog azonban visszaütött: Emma érdeklődött a columbine-i események iránt, ám egy idő után az iskolában nem arra figyelt oda, ami az órán történik, hanem azt nézte, hogy ki és mit csinál a folyóson.
Beleültettem a fejébe, hogy mindig készen kell állnia, tudnia kell, hogy bármi megtörténhet. Hibáztam. Átadtam neki a PTSD-met, a félelmeimet és a problémáimat
– mondta Renee.
Egy ilyen traumát a felnőtteknek is nehéz elmagyarázni, nem hogy gyerekeknek, ezért az Atlantic magazinnak megszólaló szakértők azt javasolják, hogy csak a legalapvetőbb információkat osszák meg. Mondják el mi, mikor és hol történt, de a személyes élményeiket – legalábbis az elején – hagyják ki.
Kim Peyrouse és Renee Oakley szerencsésnek mondhatják magukat, legalábbis olyan értelemben, hogy sikerült családot alapítaniuk. Az egyik súlyosan sérült diák, Anne Marie Hochhalter édesanyja, és egy, a lövöldözést túlélő diák, Greg Barnes is öngyilkos lett a merényletet követő évben.
Egymást segítve
Nem volt könnyű a talpra állás Austin Eubanks számára sem. A legjobb barátját a szeme láttára ölték meg, ő maga két lövést kapott.
Ópioidokat és egyéb más gyógyszereket írtak fel a trauma kezelésére, mindössze néhány hétbe telt, hogy gyógyszerfüggővé váljak.
Szerencsére a férfi összeszedte magát, és egy 14 hónapig tartó, folyamatos kezelés során nemcsak azt tanulta meg, hogyan uralja a függőségét, de az is világossá vált számára, hogy bűntudata van amiatt, hogy ő túlélte a lövöldözést.
Austin most előadásokat tart fiataloknak az átélt traumákról, az egyik ilyen előadás után értesült arról 2018 februárjában, hogy lövöldözés volt a floridai Parkland Marjory Stoneman Douglas középiskolájában. Ott 14 diák és három tanár halt meg.
Ahogy a columbine-i, úgy a parklandi mészárlás túlélői is összefogtak, utóbbiak hangja azonban a közösségi média hatására jóval erősebbé vált. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a columbine-iak ne lennének aktívak, épp ellenkezőleg: olyan diákokkal tartják a kapcsolatot, akik hozzájuk hasonlóan érintettek iskolai lövöldözésben.
A pszichológusi segítség fontos és hasznos, de van egy pont, amely után már arra van szükség, hogy olyannal beszéljenek a gyerekek, akik tudják, mit éltek át. Coni Sanders, akinek az édesapja halt meg Columbine-ban, nemrég találkozott parklandi túlélőkkel, és megnyugtatta őket: természetes, ha nincsenek jól.
Ez a trauma nem ér véget azzal, hogy befejeződik a lövöldözés.
Én vagyok az oka
A Littletonban történtek nemcsak az áldozatok, hanem az elkövetők családjára is óriási hatással voltak. Sue Klebold könyvet is írt arról, hogyan próbálta meg feldolgozni azt, hogy a fiából tömeggyilkos lett. A lövöldözés és a könyv megjelenése között eltelt 17 évet azzal töltötte, hogy férjével együtt próbálták végiggondolni, hogy hol ronthatták el a fiúk nevelését, és úgy érzi, hogy anyaként tudnia kellett volna, hogy valami baj van.
Az volt a feladatom, hogy megvédjem őt és megvédjem a többieket is. Én vagyok az oka, mert nem tudtam megállítani.
Kleboldék átlagos középosztálybeli család voltak, nem voltak gazdagok, de mindent meg tudtak adni a gyerekeiknek, és a családtagok között sem volt feszültség. Édesanyja elmondása szerint Dylan vidám, nyitott kisfiú volt, és bár kamaszkorában voltak észrevehető változások a viselkedésében, nem rakták össze, hogy ez a depresszió, vagy más mentális betegség jele lenne. Amikor a fiú Eric Harris-szel 1998-ban ellopott néhány elektromos eszközt egy furgonból, a szülei azt gondolták, hogy csak túlzásba vitt kamaszkori lázadásról van szó. Elvitték pszichológushoz, rendszeresen járt terápiára, de – azt mondják – arról fogalmuk se volt, hogy Eric-kel vérengzést terveznek és erről naplót is vezetnek.
Nem gondolom, hogy teljesen meg tudok bocsátani magamnak. Még mindig vannak olyan álmaim, amelyekben Dylan veszélyben van, vagy éppen mászik fel egy magas létrán, nyúlok feléje és leesik. Úgy érzem, hagytam kicsúszni a kezeim közül.
Az asszony szerint a fia „agyi betegség” miatt halt meg, Dylan pedig végeredményben öngyilkos akart lenni, de egyéb körülmények, illetve Harris közrejátszott abban, hogy másokat is magával vitt a halálba.
A történek ellenére Sue még mindig szereti a fiát. Azt mondja, anyaként nincs is más választása.
Kiemelt kép: Jeff Haynes / AFP
